Petőfi Népe, 1964. április (19. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-04 / 79. szám

Műveigcfés EGY ŐSZ EMBER Hetvenhét küzdelmes, viharos évvel a vállán ma is töretlen műnk a kedvvel tevékenykedik a közért Csáki Mihály tanácstag, a Hazafias Népfront soltvadkerti bizottságának helyettes elnöke. Egész életét a szabadság gon­dolatának, a kommunista moz­galomnak áldozta. Ezen a napon a régi harcokra emlékezik. JXélkÜlÖséSt, nyomort, 6ok-sok bánatot — feldúlt or­szágot találtak idehaza a front­ról hazatérő, sokat szenvedett, lerongyolódott katonák, amikor 1918 őszén véget ért az első világháború. Községünkben a szőlők nagy része tönkrement, a szántóföldek alig termettek, mert az állatokat elhajtották a hatóságok a háború idején. S a bajokhoz hozzájárult még egy csapás: spanyolnátha tört ki a rosszul táplált emberek kö­zött. Hogy éhínség ne pusztítson, néSányan a hazatértek közül megszerveztük a közellátást. En­nek vezetésével engem bíztak meg. A község vezetői ugyanis, akik a háború alatt az elöljáró­ságot alkották, részben elmene­kültek, másrészt lemondtak. Mi, az új vezetők, élénk fi­gyelemmel kísértük az ország politikai életének fejlődését, a Kommunisták Magyarországi Pártjának megmozdulásait és vártuk a napot, amikor az iga­zi gazdák veszik át az ország irányítását. Éppen bent tartózkodtam a községházán, amikor 1919. már­cius 21-én megkaptuk a hivata­los közlönyt a nagy változás­ról. Aztán Kiskőrösről, a járá­si-központtól az utasításokat: a munkástanács-választásról, a régi képviselő-testület feloszla­tásáról, 25 tagú vörösőrség meg­szervezéséről, földosztásról, a magánosoknál levő fegyverek bevonásáról, egy öttagú direk­tórium megalakításáról és így tovább. A következő napon népgyű­lést hívtunk össze a piactéren. Nekem jutott osztályrészül is­mertetni az eseményeket. Nyu­galomra intettem a lakosságot, és kértem, mindnyájan vegye­nek részt a választáson, melyet titkos szavazással március 24- én tartottunk meg. Túlnyomó­an dolgozó, demokratikus érzel­mű embereket választott meg a lakosság. A munkástanács első ülésén megalakult az öt­tagú direktórium is, melynek elnöke György Ferenc szíjgyár­tó mester volt, tagjai pedig Frey István cipész, Kriszt Kon- rád földműves, Schanter And­rás földműves, és jómagam. A Kiskőrösről kapott utasítás szerint intéztük az ügyeket. Megalakítottuk a 25 tagú vö­rösőrséget, melynek vezetője Kürti Ferenc tartalékos had­nagy lett. Az elmenekült na­gyobb birtokosok földjét kiosz­tottuk a nincstelenek között, szigorúan meghagyva, hogy vessék be és műveljék meg. Elérkezett május elseje. A 174 éves községünkben soha azelőtt nem ünnepelték meg ezt a napot. Mi gondoskodtunk ró­la, méltó keretek között. A lakosság szegényebbik ré­sze elégedett volt a dolgok me­netével, a vagyonosabbak azon­ban csak látszólag. Ez az ellen­szenv ki is tört május 8-án, egy piaci napon, amikor vagy 15-en berontottak a tanácshá­zára és követelték vissza pus­káikat. Természetesen nem ad­tunk fegyvert ellenségeink ke­zébe, hanem telefonáltunk a járási karhatalomért és elvitet­tük a zendülőket. Különösebb esemény május második felében nem történt. A járvány megszűnt, hála a Pestről hazajött dr. Grätzer Istvánnak, aki amellett, hogy jó belgyógyász szakorvos volt, baloldali eszméket, a kommu­nista elveket vallotta és tu­lajdonképpen ő volt a direktó­riumunk szellemi irányítója. Június 20-án vészes hírekről értesítettek bennünket: Dunapa- taj és Kalocsa táján ellenfor­radalmi megmozdulások ala­kultak ki, amelyeket nap mint nap nagyobb méreteket öltenek. Június 21-én, vagy 22-én ép­pen a telefonnál ültem, amikor egyik vörösőrünk, Ács János nevű, berohant: meneküljünk mert több száz főnyi fehér kö­zeledett fegyverrel felszerelten. Haza rohantam és a kerítésen átugorva a hátsó szomszédom cséplőgépének rostái közé rej­tőztem. Meglátta ezt Bicó Lász­ló bádogos mester, kirohant az utcára és kiabált: „A kommu­nista Csáki a Hunyadiék csép­lőgépében van, öljék meg!” Erre két felfegyverzett ellen­forradalmár oda jött és özv. Hunyadiné géptulajdonostól kérdezték ott vagyok-e? A jó szomszédasszony (él még, 86 éves) égre földre esküdözött, hogy nem vagyok a gépben. „Belelövünk a masinába, majd megtudjuk..mondták ők. Mindezt végighallgattam és készültem a halálra. De más­ként történt. Az utcán megper­dült a dob. — Ragadjon min­denki ásót, kapát, vagy vasvil­lát és menjen a vörösök ellen Halas felé — doboltatták a fe­hérek. Merénylőim is szaladtak Közben kibújtam a gép rostái közül és a harmadik szomszéd­ba menekültem. A trágyarakás­ban ástam gödröt és a kalapo­mat arcomra borítva hasra fe­küdtem. Az ugyancsak derék szomszédasszony, özv. Lukács Istvánná (ma is él) betemetett. Ideje is volt. A két ellenforra­dalmár ugyanis visszatért a géphez. Amikor látták, hogy rés van a gépszín nádkerítésén, át rohantak a szomszédba, keres­tek az ágyak alatt, a kemencé­ben és minden elképzelhető egyéb helyen, csak szerencsére a trágyarakásban nem. Délután 5 óra körül lövöldö­zést hallottam Halas felől. Eb­ből gyanítottam, hogy az ottani vörös zászlóalj megtámadta az ellenforradalmárokat Soltvad- kert déli részén. Feltevésem he­lyesnek bizonyult. Rövidesen jött a megmentőm, és örömmel újságolta, hogy itt vannak a vö- röskatonák. Sajnos, egy tár­sunkat, Kriszt Konrád direktó­riumi tagot menekülés közben utolérték, és állatias módon fel­koncolták. Egyébként az ellen- forradalmi harcnak kilenc ha­lálos áldozata lett községünk­ben. E súlyos napok után is lan­kadatlanul kitartottunk elveink és rendszerünk mellett. Július vége felé azonban már előre ve­tette árnyékát a vég... Az in­tervenciós román csapatok be­vonultak Soltvadkertre. Első dolguk volt összefogdosni a vö­rösőrség tagjait, és valameny- nyiüket Kecskemétre szállítot­ták internáló táborba, ahol hat hónapig fogva tartották őket. A direktórium és a munkástanács egyes tagjait szintén összefog- dosták — köztük jómagámat is —. s csak a volt bíró, néhai Schrót András és még három jóakarónk kérésére bocsátottak bennünket szabadon. Örömünk rövid ideig tartott. Néhány nap múlva ugyanis megjelent a községben a hírhedt Héjjas-különítmény egy fel­fegyverzett csapata Füvesi Im­re vezetésével, s újra összeszed­tek, vertek, majd három lovas- kocsival Kecskemétre szállítot­tak kilencünket. A törvényszé­ken azonban az ügyész kijelen­tette; Soltvadkert a kalocsai törvényszékhez tartozik, ő nem foglalkozik velünk. Ez volt a szerencsénk. Különben az orgo- ványí erdőben nem harminc­hat, hanem éppen negyven em­bert koncolnak fel Franczia Kiss Mihályék. Ezután Kalocsa következett. Október végén kerültünk a tör­vényszék elé. S ettük a rabság keserű kenyerét a kalocsai fog­ház cellájában, ahol a komisz télen majd megfagytunk, mert a fogházat nem fűtötték. Áp­rilis 25-én hajnalban bilincset raktak a csuklónkra. Engem György Ferenccel vasaltak ösz- sze. Aztán Kiskőrösön át Solt­vadkertre kísértek bennünket. Szorgos dologidő volt, de a la­kosság otthon maradt, vasra- vert kommunistákat látni. Egy részük sajnálattal, a vagyono­sabbak elégtétellel néztek ben­nünket. Kiszállt velünk a bíró­ság^ és a védők is, s május el­sején hoztak ügyünkben ítéle­tet. Büntetésünk egytől hat évig terjedt. Ütünk ezután ismét Kalocsá­ra, s onnan Szegedre, a Csillag- börtönbe vezetett. 1921 február­jában váratlanul kiengedtek, amnesztiát kaptunk. Hazaérke­zés után jelentkeztem a csend­őrségen, ahol értésemre adták, hogy szigorított felügyelet alatt állok, minden vasárnap reggel jelentkezni vagyok köteles. Huszonkét évig tartott a felügyelet. A felszabadulásig le­nézett ember voltam a község­ben, de nem adtam fel a re­ményt. Tudtam, hogy az esz­me, amelyért olyan sokan har­coltunk, győzedelmeskedik ha­zánkban is. Olvastam, műve­lődtem, készültem a jobb jövő­re, amelyet 1944 őszén a dicső szovjet hadsereg nyitott meg a számunkra. A nyilasok szegény Grätzer István elvtársat ápri­lis 4-én elhurcolták és Auszt­riában megölték. Sok társával együtt ő már nem érhette meg a felszabadulást, amelyben olyan nagyon hitt. Tersánszky Józsi Jenfi Dalolnak a fecskék A nagy békeidőben a kőművesek gúnyneve a „fecske” . “ volt. Talált rájuk, kétféle okból is. Merthogy a fecskék is nagy építőművészek. Meg hogy reggeltől estig csicseregnek. A kőművest az állványon valami egészen különös baj, gyász, bú kellett érje, hogy némán rakja a téglát, vagy csap- dossa kanalával a maltert. Egy-egy építkezésnek minden zege- zugából dal harsogott a miágba. Aztán az első világháború után már alig-alig hangzott ének a kőművesek ajkáról. Végre pedig egészen kiment a di­vatból. a hangos vígság. Ez volt az a szép időszak, amelyet a társadalomtudomány néha igazán gyermeteg kedvességgel gügyögő irálya úgy fo­galmazott meg, hogy: a kapitalizmus hatalmas lendülettel tört előre az egész világon, és nálunk is ugyancsak kiteljesedett ereje. I_J ogy ez mit jelentett? ** Például egyik azóta elhunyt, magyar író megírta és regélte süket fülek számára, hogy: a saját édesapja gyújtatta rá szérűjét és a megye birtokosai, a párbajtól a csendőrszuro­nyig mindennel fenyegették. És ennek oka? Csak az volt, hogy a jámbor író, édesanyjától örökölt több száz holdas bir­tokán, fölemelte a mezőgazdasági munkások bérét, és mégis kitűnően, sőt, több jövedelemmel gazdálkodott, mint a megye akármelyik birtokosa, viszont emberiesebb munkabérek rémé­vel ijesztette birtokos társait. Aztán a Tiszaháton, ahol a sétapálcát tövig lehet dugni le a televénybe, nyomorult zsellérek, sommások, hatodos- részesek, több hiteles szemtanú szerint akácfalevélből főztek maguknak sós vízben levest. És a külföldön negyven filléres árakon vesztegetett ma­gyar cukorból nem jutott a szegény napszámos gyerekeinek, mert itthon háromszoros árú volt kilója. Nemzeti dicsőség lett, hogy a francia selymet kiszorítot­tuk Franciaországból. Viszont a magyar selyem, az éhbéren megvakult, megnyomorodott, tüdővészben ziháló, nemzedék­számra satnyuló és korcsosuió magyar munkásnép verejtékén győzött odakinn és idebenn. És a többi, meg a többi..: Ahol ezek a szörnyűségek zajlottak, ott bizony nehezen termett és tört föl a mellekből a nóta. AA iért jutott most mindez az eszembe? * ' ■ Az ostrom utáni Budapestre gondoltam, egyik legjob­ban kikészített romnegyedre. Egy félig ép épület állványain serényen folyt a munka. És hihettem-e fülemnek? Az állványokról, mindenfelől danolás hangzott... Hahó! A fecskék megint énekelnekl O bárcsak soha, semmiféle átkos, páncél pénzszekrények- ? bői, meg kapzsi, gonosz lelkekböl leselkedő új világ­romlás se tudná jókedveteket, betevő falatotokat és nótátokat elvenni többé tőletek! ÁPRILIS i. Endrötü István raja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom