Petőfi Népe, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-08 / 57. szám
A tárgyalóteremből! Vita a gyerek körül a járásbíróságon már ismerősként jelennek meg a felek: B. I. és F. I.-né, akik valamikor, nem is olyan régen, még házastársak voltak, de az asz- szony a válóperi tárgyalás után férjhez ment ahhoz, aki miatt tulajdonképpen elvált a férjétől. Az apa munkahelyéről, az építőktől jött el, rajta a munkaruha, gumicsizma és kék ove- rál. Megszokta már, hogy volt felesége szinte negyedévenként egy pert akaszt a nyakába, amelyet mindig el is veszít az asz- szony. A volt feleség láthatóan elemében érzi magát. Ápolt külsejével úgy fest hajdani férje mellett, mintha nem is a felesége, hanem a lánya lett volna. Az ötéves Lacika nincs itt. Valahol az óvodában most húzza fel a kis vonatot, és nem is gondol arra, hogy egy hét múlva esetleg nem apukához kell hazamenni, hanem „pirókhoz ’, vagyis az anyjához, akit vörös haja és állandóan vastagon rúzsozott szája miatt így hív a gyerek. — TUDÓM ÉN, KÉREM, hogy miért akarja elvenni tőlem a gyereket — mondja a kőműves apa. — Nem akartam erről beszélni, de úgy látszik, muszáj, nem a feleségem, illetve a gyerek anyja miatt, hanem éppen a Lacika érdekében. A mostani férjétől nem lehet gyereke, pedig él-hal a kicsikért. Viszont azt is tudom, hogy szeretőket tart, nem is egyet. A férje csak egyszer jár haza hetenként. Igen jól keres, az asszony tehát nem dolgozik, hanem fogadja az udvarlókat. Olyan esetről is tudok, hogy az éjszakát sem töltötte odahaza. Tessék kihallgatni a házmesterüket, hogy hány forintot adott már neki csak azért, hogy titkolja a férje elől a kiruccanásokat, és azt, amikor hajnalban nem egészen józan állapotban viszik haza. Ilyen asszonyhoz nem adom oda a gyerekemet. Lacika jó, a szép iránt fogékony gyerek. Énnálam jó helye van. — Volt felesége azt állítja, hogy nem törődik a kisfiúval, rongyosan és piszkosan szokta elengedni az óvodába — mondja a bíró. — Édesanyámmal lakunk együtt. Ö 600 forint nyugdíjat kap, én pedig 1800-at keresek. Anyámnak szinte nincs más dolga, mint a gyerekkel törődni. Meg lehet kérdezni az utcabeli asszonyokat, de az óvodát is, hogy milyen ruhában és tisztán szokta, elkísérni a nagymamája Lacikát az óvodába, mert ez, kérem, rágalmazás — hangzik a férj kissé ingerült szava. MIKOR FELÁLL az asszony, egy darabig csend van a tárgyalóteremben. Aztán érezhetően „megjátszott” sírással vegyített rimánkodásba kezd. — Kérem, én ekkora durvaságra nem tudok mit válaszolni. Szeretem a gyereket, és tudom, hogy ott nincs meg mindene. A férjem vidékre, illetve Pestre jár dolgozni, és napközben olyan egyedül vagyok. Egyszerű becsületsértés az, amit itt ez az ember rám mondott — emeli fel a hangját az előbb halk asz- szonyság. — Nem tagadom, hogy volt egy-két eset, amikor későn mentem haza, de a rokonaimnál voltam. Mikor a tanúkat beszólitják, azok egymás után szinte ugyanazt mondják el, amit az asz- szony: egyedül van, rendes, szolid. A barátnők mondják ezt. De amikor a házmesternőt kihallgatják, az megismétli a férj által mondottakat, bár az embert nem ismeri. Mielőtt azonban befejezné vallomását, táskájába nyúl és egy fényképet vesz elő. Az asszony falfehérré válik, majd hirtelen elpirul. — Tessék — nyújtja a házmester a képet a bírónak. — Ez kétségtelenül elárulja, hogy milyen asszony F. I.-né. — Hogy jutott magához ez a fénykép? — Négy vagy öt héttel ezelőtt egyszer három órakor jött haza Irénke. Mikor kaput nyitottam neki, beesett, mert olyan sokat ivott valahol. A táskájából minden kiborult. Én vittem fel az emeletre, s amikor visz- szamentem, akkor találtam meg ezt a képet. A BÍRÓSÁG F. I.-nének azt tanácsolja, hogy előbb térjen a józan, anyához méltó élet útjára, s azután esetleg szó lehet arról, hogy a gyerek nála lehessen. Addig azonban az apánál marad, aki józan életű munkásember és — a kihallgatott tanúk is bizonyítják — jól neveli az ötéves kisfiút. G. S. A munkások egységfrontját, amely szembe tudna helyezkedni a háborúra spekuláló hatalmasságokkal, a szervezkedő fasiszta rohamosztagokkal, a munkásság akcióegységének ösz- szeokvácsolását a reformista árulók lehetetlenné teszik. A szomszédos teremből felhangzott a szavalókórus. Mintha az előadó szavait akarná aláfesteni, viharos erővel, szenvedélyesen zúgott az Egységfront című kórusdal: Az idő visszhangja kong, szemközt velünk fasiszta front rohamzászlóját bontja ki. Kigyúlt a ház! Lángol a ház! m Hát menjetek, valamennyien oltani. Helyed üresen áll a sorban, hát állj be elvtárs! Állj be elvtárs! Gyáva, ki tétováz, ki torpan és áruló, ki bont, ki ront, hát állj be elvtárs, hív a front! Hát harcra elvtárs, hív a front! Antifasiszta egységfront! Madzsar beszéde után többen elmondták, hogyan, miként látják a helyzetet, a tennivalókat 48. Mi lesz ebből Fürst Sándor is szót kért. Felhozta, hogy vidéken növekszik a nyugtalanság. Pécsett, Salgó tarjában, Oroszlányon harcra készülnek a bányászok, Szabolcsból. Hajdú megyéből. a Viharsarokból az agrárproletárok elkeseredett megmozdulásairól érkeznek hírek: a csendőrök verik, kínozzák a lázongó parasztokat. — Ki kell járnunk vidékre — mondta ;—, nem hagyhatjuk magukra az embereket, amikor szükségük van ránk. — Mennél? — lökte oldalba Badanti Papp Ferit. — Tréfálsz — felelte —, tudod, hogy más munkát kaptam. — Honnan tudnám? — utasította rendre Badanti. — Persze, nem tudhatod. De éppen ő — mutatott Fürst Sándorra —, a számtantanár adta a megbízást. — Nem ismerem — súgta Badanti —, ne mondd tovább, rém nem tartozik. Se a nevét, se a címét ne tudd ennek az elvtársnak. Ha tudod, felejtsd el... — Ne haragudj. — Szó sincs róla. csak vigyáznunk kell rá. És magunkra is. — Értem. Egy kicsit megint összezavarták Ferit az utóbbi napok. Ilonkát Laky Bélával látta egyik sete a Murányi utcában, összebújva mentek. Sötét volt, ők nem vették észre. Állt és nézett utánuk az utca túlsó oldaláról. Ilonka hazafelé tartott a cipőboltból. Nyilván ott várt rá Laky a kirakat előtt. Tulajdonképpen semmi meglepő nem volt ebben, csak valahogy nem akart szembenézni ezzel a dologgal. Most eszébe jutott: amikor Kaszáséknál járt és a csaKedd, késő délután. Egy kis karavánnak is beillő autósor indult el a kecskeméti rendőrkapitányság elől. A portyázni induló nyomozók, rendőrök, pénzügyőrök célul tűzték ki: Felkutatják, leleplezik a város zúg- bormérőit, s megvizsgálják, milyen emberek költik ott el a nehezen, vagy talán túlkönnyen keresett pénzüket. S amíg a rendőrség URH gépkocsija a Csongrádi utca felé tartott, felötlött bennem a minap olvasott, a szerkesztőséghez küldött keserű hangú, segélyt kérő levél, amelyet végső kétségbeesésében egy asszony írt Kecskemét, Rendőrfaluból. „Ki kellene irtani a zugbormérőket — írta P. N.-né —, mert nagyon sok családi tragédiának és veszekedésnek okozója. A zugbormérő nem törődik a család anyagi helyzetével, korlátlanul h'telez az iszákos családfőnek, s ha az nem fizet, akkor az asszonyon követelik az elfogyasztott ital árát...” Csikorogtak a gépkocsik fékei. A Csongrádi utca 106. szám alá értünk. A kis konyhában három munkaruhás férfi ült, előttük 3 decis korsóban a bor. Igazoltatás. Asztalos László kőműves két gyermek apja, alig állt a lábán, olyan ittas volt. — Két... két decit ittam ... — mondta —. azt csak szabad a dől... dolgozónak ... Nem, nem szoktam fizetni... hiszen szom ... szomszédok vagyunk. S ezt mondták a többiek: Miklós József és Kleczli János is. Igaz, a szomszédság elég távoli, legalább két kilométerre laknak a bormérőtől. Halász József szabadkozott: — Nem pénzért mérem, higy- gyék el. A „vendégek” ottléte azonban mást bizonyított. A gépkocsik a Nagykőrösi utca 40. szám előtt álltak meg. A sötét udvarra messzire világított Szuda Sándor Kecskeméten szinte egyedülálló méretű, engedély nélküli talponállója. A falakon szenny, piszok. A berendezés egy ütött-kopott asztal néhány felfordított szódavizes láda. A helyiségben sűrű cigarettafüst gomolygott, hiszen a hat vendég a bor mellett igencsak füstölt. A férfiak kezében, vagy az asztalon, régen mosott Iád nyilvánossága előtt tárgyalták Kati és az ő ügyét, Ilonka arcán fölényes mosoly bujkált. Akkor nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Jóhiszemű voltam — gondolta —, csak a mosolyt láttam. Azt hittem, jóindulatot fejez ki, talán egy kicsit önvdéelem is, mintha azt mondaná: Én engedtelek át, ha akarom, megtarthattalak volna. Milyen naív és ostoba olykor az ember — korholta magát Feri. Most, hogy együtt látta azzal a ... rájött: fölényes, igen, valósággal lenéző volt az a mosoly ... Vadonatúj bordó selyempongyola. .. És a piros köves aranygyűrű az ujján. Akkor — érthetetlen — nem is gondolt rá! Honnan, kitől? Volt-e régebben is vagy sem? Igaz, sokkal nagyobb volt akkor a nyugtalansága Kati miatt, semhogy ezzel törődött volna. Megállt a Murányi utca sötét szögletében. Lesújtotta a felismerés: Ilonkának nem volt gyűrűje, semmi kétség, ezt Laky Béla ajándékozta neki... Laky bejáratos Kaszásékhoz, Kati is beszél vele. De hiszen ez kétségbeejtő ... A Kazinczy utca sarkán elköszönt Badanti tói. Gondolkozva ment haza, hatalmába kerítette a nyugtalanság: járhat-e egy családhoz az undorító, pökhendi Laky Bélával? Együtt? Mi lesz ebből’ (Folytatjuk.) poharakban ott állt a bor. Az i „idill” egy 30 év előtti, minősíthetetlen lebuj képét idézte. Az italozó férfiak valamennyien „betanított” törzsvendégek, s szinte egyszerre mondták, nem pénzért vették a bort, megkínálták őket. A talponállóból nyíló szennyes kamrában azonban új, s nem a tulajdonos, no meg vendégei állítását igazoló felfedezést tettünk. Utött-kopott fehér zománcos vödörben. Ietakaratla- nul, ott állt az elmérésre váró „nedű”, egy zsíros kézzel össze- fogdosott, literes üvegből pedig messzire áramlott a pálinka szaga. Mosatlan poharak, öt láda szóda egészítette ki a képet, amely arra engedett következtetni, hogy itt teljesen „családias” a vendéglátás, természetesen nem ingyen. A vendégek egy része türelmetlenkedett, indultak volna már, nem csoda, hiszen „zavarta” őket az ellenőrzés, de valahogy tudatniuk kellett: holnap fizetnek. A felszólítás azonban váratlanul hangzott a rendőrtiszt szájából. — Fizessenek, aztán eltávozhatnak! Gulyás János a zsebébe nyúlt, s a már tiltakozni akaró Szuda Sándométól megkérdezte: — Mennyivel tartozom? ... Egy nagyfröccsöm volt. A három forint hatvan fillér fémesen koppant az asztalon ... S amíg a póruljárt italozók fizettek, egy férfi lépett a helyiségbe. Domokos Pál a Vas- és Fémipari Ktsz-nél dolgozik havi 1200 forintért. Négy gyermek apja, itt segédkezik: lovat itat, sertést etet, s a bére: annyit ihat, amennyit akar! Szokatlan bér, s tegyük hozzá, nem éppen családépítő az apa „mellékjövedelme” ... A pincében több ezer, az udvaron levő hordókban 500 liter bor állt. S ellenére a nagy forgalomnak, a rengeteg borivónak, Szuda Sándor ügyesen pótolja az elfogyasztott mennyiséget. A papírok szerint csak másfél hektolitert ittak meg két hónap alatt vendégei. Utunk következő állomása: a rendőrfalui Joó Mária utca. Az egyik ház konyhájában 30 fokos hőséget áraszt a teletömött fűrészporos kályha. A 70 éves, töpörödött anyóka, özvegy Tóbi Antalné. azonban fürgén mozgott, s hordta, csak hordta a hűsítő bort. Az asztalon nem poharak, fehér porcelán bögrék „igazolták”, nem pénzért, barátságból kínálják a vendéget. Raf- fai Győző, a Kecskeméti Gépállomás dolgozója, egyik barátjával, az ötgyermekes Varga Sándorral, a gépállomás szerelőjével ült az asztal mellett. — Mennyit fizetett a borért? — kérdezte a pénzügyőr. — Semmit — s mikor Raffai Győző meglátta a nyomozó szigorú arcát, kijavította magát — azaz hat forintot a két nagy- fröc csért. Az anyóka nem szabadkozott, nem volt értelme. A kaszni fiókjából ugyanis rövidesen előkerült a fehér kisfáiban tartott aprópénz, a kassza, s az asztal alól a piros színű kanna, a kimérésre váró bor is. A kamra szemrevételezése meglepő eredményt hozott: a bejelentett készletnél „alig” másfél hektoliter borral talált többet a pénzügyőri vizsgálat. — Az úgy történt — szabadkozott az idős néni — eltettem egy kis szőlőt, s utána kipréseltem ... A Batthyány utca 39. számú ház kapuja előtt két idősebb, erősen illuminált ember támogatta egymást, s közben kedélyesen. de értelmetlenül beszélgettek. Danka István, a Tatarozó Vállalat éjjeliőre nem is tagadta: — Itt ittam V. Nagyéknál. — Hány gyereke van? Az ittas ember büszkén kihúzta a mellét, s amennyire állapota engedte, összefüggően jelentette ki: — Hét!... A föld szintjénél alacsonyabb konyhában egy idős asszony ült az asztal mellett. Özvegy Kálmán Lőrincné fel sem állt, amikor beléptünk. — Ki a gazda? — kérdezte a rendőrtiszt. — A lányom ... V. Nagy Jó- zsefné — felelte gyorsan —, de nincs itthon, templomba ment a szentem. — Templomba? ... Akkor maga mérte a bort, nénikém! Tiltakozás, esküdözés. — Isten őrizzen... Mi nem mérjük... Nem teszünk mi ilyet. A nyomozónak is feltűnt, hogy a mama szinte „odaragadt” a hokedlihez ... Hosszú rábeszélésre volt szükség, amíg végre felállt. S lám csak a szoknyaráncok rejtette kanna bor, s a demizson pálinka napvilágra került... Magyarázkodás: Sűrűn járnak ide ismerősök, s ugyebár illik megkínálni őket. Danka István azonban bizonyított. Ö becsületesen megadta az árát az elfogyasztott kétszer két deci bornak. — Hat forint hatvanat fizettem, Kálmán néni, a borért! S míg ez a „kedves közjáték” lezajlott, a nyomozók, a rendőrök mint a többi helyeken is, az adósok könyvét keresték. A mestergerendáról előkerült a kalendárium, az iskolai füzet, az adóív, a szakácskönyv, de a fogyasztók jegyzékére nem tudtak ráakadni. Az egyik nyomozó feladta a reményt, s a fal máladozó festését nézegette. S akár az egyiptomi hieroglifek, úgy sorakoztak ott az adósok nevei, s alattuk szépen felsorolva a fogyasztott ital ellenértéke: „Mérnök 6, Anti 32, Máté 34, Sebők 38,” s a szoba másik falán, a legnagyobb fogyasztó „K. Tibi” összesített számlája: 70 forint 20 fillér. A kivarrt falvédőt kíváncsiságból emeltük fel. Nem lehet gyanúsítani K. Nagvékat, hogy nem vezettek könyvelést, ugyanis a falvédő alatt, a falon tintaceruzával az éves mérleg szám- oszloDai sorakoztak. Fél éjszaka négy zugbor- mérőnél jártunk, s nem is a legnagyobb forgalom idején. Mind a négy helyen — meggyőződtünk róla — pénzért mérték, korlátlanul a bort, a pálinkát. A vendégek családos, munkásemberek, akik nemegyszer fizetésük jelentős részét ezekhez a vámszedőkhöz hordják. A zugbormérő ad hitelt, cédulára, vagy falra írja, S fizetéskor követeli az elfogyasztott ital árát, míg otthon a család nélkülöz, csak azért, mert az apa részegségig issza le magát. Családok, házasságok mennek tönkre tehát a zugbormérők, de tegyük hozzá, a lelkiismeretlen apák. tétiek miatt. Az ellenük való küzdelmet a családokért, a gyermekekért kell társadalmi üggyé tenni! Az alkalmat kell tehát megszüntetni, a betegség gyökerét kell kiirtani, hogy megiavulion sok család helvze- te. A törvény lehetőséget adott arra, hogy a zugborrrv5’'őket 5000 forintra bírságolták. De ez kevés' A megvetés légköre vegye őket közre, az egészség, a család, a gyermekek jövője érdekében. de azért is, hogy senki sem juthasson megdolgozat- lanul — és legfőképpen ilven címen — tömött hi!ks74Jir>z. .. Gémes Gábor. ziljcíbokimiLiwik iiuiiiiiiiiuiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii --------------------------?!—~-----------------------1
