Petőfi Népe, 1964. március (19. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-29 / 75. szám
HAGYMASZAG Fortyog a lecsós éjszaka . .: Kozmoszba ömlik a gőz. a füst. A kémény kilövésre vár (óriás-rakéta), szinte felszáll. Nagy katlan a táj, rajta mint az üst gőzölög a konzervgyár. Csillagok könnyeznek, pillognak, behunyják szemüket. Sistergő hagymaszagban reszket az üzem, méhében rettentő tüzek. Omlik a hagyma millió gerezdre, a lányok szeme ég, pillájukra ránehezedve mint izzó csillag-tekék forognak a fény-gömbök .:. Forognak egymásra a napok: szerda, csütörtök. Csípősszagú a világ, a város nagy könnycsepp. Harmatban fürdő hagyma a hold. körötte felhőgerezdek röpködnek. Zöld dudaszórak emelnek maguk fölé gömb-termőfejeket. Űrbe kihajló antenna-bibék, bennük a magok: egymásra figyelő szemek. Éjszakák sava marja érzékeny gyöngyét a pupilláknak, s mégis nőnek, tágulnak egyre, hogy átússzanak rajtuk, mint a bánat, a végtelen hagymaföldek. Dolgos kapók, ekék vasának csillogásában nehéz, s hajlotthátú nyarak jönnek, átlengik a forró falakat, s a lángok kifent pengéit villogtatva győztes seregként hömpölyögnek. Virrad. A percek egyre csípősebbek, szemét pirosra dörzsöli a nap, párás ablakon kihajló ébredéseket jár át a hagymaszag. Utcagerezdek ropognak, kifröccsenek a gépkocsik, vonatok. Zsibbadt ágaikat az antennák kinyújtják, zenék üteme ragyog. Forgó, robogó üvegek sokszorozzák a vöröshagyma-napot. A lányok szeme. mint a legtisztább virradat, mindig fáradt csodákra nyitott. Az üzem fala forró dermedés, tömény illatok, mint a szavak visszhangjai bukdosnak át a csarnokok ívei alatt, s ottmaradnak a szoknyák ráncaiban, pulóverekben, harisnyákban; a kéz pórusaiban, a szem ereiben terjednek némán, ziláltam A nyelv alatt, a szájpadlásban, a gondolatban, a moccanásban — mindenütt csak a hagymaszag. Pillákról felszálló fénygömbök forognak, a műszaknak ismét vége. Forognak egymásra a napok: szerda, csütörtök. Buszok jönnek, éppúgy mint máskor, viszik a lányokat lármás nappalokba, hagymák csípős szagával telten, s a világ tisztább álmait dúdolva. Hatvani Dániel A Duna felől teletűző szél surran a házak közé. Jó gazda módjára kisöpri a tornácokat, szilajul pattogtatja a legöregebb házak nádfedelét. Tavaszt hoz Szeremlére, de akad itt a kikeletnek más, kevésbé népszerű hírnöke is. A sár... Fekete tésztaként nyúlik, ragad, elnyeli a lábat, akár az ingo- vány. Kétszáz éve szidják és tapossák az idevalósiak. Emlegetik falualapító őseiket, akiknek éppen itt kellett telepedniük. Az alföld Velencéje... Az elődök akkoriban úgy vélték: jobb helyet keresve sem találhattak volna, amikor a török hódoltság után előbújtak a Duna nádasaiból. Itt ütöttek tanyát. A víz mellett. Mert a halászembernek a folyó jelenti azt, amit másoknak a föld. Csakhogy a Duna nem mindig maradt meg a medrében. Sűrűn fürösztötte habjaival az árterében fekvő község utcáit, házait. — Előfordult akkoriban, hogy csónakról arattak, ladikon közlekedett a lakodalmas nép, még a bátahegyi szőlőbe is víziúton jártak át — mesélik a minden ttudó öregek. Tarka, szüreti népszokásaik ekkor keletkeztek. A többieket a lecsapolással járó megváltozott életmód alakította ki. Szárba szökkent a gabona a földeken és a fénylő, fekete sárból kihajtottak a dolgos nép teremtő fantáziájának első szépséges virágai. Ma már csak a gyűjtőket, múzeumi kutatókat érdeklik a művészien megmunkált használati eszközök, és pincéről padlásra járva lassan ösz- sze is szednek mindent, ami a község múltjából még fellelhető. A tárgyi emlékek a bajai múzeumba vándorolnak. De ki őrzi meg a község messze környéken híres húsvéti és egyéb népszokásait? — Nem érdekel az már senkit — hagyja abba a nagy mosást Hurton Julianna, a hímes- tojások avatott kezű festője. — A fiatalabbja hírből sem ismeri, pedig rengeteg népszokás volt itt. Fiatal koromban mi még azt tartottuk, hogyha húsvét napján kora reggel elsöpörjük az utcát, minden férget, egeret ki- 6öprűzünk a portáról. Aztán ott Bozső János: Tanya, volt a szótlan víz. Aki szép akart lenni, mosdóvizét nagypénteken hajnalban merítette a Dunából. De csak úgy használt ám, ha útközben nem szóltunk egy árva szót sem senkihez... Vödör helyett — kölnisüveg... Ilyen jó szokásnak most is örülnének a férfiak. Mint ahogy a locsolók bizonyára örülnek a lányoktól kapott hímestojások- nak is? — Kimegy a divatból nálunk a locsolás. Inkább csak a gyerekek járnak és a vizesvödör is kölnisüveggé szelídült. A hí- mestojást sem nagyon keresik. Régen többszázat festettem, most nem csinálok többet 40— 50-nél. Minek? Városon biztosan akadna rá vevő. Esetleg külföldön. Jobban élhetne ezzel a lehetőséggel a Népművészeti és Háziipari Vállalat. Kárpótlásul talán elevenítsük fel — legalább szóban — milyen volt Szeremién egy igazi, húsvéti locsolko- dás? — Azok voltak a szép idők — pihen meg egy percre 150 éves szövőszéke mellett Porkoláb Jánosné, Éva néni, a népművészet mestere. — A lányok bezárkóztak. Hiába! A legények még a kapu tetején is bemásztak. Aztán oda a kút mellé és gyerünk. Vödörszám öntözték rájuk a vizet. Frissen pergeti emlékezete orsójáról a tarka szálakat. A mestergerendás kis szobában régi húsvétok hangulatát idézik a szavak. Amikor az utcai eperfákra venyigeszárból kötött hintán ültek a lányok, és az volt a legkapósabb, azt lóbáz- ták legtöbbet a legények, amelyik dalolni is a legszebben tudott. Mintha csak most biztatták volna: „Dalolj még Éva, dalolj...” És a régi, kedves dad félénken rebben a 75 éves Éva néni ajkairól: „Kiskalapom darutollas, virágos, Félrevágom, jaj de nagyon betyiros.» Eredeti, szeremlei népdal, akár tündöklő szőtteseinek gyönyörű motívumai, ötvenkét éve szövi őket és csak egy bántja: „Mi lesz, ha kihull kezéből a csévélő, ki folytatja ezt a szép, ősi mesterséget?” Hét szövőnő él a községben, idősek már, utánpótlást nevelni a fiatalokból bizony nem ártana. Elvándorolnak a gyerekek — A fiatalok? — vonja fel szemöldökét Csertei János, a községi tanács vb titkára — elvándorolnak. A nyolc általánost végzettek 85 százaléka itthagyja a falut, tíz év alatt egy sem jött vissza. Legtöbb tovább tanul, vagy szakmát szerez és városon dolgozik. — Miért? A hagyományokban gazdag Szeretnie jelenlegi adottságai elég szegényesek. Sárosak az utcák, kevés a szórakozási lehetőség, a tsz is gyéren fizet. Igaz, legutóbb már 29,42 forint munkaegységet osztottak, a kukorica negyedrészét is megkapták a tagok. Talán ez majd nagyobb kedvet csinál. — Jobban is állhatnánk, de azért sokat fejlődtünk az utóbbi két-három év alatt. A televíziók száma napról-napra nő. Két éve még egy volt, most már 23, a takarékbetét p>edig a tavalyi 460 000 forintról több mint egy millióra emelkedett. Gépkocsira, bútorra, új házra gyűjtenek a tsz-tagok. Egyre többen olvasnak, keresik fel a művelődési ház rendezvényeit, a keskenyfilmes mozik kategóriájában p>edig a megyében itt a legjobb a látogatottság. Éppen ezért a KÖFA felét korszerű, szélesvásznú filmszínház építésére fordítják. A többi kell egészségházra, a közvilágítás fejlesztésére és hát talán jövőre jut útépítésre is... Kint az utcán vidáman nevetgélő lányok kerülgetik a pjocsolyákat. A híres szeremlei együttes táncosai. Szeretnek szórakozni, szépsen öltözködni — táncolni. Divatos ruhában járják a modern- és színpjom- pás népviseletben a szeremlai táncokat. Így ölelkezik össze a múlt és a jelen — s ha még nehézségekkel birkóznak ugyan —, a házak felett már ott dereng a jövő biztató fénye Is. Talpraáll a tsz, gyűlik a pónz a takarékban, van értelme annak, ha valaki egyre jobban dolgozik. Kattognak a régi szövőszékek, de már alakul az új minta a falu képzeletbeli szőttesén. Szálait dolgos kezek sodorták, dús szirmú álomvirágait az élet szövi valósággá Szeremlén. Vadas Zsuzsa
