Petőfi Népe, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-08 / 32. szám

5. oldal 1984. február 8, szombat Asszonyok a szövetkezetek Harminc kitüntetés ÚJRAKEZDIK megerősítéséért Csütörtökön Kalocsán ülést tartott a járási nőtanács. Az asszonyok a megyei pártbizott­ság január 22-i és a járási párt- bizottság február 5-i ülése nyo­mán a járás nőmozgalma előtt álló 1964. évi feladatokról ta­nácskoztak. Mivel a kalocsai já­rásban legégetőbb gond a ter­melőszövetkezetek megerősítése, zömmel a mezőgazdasági jellegű feladatokról esett szó. Juhász Gizella, a járási nőta­nács titkára rövid vitaindítója után huszonegy felszólalás hang­zott el. A gyenge termelőszövet­kezetekben dolgozó asszonyok részletesen elemezték azokat a hibákat, amelyek véleményük szerint lerontották az elmúlt gazdasági év eredményeit. Fel­hívták a figyelmet a gazdaság- vezetés és irányítás fokozott el­lenőrzésére, de utaltak a hozzá­szólások a szakképzettség növe­lésének szükségességére is. Az Ott lehettünk „al­kalmilag” egy tsz-érte- kezleten. Hátul húzód­tunk meg a belső ajtó mellett, amely tárva- nyitva mutatta a jó szagot árasztó konyhai életet: bográcsgulyást főzött ott Konczné asz- szony, társasebédet az értekezleten megjelen­tek számára. Mellettük Nyúl Pétör bácsi fog­lalt helyet, a „répa- brigád” Pétör bácsija, szájában az éktelen hosszú szipka s annak távoli végében az — úgy látszik — soha ki nem alvó, soha el nem égő Kossuth. Az előadó igen okos érvekkel már vagy ne­gyedórája azt bizony­gatta, hogy a répabe­takarítás körüli hibá­kat igenis ki lehet kü­szöbölni —, de Nyúl Pétör folyvást csak a nyitott konyhaajtó felé ügyelt, orrát, szemét arra illegette. Józsi, a fogatos, már nem is állhatta szó nélkül. Rászólt csendesen: — Magukról van szó, Pétör bácsi, a répá­sokról. Miért nem fi­gyel eredményesen gazdálkodó, erős termelőszövetkezetek e tanács­kozáson megjelent asszony tagjai pedig részletesen beszámoltak a szövetkezetükben meghonosított jó munkamódszerekről, s így a járási nőtanácsülés nemcsak a feladatokat meghatározó, de gazdag tapasztalatszerző fórum­má is vált. A tanácskozáson elhangzottak alapján az asszonyok elhatároz­ták, hogy a múlt évben gyenge eredményt elért szövetkezetek­ben rövidesen ismét összehívják az asszonyokat, részletesen és konkrétan elemzik a gazdálko­dás múlt évi hibáit és ennek nyomán állítják össze az asszo­nyok ez évi munkaprogramját. Ezenkívül március második fe­lében községenként megrendezik a termelőszövetkezeti asszonyok tanácskozását, melyre meghív­ják a falu tanácsi, párt és gaz­dasági vezetőit. Tavaly a Kiskunhalasi MÁV Fűtőház dolgozói 5 millió 334 ezer százelegytonna kilométeres évi tervüket (ezzel a viszony­számmal mérik hány tonna árut szállítottak milyen távolságra) 5,8 százalékkal túlteljesítették. Az egy mozdonyra eső teljesít­mény a megelőző időszakhoz mérten 4 százalékkal emelke­dett. Az eredmények eléréséhez nagymértékben hozzájárult —, hogy az állomás vezetői részle­tesen megtárgyalta velük a ten­nivalókat, ily módon minden brigád ismerte tervfeladatait. Eredményes munkájuk jutal­ma nem maradt el. A fűtőhá­ziak közül tavaly egy dolgozó Érdemes vasutas kitüntetésben, egy pedig miniszteri dicséretben részesült. Tízen Kiváló dolgozó jelvényt, tizennyolcán Kiváló dolgozó oklevelet kaptak. tonnán inkább csak neki igyekeztem szóno­kolni, lelkesedve és há­lából is szívet melegítő érdeklődéséért. Beszé­dem végén a csattanót is az ő kedvére vágy­tam kihegyezni — lett is aztán taps és éljen- dübörgés, az ón embe­rem csak úgy harso­gott ... én pedig, amint már lehetett, lelépve a dobogóról, egyenesen hozzá léptem, és kezet nyújtottam neki, szól­ván: — Nohát, láttam, kedves választóm, hogy milyen éber ésszel- szíwel hallgatott. Mit figyelt meg? Mi tet­szett legjobban az elő­adásomban? A derék ember szo­rosan fogta és meg- rázta a kezemet, majd kivéve szájából a mak­rapipát, nyomatékosan megmondta: — Azt figyeltem én, az tetszett nekem a legjobban, hogy másfél óráig beszélt a tekinte­tes úr, másfél óráig, oszt egyszer se köpött! ... Lám csak: ki mit figyel!... S. GY. A két lány déltájt tele­pedett a váróterem, kövér, ke­rek kályhája mellé. Akkor a szélből, fagyból érkeztek, s úgy viselkedtek, mint dermedt madarak. Gubbasztottak a lóca sarkában. Gyanús tisztaságú, át­látszó divatkendővel bekötött fejüket úgy behúzták felhajtott gallérjuk közé, hogy éppen csak piros orruk hegye, meg két vizslató, félénk szemük látszott ki. Tizenhét-tizennyolc évesek lehettek. Egyikük világoszöld kabátot viselt, a másik pepitát. Mind a kettőn eléggé kikoszoló­dott sötétkék melegítő nadrág volt és az ismert hegyes orrú fehér cipő, amit időnként torz ütemességgel kocogtattak a kő- padlóhoz. Délután, sötétedés félé, már élet költözött beléjük. Kigom- bolóztak, tarka kendőjüket ka­cér masniba a nyakukba kötöt­ték és gondosan megigazították hajukat foghíjas szarufésüvel. A pepita, akinek piros volt a kendője — fekete pettyekkel — különösen felélénkült, mikor négy-öt között megérkeztek az ingázó fiatal munkások. Mind kihivóbban kereste a legények tekintetét, akiknek a szeme ugyancsak pillanatokon belül odatévedt az elárvult lányok­ra. Egyik hosszan rájuk feled­kezett, mintha gondolkodna, kik ezek? A másik egyenesen oáavigyorgott, a harmadik még a száját is járatta, mintha is­merősöket köszöntene. A piros kendős kislány erre már óIdolba könyökölte barát­nőjét, közben bátorítón hívta nézésével is a fiút. A halvány­zöld kabátos lány azonban nem lelkesedett az érdeklődésre. A könyökjelre inkább bosszúsan megrándult szőke szemöldöke. Ax előbbi, szemtelen ké­pű, pattanásos fiú, ócska lem- berdzsekje prémjét markolász- va, tengerész imbolygással vet­te útját a lányokhoz. Keskeny homloka közepébe hegyesedö fekete haja komikusán ugrált, míg társai felé vissza-visszafor- dult és jelentőségteljes grima­szokat vágott. Vállát is meg­billentette, másikat is hívott, hiszen két lány vár felhívásra. Mivel senki nem követte, ö vá­gódott oda, egyedül. Ráült az előző pad vaskarjára, és sport­szatyrát lezseren görgetve a há­tán, odaszólt a két árvához. — ATi van, lánykák? Szabira? Disznótor lesz, vagy halott van KI MIT FIGYEL — Hogy én nem fi­gyelők? — mordult vissza bal szájszéllel Pétör, mert jobb felől a füstöt szűrte kifelé a szipka mellett. — Nagyon is figyelők, hi­szen már fél órája azt lesöm, meddig rotyog- tatja még Konczné azt a finom növendékmar­hahúst a bográcsban. F,gészen szét akarja főzni? Forgatni kéne mán azt, mög föl is kéne önteni, az ár- gyélusát! Ezt figyelőm én, de nagyon!... Hát így--­S erről mindjárt fel- liindöklik emlékeze­tünkben Herman Ottó, a nagy zoológus és néprajztudós, aki haj­dan Bugacot is jól megtanulmányozta, fel­tárta madárvilágát, csakúgy, mint pásztor­életét — emellett bá­tor szavú radikális po­litikus is volt —, s éppen most lesz ötven éve, hogy meghalt. Mi még hallottuk jóked­vű élőszavát nagy sza­kállas öregkorában Miskolcon, a vasúti pályaudvar restijének teraszán, ahol asztal- társaságának éppen egy ilyen „figyelésről” mondta el saját esetét — emlékezetem sze­rint körülbelül így: — Törökszentmiklósi választó kerületemben mondtam nagy beszé­det politikai híveim­nek. Nagy, népes gyű­lés volt, én jól oda­mondogattam a kor­mánynak, de a hely­beli urak érzékenysé­gét sem kíméltem. Hallgatott is a nép igaz meleg figyelem­mel, mondhatom: fe­szült érdeklődéssel. Mindjárt előttem, alig pár lépésnyire a szó­noki emelvénytől, igen értelmes képű idős atyafi élénk tekintete szegeződött rám. Ahányszor csak oda­pillantottam másfél órás beszédem alatt, mindig erősen hatott rám lankadatlan fi­gyelme s már-már jó­álltak, nem lett volna szabad semmiféle egyesületet, vagy cso­portosulást látogatniuk. Kórusbeli szereplésükkel —, ha egyéb ezúttal nem is bizo­nyult rájuk — megsértették a rendőri felügyelet előírásait. A „házi maccs” megszegéséért büntetés járt: néhány hetes őri­zetre bentfogták őket a Moso- nyi utcában. A többieket — az első vendégeket — nyilvántar­tásba vették, felkartotékozták. Ezek közé tartozott Kurimszky is. Bátran viselkedett, a valla­tás nem törte meg. Glotz Béla tudta ezt, mert akkor éppen ő is odabent volt a jergliben és figyelemmel kisérte az ifik erő­próbáját. Ezért hozta össze Ga- raival Kurimszky Sándort. Cigi augusztus harmadikén szabadult a toloncházból. Túl voltak az elsejei háborúellenes napon, nélkülük is fellobbant a főváros több pontján a tünte­tés: Le a háborús készülődéssel! Éljen az ifjúmunkások nem­zetközi összefogása a fasizmus és a háború ellen! Elhangzott néhány jelszó, a csoportok szétoszlottak, a rend­őrség ezután már nem látta ■ szükségesnek, hogy bentartsa a „gyanúsakat’ . De neveik be­kerültek a K-betűvel jelölt kar­totékokra. (FolytatjukJ a famíliában... Hogy durmol­tatok a hepaj után? — Szia! — fészkelődött kissé most a pepita kabátos barna, szin*e híva maga mellé a fiút. — Fészkes nyavalyát szabi. Ki­adták az utunkat a szállásról. Mehetünk vissza a téeszbe, tán­colhatjuk ismét a trágyarevüt... — Mégis megtudta a vén csúfság, hogy bent voltunk ná­latok „Cipó”-val? — Meg ám. Arra ébredtünk, hogy a vén hölgy ráz bennün­ket. Rikácsolt, míg sorra fco- tyogtatta a két pálinkás üveget, meg a hat söröset: „Elegem van belőletek! Nem elég, hogy miat­tatok volt a legtöbb veszekedés, mikor későn jártatok a szállóba, és fellármáztátok a lányokat? Most még ez is? Palikat hor­danátok ide?! Betelt a pohár, menjetek csak vissza a faluba! Hogy engedhetnek el városi életre a szülők ilyen felelőtlen taknyosokat?!” — Szóval most agyő? — len­dítette másik vállára a szaty­rot a fiú. — Igenis, mit szólsz hozzá! — vágott vi3sza keserűen a szőke, és olyan gyűlölettel né- zett a legényre, hogy még maga is megsokallhatta, mert hirte­len elkapta róla a szemét. Fe­jét a váróterem szutykos abla­kai felé vetette. Görcsösen szo­rongatta a pad vastámaszát, bütykei egész belefehéredtek. Szinte összeroskadva mondta — csak éppen magának. — tíatamegrek^. Ele­gem volt. Több lehetőség itt a varosban? Igen, ha tanultunk volna. így csak kis pénz jött, az is szétszóródott ... Mert... a szórakozás tényleg több ... — De látod, nem engedik még azt se! — bújt a barna a fiúhoz, aki egy lendülettel mellé huppant... — Ne kenődj el, Pontyi! — lódította meg gyengén az öklé­vel a fiú. — Onnan kidobtak benneteket? Van még ezer munkahely. Nincs jobb a válto­zatosságnál ... Igaz, te „Brigitte- bardot”? — karolta át a má­sikat ... Hát mi, haverok, ku­tyák vagyunk? Sehova! — érti­tek? ... Hívom a „Cipó’’-t. Itt várjatok bennünket. Burkolunk valamit a söntésben, záróráig piálgatunk. Utána mi hazame­gyünk a kéglibe, előkészítjük a srácokat, hogy ha a rendőr kitessékelne innen benneteket, odajöttök hozzánk... Na? És reggel kerestek melót. — De segítetek ti is, Ná­latok nem kell segédmunkás? — mutatott mindjárt hajlandó­ságot a „Brigitte”-nek szólí­tott. — Maradj, ha akarsz — hú­zódott el a zöld kabátos a ba­rátnőjétől, és olyan tágra nyílt szemmel meredt megint az ab­lakokra, mintha máris szállni akarna innen. — Én hazame­gyek... Otthon újra kezdhetem... tisztán. Erre a másik váratlan válto­záson ment át. Szemében sötét ijedtség tágult, látszott, meg­döbbentette a felismerés: mi lesz itt vele egyedül?! Egyál­talán, merre indul ő holnap? így, megperzselődve, csalódot­tan, saját felfokozott illúzióitól is megfosztottad Lesz-e ereje megállni?! A legény megsejthette, mi játszódik le benne, mert igye­kezett gyorsan felszítani a lán­got. — Ä, mit hallgatsz erre a vészmadárra?! Gyere, hajítsunk be mindjárt egy féldecit! A barna azonban csak barát­nőjét leste aggódó komorsággal, és szinte önkéntelenül is kifej­tette ujjait a csábitó erőszakos markából. Aztán a fiú köpött egyet, és szó nélkül faképnél hagyta őket. nemsokára egymás kezét fogva menekült a két lány az értük jött vonatra. elhagyták a helyiséget. A kórus együtt maradt, tanult, Pákozdy Ferenc versét gya­korolták: Mélykar: Mint szüntelenül feltörő forrásból kiáltások sza­kadnak fel belőlünk. Magaskar: Szánkról visszhang­zik a munkanélküliek jelszava: Férfi szóló: Munkát, kenye­ret! Mélykar: Munkát, kenyeret! Magaskar: Éhező gyermekek és kizsákmányolt asszonyok si­kolya szakad fel torkunkról. Női kár: Éhezünk! Mélykar: Béresek és kubiku­sok fáradt hangját dobjuk ki magunkból. Női kar: Nem bírjuk tovább! Mélykar: Robotoló munkások lázadó énekét daloljuk. Női kar: Elég volt! Röpcédula, vagy más vesze­delmes dolog nem maradt a he­lyiségben. Megérkezett a rendőrség. Nagy feltűnés közepette, mintegy har­minc kórustagot vitt el a „me­seautó” a toloncházba. A detektívek egyenként vet­ték őket „kezelésbe”. Bonyhádi Károlyt és a kórus néhány tagját már ismerték. — Bolsik vagytok valameny- nyien — ordítottak rájuk —, tudjuk jól, a kórus csak fedő­szerv. Belelátunk a kártyátok- - ba. . Ezeket a „feketéket” elkülöní- , tették, rendőri felügyelet alatt tfat: néhányan, akik az illegális ellenes tüntetésre szóló röpira párt soraiban dolgoztak, elosz- tokát, s azzal hogy dolguk var tották egymás között a háború- nem vehetnek reszt a próbán

Next

/
Oldalképek
Tartalom