Petőfi Népe, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-23 / 45. szám

fii we In ties A négyszásévea Shakespeare GORIOLANU a Kecskeméti Katona fózsef Színházban VAJON VÉLETLEN-E, hogy A kor levegője itt nálunk, Magyarországon 1964-ben úgy ünnepeljük a stratíordi óriás születésének 400. fordulóját, hogy nincs vi­déki színház, amelyik ne te­kinthetne vissza a maga kis Shakespeare-ciklusára, a tragé­diák, a vígjátékok válogatott sorozatára, amely az államosí­tás utáni évtized műsorából idézve fényesen ragyok és meg­indító őszinteséggel demonst­rálja: Shakespeare a mienk, s a magyar nézők milliói azért fordulnak hozzá értő szívvel, bi­zalommal, mert tudják, hogy nekik is szól évszázadok üze­nete, a shakespeare-i üzenet. Kecskeméten is úgy érkeztünk ehhez az évfordulóhoz, hogy láttuk az elmúlt évek műsorá­ban a velencei mór acélból és gyémántból ötvözött alakját, a veronai szerelmesek szűzies lángolását, a Szentivánéji álom tündéri karát, visszaemlékszünk néhány vígjáték derűs és fia­talos felújítására. EGY SOKAT VITATOTT, s talán a Shakespeare-féle jellem­ábrázoló módszerek legérdeke­sebb összefoglalóját nyújtó tra­gédiával, a Coriolanussal kö­szönti most a színház az évfor­dulót. Petőfi megindítóan ne­mes veretű fordításának szavai elevenednek meg a szereplők ajkán, s amilyen gondossággal frissítette meg Illyés Gyula a fordítás sorait, ugyanolyan gon­dos, körültekintő és hatásos megidézője, korszerűsítője a rendező, az együttes ennek a nehéz tragédiának, melyet nem díszítenek a nagy angol zseni szívéhez oly közel álló lírai epizódok, s amelyben nem sok színes szál szövevényéből, ha­nem egyetlen történet acél ve­retű, szigorúan meghatározott jeleneteiből ötvöződnek a tra­gédia részei. Coriolanusban Shakespeare egyetlen pontra függeszti szemét: leméri alko­tói zsenijének preciziós mérle­gén, mi lehet a sorsa a nagy embernek, a sziklából faragott óriásnak, ha szembe kerül a néppel. Amilyen világos a kér­désfeltevés, ugyanolyan világos a válasz is. Coriolanus bukása ebből, a néppel való szembe­fordulásból születik. SHAKESPEARE saját korá­nak gondolatát közvetíti még a legtávolabbi múltból vett mű­veiben is. A reneszánsz egyé­niségkultusza hozta létre a Co- riolanus-alak jellemét is. Az eszményt, melyet fejedelmi tar­tás, saját egyénisége értékébe vetett szilárd, sokszor vakhit és az olcsó, vásári, esendően megnyilvánuló emberi gyenge­ségekkel szembeni keménység, kérlelhetetlenség jellemez. Co­riolanus dühös kirohanásai az általa „népnek” nevezett kö­zépszerű, semmitmondó, hí­zelkedő, nyájemberekkel — az egyéniség és emberi tartás nél­küli puhányokkal szembeni gyűlölet sarkpontjáról vizsgá­landók. S itt kell a darabelem­zés mezsgyéjéről a rendezői koncepció útvonalára átlépve elmondani: Seregi Lászlónak, a darab rendezőjének sikerült sa­ját elgondolásának színességé­vel motiválni, kire gondolt Co­riolanus valójában, amikor a népről beszélt, kire gondolt a mű fejezeteinek legtöbbjében. Hiszen tudnunk kell, hogy itt a nagy alkotó, ha végső követ­keztetéseiben helyesen és szá- is fel a képletet — a nagy em- munkra elfogadhatóan állította bér és a tömeg viszonyát ille­tően — néhány jelenetben, Co­riolanus nem egy monológjá­ban eltért a teljes logikától, summásan az egész népről be­szélt — elítélően. Seregi László két mozzanat­tal segíti a pozitív mondanivaló világos megértését. Az egyik egy külsőségesnek látszó mód­szer: a színváltozásokon, a nyi­tott színpad öblében megjelenő rabszolgák, a római társadalom épületének tartóoszlopai eme­lik a díszletelemeket, s a paj­zsos, lándzsás római katona in­tésére egybehangolt mozdulattal gördítik a súlyos oszlopsorokat a jelenet által megszabott he­lyükre. íme itt a népnek az az eleme, amely ugyan nem jut­hat szóhoz a rabszolgavilágban, de amelyre emlékeztetőül gon­dolnia kell a nézőnek. így lesz jelképből, módszerből — szer­ves drámai elem, a rendező hoz­záértő és szellemes ötletéből — tragédiát súlyosító modern mon­danivaló. A MÁSIK rendezői kiindu­lási pont az, hogy a római tör­ténelemre vonatkozó utalások, az államjog, a társadalmi be­rendezkedés, a tisztviselői kar szerepére vonatkozó tudnivalók ismerete nélkül is igyekezett a történet fordulópontjait világo­san érzékelhetővé tenni a néző számára. Ez is sikerült. A gyakran alkalmazott húzások javára váltak az előadásnak — bár a kurtítás természetszerű­leg együtt járt azzal is, hogy a rendkívül fontos dialógusok egyes részeinek kihagyásával egy-egy Shakespeare formálta jellem, egy-egy mellékalak szí­nezése vált fakóbbá. A nagyszerűen felépített je­lenetek sora azonban nem szen­vedett csorbát. A három felvo­násba sűrített darab szilárdan halad előre a maga szabta úton, jelenetről jelenetre tárulkozik ki a rendező által is világosan a középpontba állított Coriola­nus-jellem és tragikum minden eleme, amíg végül a bukott hős a porba hull a halál küszöbén. A nép rétegződésének és a hős­nek e. rétegek mindegyikéhez való viszonya, s ezzel a mo­dern, mának is szóló mondani­való teljessége — ennek az elemzését is megkaptuk a ren­dezőtől, amellett hogy klasszi­kusan nemes, szépségekben gaz­dag, árnyalt alakításokban bő­velkedő előadást láttunk. A szereplők közül Bárdi György (Coriolanus), Göndör Klára (Volumnia), Jánoky Sán­dor (Menenius Agrippa), a két néptribunus .Major Pál és Gyulay Antal, valamint Beke Margit és Perényi László alakí­tása kapja a legtöbb árnyalatot. Bárdi Coriolanusa egyszerű­ségében, az indulatváltozások választékosán színes megeleve- nítésében emelkedik a legma­gasabbra. Bárdi felismeri, hogy az indulati kifejezés túlzásai, a régi fajta deklamálás ünnepé­lyessége nem kötik le a ma nézőjét, inkább a lélektani meg­alapozottság, amit értékel és amire szívesen figyel. Az előadás — annak ellenére hogy az előkészületekre szánt idő nagyon rövid volt, rövidebb, mint amennyit elegendőnek gondolnánk egy ilyen vállalko­zás kiérleléséhez — valóban szinte emberfeletti erőmegfe­szítésre késztette a rendezőt és a színészeket. Minden szerep­lője nagy igyekezettel, váloga­tott színészi eszközökkel, ünne­pélyes komolysággal adta hoz­zá tehetsége legjavát az együt­tes játékához. A népes szereplő- gárda minden tagja becsületes és felelősségteljes alkotóként vett részt az ünneplésben, az avoni hattyú, Shakespeare rit­kán látott remekművének elő­adásában. Dicséret és köszönet a méltó ünneplés nagyszerű perceiért! Néhány szót a kitűnő dísz­letekről. A sok (forgószínpad hiányában — túl sok) színvál­tozáshoz szükséges jelzések, díszletelemek megalkotásáért a díszlettervezőnek, Borosa Ist­vánnak, a római kor levegőjét idéző, elegáns és magával ra­gadó színharmóniákra törekvő jelmezek alkotójának, Márton Aladárnak jár elismerés. Csáfey Lajos Kedden este a megyei tanács lisztermében találkoznak a Kecskeméti versbarátok kedves költőikkel, miből az alkalom­ból közöljük a Magvető Kiadó hozzánk küldött levelét: A magyar irodalom egyik alapvető sajátossága — a múlt­ban éppúgy mint ma —, hogy uralkodó műfaja a líra. Éppen ezért fontos, hogy olvasó kö­zönségünk szoros kapcsolatot tartson az élő magyar költők műveivel. Ezt a célt kívánja elősegíteni a Versbarátok Köre költő—olva­só találkozók rendezésével, a költők és olvasók személyes kap­csolatával is növelve az élő ma­gyar líra hatását, népszerűségét. A mozgalom, mely nemrég ün­nepelte egyéves fennállását, or­szágszerte váratlan gyorsasággal terjedt. A tagok létszáma ma már meghaladja az ezret, Buda­pesten ötszáz, Vasváron, Szarva­son több mint hatvan, Egerben, i Pápán, Marcaliban negyven fe­letti a tagok száma. A vidéki városok között Kecs­kemét jár az élen; közel száz 1 tagot számlál. A komolyabb szervező munka 1963 ősze óta (M. L.) Levél jött a távoli kisvárosból, ahol valamikor — milyen régen is volt! — az iskolapadot koptattam. Gyur­ka barátom írta, érettségi ta­lálkozóra hív. A húszévesre. Most tanár Gyurka ugyanott, ahol annak idején együtt gyúr­tuk a latint, együtt utáltuk vagy rajongtuk a matemati­kát (mikor ki tanította), együtt remegtünk az iszonyúan és feleslegesen akkurátus Zim­mermann tanár úr földrajz­óráin, együtt vártuk a kedves magyarórákat, és együtt kap­tuk tornaórán a pofonokat. Megyek, persze hogy me­gyek! — írtam a választ Gyur­kának. Ha már a tízévesen nem lehettem ott, elmegyek mindenképpen a húszévesre. Hiszen az osztálytársak több­ségével azóta sem találkoztam, hogy elbúcsúztunk egymástól az érettségi bankett hajnalán. Mennyi mindent mesélünk majd egymásnak! Gyurka le­vele máris felidézte az emlé­kezés iszapjából a régi his­tóriák egynémelyikét. Ott a találkozón, majd ha mindegyi­künk előkotor valamit, sere- gestől fognak előbukkanni húsz esztendő Léthe-vizéből az em­lékek. Az lesz ám a mulat­ság! ... Haha! Hetekig nevet­tünk rajta, amikor Hadházi tanár urat úgy kihoztuk a sodrából, hogy ránk rivallt: Velem pimaszkodtok, aki hősi halált haltam a világháború­ban?! — Szegény, csak ekkor vette észre, hogy melléfogott, és tette hozzá sietősen, hogy: Majdnem... Az ember hajlamos rá, hogy elandalodjon a megszépítő táv­latokon. De hát csakugyan olyan szép volt-e mindez? Ha leszámítom belőle azt, ami az ifjúság önmagának való szép­sége, nem is olyan sok örömet találok azokban az években. Te jó ég! — jöttem rá —, hogy utáltuk mi az iskolát! Alig vártuk, hogy vége legyen. És amikor abba kellett hagy­ni az érettségivel, nem is na­gyon bántuk. Aztán jöttek idők, amikor legtöbbünk megint csak neki­vágott. De ez már mennyire nem „muszájból” volt. indult meg, egyidejűleg a költő —olvasó találkozók szélesebb- körű megrendezésével, így ez a létszám máris szép eredménynek mondható. Kecskeméten eddig Fodor András, Garai Gábor, Mezei András, Pilinszky János, Szécsi Margit és Tornai József járt. Valamennyiük látogatása jelen­tősen hozzájárult a költők és a verskedvelő olvasók közötti kap­csolat elmélyítéséhez, közvetle­nebbé válásához. Különösen emelte az egyik találkozó sike­rét a Katona József Gimnázium irodalmi szakkörének színvona­las közreműködése. Sokat vá­runk a legközelebbi klubesttől, melyen Benjámin Lászlót és Csanádi Imrét fogja Czine Mi­hály bemutatni. Szeretnénk a jövőben a talál­kozókat vitaestekkel színesíteni, hogy az eddigi találkozások so­rán felvetődött problémákat, kérdéseket, gondolatokat a köl­tőkkel megbeszélhessék. Szíve­sen fogadunk minden olyan ja­vaslatot, mely elősegíti a Vers­barátok Köre további kecske­méti munkáját. Keleti Mária Ma pedig, aki sokat utazik, így tél közepén, meg nyár ele­jén, januárban és júniusban, a szokottnál is több olvas­gató utast lát a vonatokon. S ha veszi a fáradságot, hogy jobban odanézzen, láthatja: tankönyv az mind. amit a világ zajára szinte megsüke- tülten böngésznek az útitár­sak. Január és június a vizs­gaidőszak. Általános iskolában, gimnáziumban, technikumban, főiskolán, egyetemen, szaktan- folyamon ; összeszámlálni is nehéz, hányféle iskolában és oktatási formában vizsgáznak. Az ilyen utolsó pillanatban is tanuló, szemmel láthatóan na­gyon buzgó diákok szinte ki­vétel nélkül felnőttek. Olya­nok, akik szinte erőszakkal szakították ki magukat né­hány napra a munkából, és ta­nulnak éjjel-nappal, még a vizsgára utaztukban a vona­ton is. Hogy sikerüljön a be­számoló, nemcsak el ne buk­janak, hanem lehetőleg minél jobb jegyet szerezzenek a vizs­gán. Még nem végeztünk alapos kutatásokat, hogy megállapít­hassuk, ki tanul érdekből és ki tanul azért, mert egysze­rűen szükségét érzi. De na­gyon sokat mondó szám, hogy általános iskolába egyetlen esztendő alatt 20 ezerrel töb­ben iratkoztak be a felnőttek, mint tavaly, középiskolába pe­dig 30 ezerrel többen. A megyében tavaly 9 ezer felnőtt tanult. Az idén 14 és félezer beiratkozott tanulója van a dolgozók általános és középiskoláinak. A tanulók több mint fele, összesen 9 ezer 30 éven felüli. Maguk a fel­nőtt oktatásban dolgozó pe­dagógusok lepődtek meg a be­iratkozás adatainak összesí­tése alkalmával a legjobban ezeken a számokon. Mert már arra is gondoltak néhányan, hogy a felnőttoktatás ideje lassan, néhány év múlva le­jár. Hiszen aki akart tanulni, az az elmúlt húsz évben ta­lálhatott rá módot. Némelyik üzemben csakugyan kevés már az olyan dolgozó, akinek nincs meg legalább az általános is­kolája. De az esti tanfolyamok hall­gatói közül sokan nem akar­nak megállni. Technikumba, gimnáziumba iratkoznak, mert ha már elkezdték, és „benne vannak a lendületben”, nem állnak meg legalább az érett­ségiig. Aztán természetesen ott vannak még az óriási tar­talékok a mezőgazdasági dol­gozók között is, akik ugyan szintén már nagyon sokan be­levágtak a tanulásba, de a többség még csak ezután ad munkát a dolgozók iskolájá­ban tanító pedagógusoknak. Ezt a nagy érdeklődést nem lehet a tanulás bármiféle kény­szerével magyarázni. Igaz, hogy sokan a munkakörükre vonatkozó előírásoknak akar­tak csupán megfelelni, ami­kor beiratkoztak felnőtt fejjel az iskolába. De a többség nem ezért vette kézbe sok éves szünet után újra a tankönyvet. Még csak az 50—60 évesek egyedi példáira sem kell hi­vatkoznunk ahhoz, hogy be­lássuk: sf tanulási kedv, az :s- meretszerzés vágya a kor le­vegőjében van. ... Megyek, Gyurka, persze hogy elmegyek a húszéves ta­lálkozóra. De egyáltalán ne’ vagyok biztos benne, heg olyan jól fogunk mulatni a régi históriákon. Amikor mér dicsőség volt nemtanulni, pus­kázni, a tanárokkal packázó; és az órát „elbliccelni”, ha csak lehetett. Diószeghy Balázs: Csendes délután. A VERS BARÁTAI

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom