Petőfi Népe, 1964. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-03 / 1. szám

1964. január 3, péntek. 5. oldal Kiment a divatból? A titkár délutánja Mostanában annyi új dolgot 1 1 kell megjegyezni, nem csoda, hogy a régiek közül elfe­lejtünk valamit. A megunt, fe­lesleges holmik lomtárába ke­rült például az udvariasság is. Nem. Nem a régi, a polgári ér­telemben vett hajbókoló, boka­csattogtató, mézes-mázas felszí­nes formaság eltűnéséről van szó, hanem... De nézzük in­kább a tényeket. Hétéves „kisded” ül angyali ártatlansággal az autóbuszon és szemrebbenés nélkül nézi, hogy körülötte a felnőttek ácsorog- janak. Miért? Mert az a drága, jó édes anyukája bizonyára így mondta neki. Vagy. A műhely­ben ipari tanulót „kér” meg a mestere valamire. A válasz: „Mi vagyok én. Tán kifutó fiú? Hol él, öreg? A kapitalizmusban?” A magabiztos ifjú csak éppen arról feledkezett meg, hogy ilyen hangot megütni pontosan a mi társadalmunkban nem volna szabad. És sorolhatnám tovább. A tisztviselőt, aki arcán az undor jeleivel küldi el, vagy vára­koztatja az ügyfeleket. Az ügye­letes orvost, aki dühös, ha za­varják a betegek, a pincért, aki­től kitüntetésnek számít, ha az étlen-szomjan üldögélő vendég­hez „leereszkedik”, a bolti el­árusítót, aki harapós arccal rontja el a vásárlás minden örömét és így tovább. A múltkor csúszkáló kama­** szók csiszolták alkalmi Jégpályává a járda szélét. Mi­közben ide-oda siklottak, neki­penderültek egy asszonynak, aki a vad iramtól, no meg az ijedt­ségtől hanyattesett. Mintha mi sem történt volna, folytatták szórakozásukat. Az egyik járó­kelő rájuk szólt: „Micsoda vi­selkedés ez? Udvariasság is van a világon!” „Téved, tata — or­dítottak vissza tele torokból — olyan nincs. Az már rég kiment a divatból...” Kiment volna? Ezt mégsem lehet nyugodt lélekkel állítani. Mindenesetre óva intenek a ki­rívó esetek. De mit is értünk mi udvariasságon? Egymás megbecsülését — ezzel a ma­gunkét is — utcán, autóbuszon, üzletben és a munkahelyen. Mindenütt Elvégre senkinek a tekintélyén nem esik csorba, ha az emberi közösség íratlan szabályainak megfelelően visel­kedik. Vagy, ha a munkáját kedves szóval, esetleg mosoly- lyal fűszerezi. A z udvariatlansági hóbort — mert az — sok he­lyen, de különösen ifjúságunk körében ütötte fel mostanában a fejét. Rajtunk, mindannyiun­kon múlik tehát, hogy gátat vessünk neki, vigyázzunk: ne menjen rovására a társadalmi együttélés most alakuló, új for­máinak. Mert az udvariasságról tévedés azt hinni, hogy divatja­múlt. Sőt. Éppen az ellenkezője, az önző, magának való kispolgári életérzések felett járt el az idő. Még ha nem is akarják észre­venni azok, akik a maguk mód­ján az udvariasságnak üzentek hadat. —s —a A havas pusztaságban fehér takaró alatt szunnyadnak a ta­nyák, lakóik a meleg szobában pihenik az év fáradalmait. Ám Török Péter, a városföldi Dó­zsa Termelőszövetkezet fiatal párttitkára ezeken a napokon is, mint a többin, végzi a munkáját. Olyan ember az én Péter ba­rátom, aki minden rögöt és a búzatermő föld lakóit is jól is­meri. Fiatal kora ellenére a Dó­zsa törzsgárdájához tartozik. Több mint tíz esztendeje, hogy titkár. Azelőtt az Ifjúsági moz­galomban, most a pártszervezet­ben. Volt növénytermesztő, az­tán raktáros, s talán nincs is olyan termelési ágazat, amely­ben hosszabb-rövidebb időt ne töltött volna, attól függően, hogy „hoí szorított a cipő Több évig volt községi függet­lenített párttitkár, a szövetke­zeti gazdákkal akkor sem sza­kadt meg a kapcsolata. Bizo­nyára ez az oka, hogy hisznek neki, és követik őt, tanácsait kérik és az embereknek nincs titkuk előtte. Azon a délutánon is, amikor meglátogattuk, gondolatokba mélyedve üldögélt a szépen be­rendezett, tiszta irodában. Asz­talán a szocialista címért küzdő brigádok felajánlásairól és tel­jesítéséről szóló feljegyzések. Mutatja: a gépműhelyben és az állattenyésztésben dolgozó 14—14 tagot számláló brigádok kitettek magukért, túltellesitették vállalásaikat. Zubornyák Ferenc brigádjának valamennyi tagja kifogástalanul végzi munkáját. Kiváló terme­lési eredményekkel büszkélked­A három éve alakult pécsi balettegyüttes ma már országos, sőt a határokon túl is terjedő hírnevet szerzett Az együttes az Állami Balettintézet végzett növendékeinek egy csoportjából áll, vezetőjük Eck Imre, az Állami Operaház balettművésze. A lelkes fiatalok a modern ba­lett-művészettel jegyezték el magukat — meglepő eredményekkel. Néhány héttel ezelőtt nagy sikerrel vendégszerepeitek Budapesten. Képünkön: Az „Etűdök No 2” című jelenet. vágta oda a szakaszvezetőnek a testes férfi. Az ügynök lassan feltápász- kodott. Felemelt egy palackot, s váratlanul olyat sújtott ci- borája fejére, hogy az menten lecsúszott az asztal alá. A vendégek felugráltak, oda­rohantak hozzá. Néhányan —, akiknek fizetett, az ő pártjára álltak. Pillanatok alatt olyan tömeg- verekedés bontakozott ki, ami­lyet csak cowboy-filmekben le­het látni. Repültek az üvegek, a székek. Csörömpölt az egész kocsma. Néhányan felüvöltöttek fájdal­munkban ... Hamarosan két rendőr lépett a terembe, s gumibotjukkal pil­lanatok alatt megfékezték a ga­rázda társaságot... Mindenki azt állította, hogy a „lottónyertes” kezdte a vere­kedést. Mire a rendőrök, anél­kül hogy igazoltatták volna, el­vezették a támolygó embert... — Hát ez meg kicsoda? — kérdezte az őrszobán a törzs- őrmester, amikor a két rendőr betámogatta a részeget. — Verekedett a kocsmában. Több ezer forint van nála ... — Igazoltatták? — Még nem. Nem volt rá időnk. — Hogy hívják? — fordult a törzsőrmester a részeghez. — Eng ... Engem? — Naná, majd a dalai lámát. A szakaszvezető azonban nem tudott válaszolni, mert hirte­len kiömlött belőle a tömény­telen mennyiségű ital, amit az este lenyelt. A szoba tele lett eavanyú borszaggal. — A szentségit ennek a disz­nónak! — kiáltott fel a törzsőr­mester. — Mint egy állat... — A lottón... A lottón nyer­tem a pénzt... — nyögte a ré­szeg ügynök, mihelyt vissza tudta fojtani hányingerét... A kopott íróasztalon megszó­lalt a telefon. A törzsőrmester felvette a kagylót. ... Kicsodát? ... Kivel beszé­lek? Nem adunk semmiféle fel­világosítást ... Még akkor sem, ha a sógora... — mondta, az­tán lecsapta a kagylót. — Ez után a disznó után ér­deklődtek . s. — Biztosan a hapsik — vála­szolta az egyik rendőr. Ebben a pillanatban a sza­kaszvezető mintha eszméletre tért volna. — Ki volt az? — kérdezte tágra meredt szemmel. — Fogja be a száját! Semmi köze hozzá!... Vigyék le, amíg teljesen kijózanodik — utasítot­ta a két rendőrt, a törzsőrmes­ter, aztán vizsgálgatni kezdte a szakaszvezető iratait. Hirtelen a nyomozó robbant be a szobába ... — Mit csináltak, maguk sze­rencsétlenek? — ordította. — Mindent elrontottak! — Talán bemutatkozna! —vá­laszolta minden nyugalmát ma­gára erőltetve a törzsőrmester. — Krajovics főhadnagy va­gyok! — hökkent meg a nyo­mozó, s igazolványát odadobta a törzsőrmester elé. A rendőr megnézte a köny­vecskét, aztán felállt, és vi- gyázzba vágta magát. — Miről van szó, főhadnagy elvtárs? — Erről a részeg szakaszve­zetőről ... Mi a fenének hozták be? — Főhadnagy elvtárs, nem hagyhatták, hogy tovább vere­kedjen ... Szétverte az egész kocsmát... — mondta a törzs- őrmester még mindig vigyázz­állásban. — Ott yoltam! Láttam! — Mégsem avatkozott közbe? Kérem, ezt jelentenem kell... — Tessék csak ... Mindent el­rontottak! — De miért? — Arra legyen gondja, törzs- őrmester elvtárs, hogy ha már behozta ide ezt az embert, ak­kor úgy vigyázzon rá, mint a két szemére! Négyen őrizzék az ajtót, és egy mindig az ablak alatt álljon! Megértette? Ha a szakaszvezető megszökik, mind a kettőnknek a fejét veszik! A törzsőrmester ugyan nem értette, hogy miért kell ennyire őriznie ezt a részeget, de a ki­látásba helyezett büntetéstől ő is megrettent. — Értettem! — válaszolta, de a főhadnagy ezt már nem is hallotta, mert milyen gyorsan jött, már ment is. Szinte hihe- telen, hogy épkézláb ért le a földszintre, mert néha hat lép­csőt is átugrott. Az utcán többen utána is néztek, hová rohan ilyen eszeveszettül ez a férfi? Krajcsovics főhadnagy lihegve érkezett meg a különben elég közel levő megyei főkapitány­ságra. Kazán századosnál, a kihelye­zett részleg parancsnokánál ép­pen megbeszélést tartottak, ami­kor a főhadnagy rájuk törte az ajtót. — Százados elvtárs. baj van! Őrizetbe vették a szakaszvezetőt! — Micsoda? Hogyhogy őri­zetbe vették? Üljön le, fújja ki magát, és mondjon el mindent sorjában! A főhadnagy ivott néhány korty vizet. Ettől kissé lehig­gadt. — A lakása előtt vettem át a figyelőszolgálatot. Hét óra le­hetett, amikor lejött. Civilben volt. Kísértem, amíg be nem tért egy kocsmába. Egyszer sem fordult hátra, tehát nem látha­tott. Ügy gondoltam, hogy utá­na mehetek... — Helyesen tette... No és nem figyelte magukat senki? — Ügy láttam, hogy most nem — válaszolta a főhadnagy. — Egészen biztos? — Azt hiszem... — Mert ha a múltkori pasas­hoz hasonlóan magán volt va­laki, a drót már lement... — Tudja százados elvtárs, hogy itt Miskolcon ilyenkor már nemigen járnak az utcán... Ma egyébként is televíziós nap van... — Halljuk tovább... — A kocsmában úgy helyez­kedtem el, hogy ő ne vehessen észre... Először töményét ivott, aztán bort... Odacsalogatott né­hány vendéget, és együtt ittak. Több ezer forint hevert előtte az asztalon, minden üvegért egy százassal fizetett. — Az istenit! — tört ki az egyik rendőrtisztből. — Egyre inkább lerészeged- tek ... Aztán valamin összeszó­lalkoztak, ha jól értettem, va­lami meccsen. Majd a szakasz­vezető felugrott, fölemelt egy borosüveget, s fejbe csapta az egyik asztaltársát... (Folytatjuk.) nek. A gondozásukra bízott ki­lencven anyakoca 100 darabbal a terven felül, összesen 1001 malacot adott. Sertéshizlalási tervüket teljesítették, és a ter­vezett 106 kilogramm helyett 115 kilós átlagsúlyt értek el. A bir­katejet megduplázták, és tehe­nenként az évre tervezett 2300 literes fejési tervet is „megfejel­ték”, 200 literrel. Mivel a tél a szövetkezeti em­berek többségét pihenőre kény­szeríti, de a néhány napos pihe­nő után unalmassá válnak a hosszú esték, megint a titkárnak kell „előállni”, hogy hasznosan töltsék el az időt. Mindenekelőtt a tanulásra te­remtett lehetőséget a titkár, amelyben évek óta maga is pél­dát mutat. Az idén fejezte be a mezőgazdasági technikumot és az ősszel hozzáfogott a marxiz- mus-leninizmus esti egyetemé­nek elvégzéséhez. A szövetkezeti gazdáknak pedig a tsz-központ- ban létrehozták az általános is­kola kihelyezett osztályát, amelyben 14-en most birkóznak a VII. osztály anyagával. Heten pedig a nyolcadik osztályban készülnek az általános iskola befejezésére. Az idén először sikerült meg­nyerni az embereket a szakmai továbbkéozés gondolatának is, harmincketten tanulnak a felnőttszakmunkás­képző tanfolyam első évfolya­mán. A titkár neve pedig ott szerepel a tanítók között. A pártszervezet tagjai és töb­ben a pártonkívüli aktivisták közül a gazdaságpolitikai tanfo­lyam mezőgazdasági tagozatán tanulnak. Szombat délutánon­ként 20—25 résztvevővel nagy viták zajlanak, az egyetemet végzett agronómussal saját szö­vetkezetük jövőjét tervezgetik. A KISZ-fiatalok, tizenkilen­cen, a mezőgazdasági tanfolya­mot végzik. Az órák minden héten a modern táncok tanulá­sával fejeződnek be. Mert olyan propagandistát kívántak a fiúk, lányok, akinek „nemcsak a fe­jében, hanem a lábában is van valami”. De ezek mellett van még egyéb is a városföldi Dózsában: hat alkalommal tartanak elő­adásokat a rendszeres tanulás­ra nem vállalkozó gazdáknak. Két előadás egészségügyi, a töb­bi: kukoricatermesztésről, takar­mányozásról és állategészség­ügyről, valamint a szocialista erkölcsről szól. A titkár a 30 párttag és 12 pártonkívüli aktivista segítségé­gével a közös gazdaság vezetői­vel elkészítette a ka turális tervet is. A tavalyi 33 ezer forintot 1964-ben 40 ezerre tervezték kul­turális célra. Szépítik a kultúrter­müket, ahol már van televízió, könyvek és folyóirat is szép számmal. 1964-ben is küldenek külföldi társasutazásra és or­szágjárásra jól dolgozó szövet­kezeti gazdákat. Az idén csak­nem százan láttak így világot... A KISZ-kultúrcsoport pedig három egész estét betöltő mű­sorral szórakoztatja majd a szétszórt tanyavilág közösen dol­gozó, tanuló és művelődő gaz­dáit ... A szocialista brigádokról a feljegyzések bizony elintézetle­nül kerültek vissza a fiókba az­nap délután. Még a szót is nagy- hirtelen kellett abbahagynunk, amikor Török Péter az órájára pillantott: — Tyűha! Estére egy kis be­szélgetésre hívtam össze az em­bereket. Beszélgetésre, a közös dolgai­ról. S a párttitkár természete­sen kötelességének tartja, hogy az ilyen alkalomra is készüljön. Horváth Ignác

Next

/
Oldalképek
Tartalom