Petőfi Népe, 1964. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-03 / 1. szám
1964. január 3, péntek. 3. oldal II körlevél — A Petőfi Népében olvastam, hogy a termelő- szövetkezetek és gazdáik felesleges kenyérgabonáját a Malomipari és Terményforgalmi Vállalat előnyös feltételekkel becseréli takarmánygabonára — mondotta a kecskeméti városi párt-végrehajtóbizottság és a városi tanács vb együttes ülésén Harcsás István, a megyeszékhely határában gazdálkodó Béke Tsz elnöke. — Másként is meg kellett volna szervezni e fontos akció propagálását — folytatta —, mert ha véletlenül nem kerül kezembe a szóban levő újság, szövetkezetünkben most sem tudnánk a csere lehetőségéről. — Pedig kiment a körlevél — szólt közbe a tanács vb mezőgazdasági osztályának vezetője. — Az nem került a kezembe. Lehetséges, hogy a postás ki sem hozta, vagy elkeveredett a többi küldemény között. Az eset meghökkentő. Az tudniillik, hogy ilyen nagy horderejű országos akció lebonyolításának a sikere egyes helyeken a véletlentől függ. S rávilágít a termeléssel kapcsolatos propagandánk nem egy helyütt tapasztalható hiányosságaira, arra, hogy tanácsaink néhol már elintézettnek is vélnek egy-egy ügyet, ha az illetékes« gazdaságoknak megküldik az arra vonatkozó utasítást, vagy — mint most történt — felvilágosítást. A kenyérgabona-cserénél maradva, valószínűleg a fentiekben leli magyarázatát az, hogy eddig alig haladja meg a százat azoknak a közös gazdaságoknak a száma, amelyek élve az akció lehetőségével, csere útján jutottak takarmánygabonához. Lapunk egyébként kétszer is ismertette a csere — december 10-én a kecskeméti járásban, 17-én az egész megyében elért — eredményét, s nyilvánvaló, hogy az jobb volna, ha a kecskeméti Béke Tsz vezetői is megfelelő időben és módon tudomást szereznek az akcióról, s ^ha feltehetően hasonló ok miatt nem marad tájékozatlan még jó néhány közös gazdaság sem. Sommázva: a vezetőszervek körlevelei csak akkor szolgálnak egy-egy célt, ha a címzettek megértik, magukévá teszik a bennük foglaltakat, s ennek megfelelően cselekszenek. Mind e végett viszont szükség van arra is, hogy a körlevelet küldő ellenőrizze a fentieket, s ha kell, élőszóval is magyarázza meg, vagy propagálja a körlevél tartalmát. Ami a gabonacsere-ak- ciót illeti, az még március végéig tart. A sikerét szolgálni van tehát még lehetőségük azoknak az intézményeknek, amelyek eddig elhanyagolták e feladatukat. Népgazdasági érdekből üssék helyre a csorbát, de — most már ne körlevélben! T. I. Dél-Dunántúlon 170 községgel szakadt meg a távolsági telefonösszeköttetés Még az óévben kezdődött a je- gesedés, a zúzmaraképződés, amely azóta is tart és jelentős károkat okoz a postának. A „fehér szakái” a néhány milliméteres telefondrótokat általában 7—8 centiméterei yi- re megvastagítja, s a nagy súly elszakítja a vezetéket. Egy helyen, Pécsvárad és Egerág között mintegy 3 kilométer hosszúságban a telefonoszlopokat is kitörték a leszakadó vezetékek. Csütörtökön érdekes rekordról számolt be a pécsi postaigazgatóság: Nagykanizsa és Letenye között 14 centimétemyi zúzmara lerakódást mértek a vezetékeken. A legújabb jelentések szerint a pécsi postaigazgatóság területén okozott komoly károkat és zavarokat a zúzmarásodás. Mohács, Nagykanizsa, Pécs térségében mintegy 100 távolsági telefonösszeköttetés rongálódott meg. Csütörtökön reggelre Baranya megyében 150, Tolna megyében 16, Zala megyében pedig 4 községgel szakadt meg a távolsági telefonösszeköttetés. A budapesti vidéki postaigazgatóság Székesfehérvár, Kisbér környékéről jelentett vezetékszakadásokat, amelyek mintegy 50 helyközi telefonösszeköttetést tettek tönkre. A soproni postaigazgatóság területén szórványosan ugyan, de nagy tömegben, mintegy 350 helyen szakadt el a telefonvezeték. Baja és Kiskőrös környékén ugyancsak 50—60 helyen pattant el a távolsági telefonforgalmat lebonyolító vezeték, de ezeket a hibákat csütörtökön már ki is javították. Az érintett postaigazgatóságok megerősített létszámmal dolgoznak az összeköttetések helyreállításán. Az rí i esztendő hezt1°tén Hogy a jókívánság valóra váljon i. „Eredményekben gazdag új évet kívánunk dolgozóinknak” — ez a táblára rótt nagybetűs szöveg fogad az ÉM Fémmunkás, Épületlakatosipari Vállalat kecskeméti gyáregységének udvarán január 2-án. Vajon milyen tervekkel indulnak az 1964-es évnek a vállalat dolgozói, hogy a kívánt eredmények valóra is váljanak? — fogalmazom magamban a kérdést, míg Benke János igazgatót keresve keresztül bandukolok a telephelyen. Szabadságon 643 fő A nagy szerelőcsarnok mellett megállásra késztet a szokatlan csend. Hiányzik a munka megszokott zaja. Máskor itt kalapácsok szapora tam-tam-ja dübörgött, éles csikordulással lendítve a magasba a daru a hatalmas vaslemezeket. Most döbbenek rá, hogy az udvar is kihalt, csak távolabb, a javítóműhely ajtajában tűnik fel két, pufajkás legény. — Pótünnepet tartanak a vállalat dolgozói, vagy sohasem tapasztalt hevességű influenzajárvány tizedelte meg sorukat? — találgatom magamban a nagy csend okát. , Benke János gyorsan eloszlatja aggodalmamat: — Leltározunk. A szakmunkásgárdát szabadságoltuk erre a napra. Higyje el, nekem is furcsa ez a némaság. Gyorsan visszatértem a szokásos napi körútamról. Rosszul éreztem magam a mozdulatlan gépek között. Hiányoztak a megszokott arcok. De ezen is túl kell esnünk egyszer, annál is inkább, mert a gépek is megkívánják az alapos ápolást. Zsírra éhesek a mozgó alkatrészek és sort keríthetünk a javításra váró apróbb hibákra is. Most tehát a karbantartók egyedül uralják az üzemet. „üfint apa a fiát* A félhomályos gépműhely egyik sarkában ívhegesztő kékes fénye villog. Fehér Ferenc, a TMK-csoport vezetője elmé- lyülten nézi, hogyan csipkéz a láng hossszú, szabályos varratot. — Megrepedt a kompresszor hűtőcsöve — magyarázza. — De holnap már dolgozhat ez is. — Van-e sok javítani való Feri bácsi? — ugrik ki a számon akaratlanul is a közvetlen megszólítás: Feri bácsi. De így mondták mindenütt, ahol útbaigazítást kértem, míg műhelyről műhelyre járva kerestem. Érthető ez, hiszen 15 éve dolgozik a vállalatnál és szereti mindenki. Pedig sohasem állja meg szó nélkül, ha úgy • látja, hanyagság okozta a gép hibáját. Most is így kezdi a választ: — Mindig azt mondom a szaktársaknak, hogy úgy szeressék a gépüket, mint apa a fiát. Sajnos, néhány an nehezen tanulják meg ezt, ezért is van sok olyan hiba, amit könnyen elkerülhetnénk. „Ha másért nem...“ Hányszor látom, hogy például a kézi gépekbe a megengedettnél vastagabb fúrót tesznek. Az eredmény természetesen ' az, hogy leég a tekercs. Olyanok csinálják ezt, akiknek ha egy darab lemezre van szükségük, lusták keresni. Inkább levágnak egy nagy lapból. Azt gondolják, hogy nem az övék és pocsékolhatják, ahogy jólesik. Hiba az is, hogy a csoportvezetők sűrűn cserélgetik a gépkezelőket. Nincs idejük megismerni a masinát. Van egy 14 éves élhajlító gépünk. Még sohasem volt komolyabb baja. Miért, mert a kezelője 13 .éve dolgozik mellette. Már a hangjáról észreveszi, hogy hiba van. Én tehát azt kérem a szaktársaktól, hogy az új évben több szeretettel és figyelemmel dolgozzanak a gépeken. Ha másért nem, már csak azért is, hogy jövőre kapjunk nyereség- részesedést. Mert az ideinek egy részét, úgy hallottam éppen a gépállásqk miatt vesztettük el. Békés Dezső (Folytatjuk.) Szünidő Lassan már elkopik az az utolsó nadrágom is, amelynek valamikor köze volt az iskolapadhoz. Én azonban még ma is szívesen keveredek el a diákok között, szeretem eleven szellemüket, vitatkozó természetüket és azt az ígéretet, amely bennük feltétlenül jelen van. Rájuk szoktuk azt mondani, hogy „na majd. a fiatalok”, ha ők felnőnek, ha kikerülnek az iskolából az életbe ... Ne higyje azonban senki, hogy ez a fiatalság utáni vágy az irigységből táplálkozik. Inkább a megértés az, ami naponta mosolygásra késztet, különösen most, amikor „évi rendes szabadságukat”, szünidejüket töltik a diákok. Meg- figyelted-e kedves olvasó, hogy az utca sokkal népesebb, élén- kebb azóta. Ezek az apjukat fél, vagy egész fejjel túlnövő gyerekek, s az édesanyákat valamikori lánykorukra emlékeztető igézőén csinos diáklányok friss életet, új színt visznek a mindennapok forgatagába. Délelőttönként könyvekkel felszerelve, komolykodva ballagnak haza, vagy baráthoz, barátnőhöz, de a komolyságot próbálgató arcon még át-át süt a siheder kor tizenhat, tizenhét évének üdesége. Délutánonként szakkörökbe járnak, vagy otthon tesznek-vesznek, lexikonokba, kalandos útleírásokba, versekbe temetkeznek a tudás, a megismerés borától igézetten. Vajon tényleg szünidő-e az a néhány nap, amíg nem kell bemenni kötelességszerűen az iskolába? Egyáltalán nem az, sőt fokozott munka szokott ilyenkor kibontakozni a jól fűtött szobákban, ahol összejönnek a „tanulóbrigádok” — fiúk, lányok vegyesen. Sokszor alig lehet megkülönböztetni őket egymástól. Talán ha megszólalnak. Itt aztán eldől, hogy „ki mit tud”. Van alkalom az elmulasztottak pótlására, a meg nem értett matematika, fizika alaposabb tanulmányozására és a jambu- sok, daktilusok, hexameterek szabályos kikopogtatására. Lehet kísérletezni. Nem egy konyhában felzúg a szünidő alatt a gyufásdoboznyi villanymotor, és a parányi fűrész. A lányok most újra megfőzhetik a politechnikai órán lekozmásodott rakott burgonyát, majd a család megeszi, hogy a pénz ne vesz- szen kárba. A szünidő csak azt jelenti, hogy az eddig megszokott és beidegződött munkát most egy más rendszerben forgó tevékenység váltja fel, több oldalú, szinte hézagpótló számvetés, amikor a diák felméri, hogy mivel maradt el a „karavántól” és miből kell szellemi táplálékot magához vennie ahhoz, hogy a szünidő lejártával már ő is ott haladjon, ahol az osztály egésze igyekszik az érettségi, a képesítő vizsga felé. Ez a másfajta rendszerben történő tanulás egyúttal azt is jelenti, hogy a könyvek mellett jut idő a termékeny szórakozásra, a tél örömeinek kihasználására, a „kötelező olvasmányok” átböngészésére és esetleg új könyvek felfedezésére is. Pihenésről azért nem beszélek, mert a tizenhét éves lánynak, fiúnak nincs szüksége pihenésre, ami a rossz értelemben felfogott semmittevést illeti. És nem is pihennek ezek a fiatalok,, hiszen erről tanúskodik a könyvtár olvasóterme, de hasonló tapasztalatokat szerezhetnénk más területekről is. Ezeket látom én az utcán rohanó szünidős diákokban, s eszembe jutnak diákkorom szünetjei, amikor a nagy halom könyv közül néha kimentem a tóra korcsolyázni, vagy megtettem egy-egy fordulót a tsz szánkójával a határba és hordtam a trágyát, míg az igazi kocsis megebédelt, vagy fát vágott. így vannak a mostani diákok is, akik a szünidőben „megkóstolják” az életet, hogy később, majd jelesre vizsgázzanak belőle. Gál Sándor Mendemondák nyomában Minden kornak megvan a maga mendemondája. Sőt, minden városnak. Tehát Kecskemét sem kivétel, — Még a háború előtt egy barlangrendszert — alagútháló- zatot — építettek ki Kecskemét alatt — mondta a napokban egyik ismerősöm. — Én tudom is, hogy hol kezdődik az alagút... Az Űj kollégium pincéjében . .. Csővezetékből barlangrendszer — Mi az igazság a „barlangvilágról” — kérdezem a városi tanács építési és közlekedési osztályának főmérnökét, Juhász Istvánt. — Részben igaz. De csak any- nyi, hogy valóban van összeköttetés az Üjkollégium és a református templom között. 1912- ben csővezetéket helyeztek el a két hely között. Természetesen szó sincs itt alagutról, mindösz- sze ember számára járhatatlan, szűk gőzfűtés-vezeték van a lyukban elhelyezve. — Mi adott alapot a mendemondáknak? — folytatja a főmérnök. — A Rákóczi-szabad- ságharc idején a török, német hadak elől sokszor menekültek a környező mocsarakba, vagy távolabb — az északi hegyvidék sziklái közé — a kecskemétiek. A szemes termést — búza. árpa, rozs, zab — vermekbe ásták el a fosztogatók elől. A levéltárban számos dokumentum van arra, hogy még a XX. század elején is találtak elvermelt gabonát. „Kincsek“ a falban A második mai „mese” századunk kincskeresőiről szól. Persze nem azokról, akik annak idején a három szoba összkomfortos „kényelmetlen” lakásukat felcserélték a minden igényt „tökéletesen” kielégítő kanadai őserdővel, és elindultak a kincsek után. Kecskeméti kincskeresőkről írunk. Talán szabad nevükön nevezni: a templomtolvajokról. Az egyház már több év óta eredménytelenül kísérletezett a Szentháromság temetőben levő kápolna lezárásával. Az 1720-as években épült kápolnát műemlékké nyilvánították. Ez év júniusában — többszöri feltörés után — a városi tanács befalazta tta az ajtót és az ablakokat. Az emberek kibontották a frissen rakott falat. Behatoltak ismét a kápolnába. Darabokra törték a XVIII. századból származó fafaragású oltárt, s csak néhány fahasábot hagytak a helyszínen. Az oldalfalakat szétverték, s a burkolat mögött kincseket kerestek. Még a padlózatot képező mozaikkockákat is ellopták. — Azóta még vastagabb falat húzattunk a bejárati és az ablaknyílásokra — mondja a főmérnök. De tájékoztatásként üzenjük a „szerencselovagoknak” — a csupasz falakon kívül más nem maradt a kápolnából. Sajnos... Mese a szúnyogokról Hornyik Jánosnak, városunk történetírójának elbeszélésére alapozódott ez a szóbeszéd. I. István Koppány vezér hadainak legyőzésére indult. Seregével Kecskeméten az egyik mocsár mellett — a mai Marx téren^ — pihent meg. Éjszaka az alvó harcosokat megtámadták a szúnyogok. István király erre felébredt és imádkozni kezdett. A monda szerint ekkor a szúnyogokból egy kápolna keletkezett — Hornyik János régi elbeszélésekre, anekdotákra, levelekre támaszkodott Kecskemét történetének feldolgozásánál. — Természetesen ebben a mesében is bizonyára van igazsí De ez nem lehet több, he István átutazott a mai Kecsk mét helyén — mondja Juhás István. • Lehet, hogy „forog” még emberek között több me: monda Kecskemétről. Nem dom. S hogy őszinte legyek nem is kutattam. Hiszen eze! a „hagyományokat” csak a ki lömlegességek, a fantasztikus tör ténetek kedvelői ápolják. K. M.
