Petőfi Népe, 1964. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-26 / 21. szám

MuwGliírtes Könyvtárügyünk legnagyobb gondjai közé tartozott a korábbi években, hogy a könyvállomány növekedése nem tartott lépést az olvasók igényeivel. Ezer lakosra jusson ézerkétszáz könyv! — ez megyénk ötéves tervének egyik legfontosabb kulturális célkitűzése. A céltól azonban több­nyire még igen messze vagyunk, némelyik községi könyv­tárban ennek még alig fele van meg. Sokat javult azonban a helyzet, mióta a könyvtárak a tanácsok kezelésében vannak. Mind több községi és járási tanács tekintélyes, költségvetésen kívüli ’hozzájárulással is támogatja a helyi könyvtáraikat Hosszú fejlődési folyamat eredménye ez. része van'benne annak, hogy a Vili. kongresszus olyan nagy fontosságot tu­lajdonított a művelődésügynek; annak, hogy nagy szükség van jól képzett szakemberekre és sokoldalú, művelt vezetőkre, társadalmi munkásokra a helyi közéletben; és nem utolsó- •sorban annak a megnövekedett olvasási kedvnek, amely lépten-nyomon tapasztalható ma már a legkisebb falvakban is. Jó érzéssel állapíthatjuk meg, hogy a legtöbb tanácselnök a jó gazda gondosságával segíti a község sajátjának tekin­tett könyvtárat. Tavaly egyes tanácsok nagy áldozatokat hoztak könyvtáraikért. Összesen csaknem egymillió-egyszáz- ezer forintot adtak a könyvállomány fejlesztésére, a költség- vetésen felül. Hosszan sorolhatnánk a jó példákat. A Kecskeméti Já­rási Tanács elnöke rendkívüli végrehajtó bizottsági ülést hívott össze, hogy segíthessen könyvtárain. A végrehajtó bizottság 90 ezer forintot szavazott meg. Igen megértőnek bizonyult az elmúlt évben a Dunavecsei és a Kiskunfélegy­házi Járási Tanács is. A Kalocsai Városi Tanács elnöke pe­dig évről évre 25 ezer forintos könyvbeszerzési kerettel tá­mogatja a járási könyvtár városi részlegét. Érthetetlen viszont a bajai és a kiskunhalasi városi ta­nács elzárkózása könyvtáraik segítése elől. Pedig ebben a két városban az olvasók ma már igen nagy igényeket tá­masztanak a könyvtárakkal szemben, A megyei könyvtár ennek megfelelően áldoz is a rendelkezésére álló keretekből. Tavaly erre a két könyvtárra a költségvetésben és a költ­ségvetésen kívüli támogatásokkal együtt kerek százezer fo­rintot fordított. A könyv ma már mindennapi szükséglet. A könyvtárak fejlesztésében azonban nem lehet csak az állami költségve­tésre hagyatkozni, hiszen több százezer kötet könyv, sok-sok millió forint kell ahhoz, hogy a helyi könyvtárak mindenütt változatos, igényes és a könyvkiadással lépést tartó, korszerű anyaggal állhassanak az olvasók rendelkezésére. Szükség van tehát a helyi anyagi erőforrásokra is. A könyvtár mégiscsak elsősorban saját ügy mindenütt, szerepe a tudatformálásban, az emberek művelésében g helyi politika fontos része. Az olvasók százezreinek szolgálatán kívül ezért is olyan fontos tette a helyi vezetőknek a könyvtár támogatása. FENYVESSINÉ, GÓHÉR ANNA T Három évtized után — először vidéken A Cantata Profana bemutatója Kecskeméten Jól berendezett műhelye volt a város szélén. A frissen gyalult és fűrészelt fák illatá­val telített tágas helyiségben dolgozott már harminc éve. Itt teltek azok az évek. amelyek fel tornyosulva rárakódtak vál- laira és meggörbítették a há­tát. Jó volt esténként végig­nyújtózni a valamikor még le­génykorában maga készítette masszív ágyon s maga mellett hallani feleségének egyenletes szuszogását. Mindig nehezen tu­dott elaludni, de ha kútjába rántotta az álom, olyan mélyen aludt, hogy a házat is arrébb húzhatták volna. Egy délben — gyönyörű ta­vaszi nap volt — fiatalos vi­dámsággal ment hazafelé ebé­delni. Az utcán hangosan fo­gadta volt tanítványainak kö­szönését és szóba is állt velük. — Megvan-e még a gyalu, amit kaptái tőlem Karcsi? — vágj': — Hallom, hogy kisfiátok szü­letett! Ez az igazi boldogság. Aztán ment, ballagott haza. A felesége finom ebédeket fő­zött. Ügy éltek, mint ahogy a szeretetben, kölcsönös megbe­csülésben eltelt évek után szok­tak az öregek. Magázták egy­mást, ezzel is kifejezve a vala­mikori szerelemnek nem kisebb megbecsüléssel való átalakulá­sát. Mikor benyitott a konyhába, a feleségét ott találta az asztalra borulva. Először azt hitte alszik. — Veronka! Ébredjen fel Ve- ronka! — az asszony azonban nem ébredt fel. Halott volt; A döbbenet és a szív legbel- sejébe szúró fájdalom olyan ha­talmas volt, hogy az asztalos dermedten állt egy darabig. Csak amikor tudatával is fel­fogta a tragédiát, akkor kezdett sírni, de úgy, hogy szí vet tép 5 zokogására még a halottnak is fel kellett volna ébrednie. Az azonban nem ébredt fel. Az asz­talos leborult a maga készítette konyhaasztalra és sírt, sírt. Vál­lai úgy rázkódtak, mint a meg­csonkított madárszámyak. Köny- nyei szétfolytak a használattól zsíros asztalon és beszívódtak fűrészporral átitatott ruhájába. — Mért hagyott itt Veronka, mért hagyott itt! Mi lesz velem maga nélkül. Veronka, Veronka. A tűzhelyen ott forrt a leves, amit még az idős asszony tett oda. Emelgette a fedőt és a kö­vetkező percben kifutott. Égett zsírszaggal telt meg a konyha, de az asztalos nem vette észre. Két nap múlva a temetés után, amikor hazament,a fájda­lomtól szinte ájultan zuhant a díványra. Azt álmodta, hogy újra inas és a nyitott műhely­ajtón keresztül figyeli: mikor megy Veronka a kútra. Aztán sétálni mentek. A halványzöld rét felett, pipacsodat, gyermek­láncfűvel és kankalint táncol­tatott a délibáb. Itt, ezen a fény súlyától meghajlott réten csó­kolta meg először Verőnkét. Másnap még a forgács pendere- désében is a lány vert aranyszí­nű haját látta. Ment a munka. Az enyvszagú kis műhely sze­relmes dalokkal telt meg, az inas úgy dolgozott, mintha ma­gának készítené a bútorokat. Este pedig sétálni mentek a vá­Az asztalos rosszéli folyópartra, az alkonyai­tól lila rétekre. Lesújtó volt az ébredés. Negy­ven évig éltek együtt és a ha­lálon túl is szeretett asszony, Veronka nincs többé. A fájda­lom csúcsain tántorgó ember aztán elment a postára és fel­adott egy táviratot Melboume- be, ahol a lánya él valakivel, akit még csak fényképen látott. A gyerek 58-ban, húszéves ko­rában disszidált. Másodikos volt akkor a bölcsész karon. A táv­iratra csak ennyit írt: „Édes­anyád meghalt — eltemettem.” Ezzel, hogy „eltemettem”, kife­jezte azt is, hogy teljesen egye­dül maradt, hogy senkije sincs. Két hónap múlva levél jött Ausztráliából, de a táviratról csak annyi volt benne, hogy nagyon sajnálják anyukát, de hát ez az élet rendje. A mű­helyben volt, amikor megkapta a levelet. Konyhabútort készí­tett és a fiatal asszony ebédet adott neki a munkáért, így ál­lapodtak meg. Mióta meghalt a felesége, mindenki barátságosabb lett hozzá, de 5 érezte a sajnálko­zást, ami kedvességük mögött lappangott. Jól esett ez neki. Főleg az adott új lendületet életének, hogy volt tanítványai, akik most a város központjához közel a ktsz-ben dolgoztak, dél­utánonként, a műszak letelte Volt nékem is karácsonyom... Volt nékem is karácsonyom, szegény, csak hóval díszített. Hidegben, fagyban, éhesen néztem át a világ felett... Rég volt. Talán igaz se volt. Ha álom volt is, csúnya volt. Kezemben megolvadt a hő, elfelejtettem a mosolyt... Csak álmodtam csodás fenyők pompás fényéről, éhesen, nem jutott el hozzám meleg, s picinyke gyertyák fénye sem, álmodtam a szeretetet, s a jóságról álmodtam én, míg havat sírtak az egek szomorú ünnep éjjelén... után,hárman, négyen befőttek segíteni neki. Ilyenkor vissza­tért régi életkedve, néha még tréfált is a „gyerekekkel”, ahogy ő szólította őket. Pedig volt köz­tük, akinek már iskolába járt a fia. A Vidám asztalossegédek új életet vittek a műhelybe, de amikor elmentek, ismét a ma­gány üvegharangja borult az idős asztalosra. Sokszor még sírt is: — Veronka, Veronka, mért kellett magának elmenni? — s könnyeit mohón beitta a puskaportzáraz fenyődeszka. Egy esőre hajló, őszi napon Berva állt meg a műhelyajtó előtt. A következő pillanatban gipnicsizmás, viharkabátos em­ber lépett be. Ismerték egy­mást, hiszen három évig együtt inaskodtak Megyeri asztalosnál. Gubacsi — aki a Bervával érke­zett — násznagya volt az es­küvőn, keresztapja a lányának és elnöke jiz asztalos ktsz-nek. — Gyújtsd fel ezt a kócerájt Kálmán, oszt gyere hozzánk — kezdett a beszédbe tréfálkozva Gubatísi. Nem akart „arról” be­szélni. Tudta, hogy mennyire szerették egymást. — A fiúk nagyon sokat beszélnek rólad, sajnálnak, mert — hiszen Me­gyerinek is ez volt a véleménye — ritka ügyes kezed van. — Gondolkoztam én már ezen Benő, de mit tudijék én ott dolgozni? Normára már nem megy nekem. Tán még ennyit se keresnék, mint így. — Neked nem kell normázni, műhelyfőnök leszel, csak azt mondod meg, hogy mit miből, hogyan és mikorra. Na, tedd rá öreg — s felé nyújtotta gyaluk- tól, fűrészektől eldurvult, ha­talmas kezét. — Várjatok egy pár napot. Hadd béküljek ki a gondolattal — válaszolt Kálmán .bécsi s a gyalupadon egy szőke forgácsot babrált. — Mindenesetre... szóval nekem nagyon jól esik, hogy így törődtök velem. Meg az, hogy... én jó szakember va­gyok ... te mondtad. Egy hét múlva már ott dolgozott a hatalmas műhely­ben. Igaz, hogy főnök lett, de nem múlt el olyan nap, hogy gyalut, fűrészt ne fogott volna a kezébe. Életvidám, munkához szokott emberek vették körül. Itt már nem sírt, hanem dalolt a fűrész, nem jajgatott, hanem kacagott a gyalu és a kipende- redő forgács ugyanolyan vert arany szőkeségű volt, mint inas­korában Veronka haja. A fájda­lom eleven fáklyatüzei még lo­bogtak benne, de az együtt töl­tött negyven év emlékké szépült valósága, a körülötte levő em­berek egészséges jókedve, gyen­gédsége, niég a kedves halálán túl is megszépítette az életét. GÁL SÁNDOR A harmincas évek elején a kapitalizmus súlyos • válságok között vergődött. A fasiszta Ma­gyarországon az elégedetlensé­get a legbrutálisabb eszközökkel fojtották el. Az egyre értelmet­lenebbé váló világ sok rettene­tét iszonyodva nézték az értel­miség legjobbjai. Voltak, akik felismerték a harc elkerülhetet­lenségét, s a művészek java igyekezett kifejezni a torz kort, vagy — tiltakozása jeléül — az ősi primitív világba helyezte tisztább eszményeit. Ekkor készült Bartók Cantata Profana című alkotása. Vidéken azonban mindmáig nem mutat­ták be ezt a nagy művet. Holnap, hétfőn este hét óra­ken- a Katona József Színházban tanúi lehetünk a nagyzenekarra, tenor- és baritonszólóra, vegyes­karra írt három részes mű első vidéki bemutatójának. A Buda­pesti MÁV Szimfonikusok im­már sok nerpzetközi sikerrel büszkélkedő zenekara és a Bu­dapesti Kórus adja elő Forrai Miklós vezényletével. A szólis­ták a Magyar Operaház művé­szei: Bartha Alfonz és Antalffy Albert , Méltó lesz az eseményhez az est másik műsorszáma ' is. Ar­thur Honegger Dávid király cí­mű oratóriuma a világhírű ze­neszerző első nagy sikerre volt. A nehéz zenei feladatokat je­lentő szólókat Szecsődi Irén, Horváth Edit és Bartha Alfonz énekli. A prózai szöveget Jan- csó Adrienne és Baracsi Fe­renc fogja elmondani. Az Országos Filharmónia ez­zel a két bemutatóval igen ma­gasra teszi a mércét Bizonyár- a közönség értékeli ezt a hatat más vállalkozást és igazolja azr kát a zenei vezetőket, akik vá­rosunkat szemelték ki e nagy­szerűnek ígérkező kulturális ese­mény színhelyéül. H, ai.--------------5--------------------------------------­Ví gkedvű Balog Andris dóért már a szép nagy erős Élet, egészen be a temető mélyébe: a város zajló pereméről csendes batárba költözteti a holtakat. Balog András jám­bor kis fakeresztje is indulóban van ki­felé, napkeletnek, hogy túl a Kőrösihegyen boruljon be a földbe végképpen... Víg­kedvű Balog Andris! Van már vagy har­minc esztendeje, hogy utolsó mosolyát az egek felé dobva, derűs szelleme kiröppent' megromlott csontjai közül. Ismeretségi körömben ő volt az utolsó igazi barká­csoló ember. Nem volt paraszt, sem iparos, legke­vésbé úr féle. Volt neki maga csinálta ká- posztagyaluja, azzal ősz végén házakhoz járt télire való káposztát gyalulni. Volt neki egy óriási, hatalmas szavú citerája, ő faragta persze, ezzel torokon, lakodal­makon, kárlátókpn zenélt a tánchoz. Ács­munkát. asztalosmunkát, tetőnádalást is végzett, de csak ha nagy szükségben volt. Jobb szerette a komoly fáradság nélkül való munkát. Ilyen például az új csizma kitaposása, hogy a tulajdonos már kényel­mesen hordhassa Némi jutalomért így puhította meg az esőtől megmerevedett börbekecset ANTALFY ISTVÁN Egyszer elmentem hozzá, hogy adja férj­höz öregnénémet, aki megözvegyült, jóval túl már a legszebb férfikoron is. Andris az ágyban feküdt, olvasva a helybeli hír­lapot, s pipázott, még pedig két pipából egyszerre! Füstölt mind a kettő vastagon, bodrosan. Hogy nagyot néztem, magya­rázta mindjárt: KI em jó a dufla füst, ögye ki a fene, *” de hát most így hozta a sor. A hé­tön Pétör sógor, mög Mihály szomszéd is új pipát vött, ezöket a szép tajtékokat. Azon versengtek aztán, hogy melyikük pipál röndösebben. Hát az, aki a vásárra jobban, szöbben kiszíja az új pipát. Eb­ben állapodtak mög. Na, gyütt is hozzám Pétör még aznap este, hogy aszongya: Andris, még tíz nap van vásárig, addigra szidd ki néköm ezt a pipát, de valami nagyon szépen. Mögszógálom egy-két sza­kajtó liszttel..... Vállaltam persze, — de másnap mög Mihály állított be szintazon- képpen az új pipával, mög egy kiló szűz­dohánnyal. Ö is m.ögtötte az ajánlatot, körülpászitva két szál kolbásszal. Hát ezt is vállalnom költött, merthogy néhány nap múlva itt a vásár... Mindezt- megértvén és méltányolván, eléje tártam, hogy mi szél hajtott hozzá. Azonnal megígérte, hogy okvetlen szerez emberi JuMs nénémtiek, — Sok szépet csináltam etetőmben — mosolygott rám. — Tornyos kalickát, üveg- ládát, csikóbőrös kulacsot, citerát, hege­dűt, mög egyebeket is. De azok vótak a legszöbb tötteim, amikor mankót szőröz­tem az életbül kifelé botorkáló vén férfi­csontoknak, virágos mankót, áhított fele­ségöt. Könnyebben mönnek a Tjén fejek a sír felé, ha tudják, hogy lösz, aki virá­got hord a sírjukra. Mert az öreg özvegy­asszonyok leginkább hordanak. Versen­genek, hogy ki hord több virágot a te­metőbe... Csupa öröm itt az élemödött férjeknek a möghalás! — mosolygott, majd biztosított arról, hogy már eszébe is jutott valaki, aki pászol Julis ménemhez. Carsangra meg is volt a lakodalom. 1 Vígkedvű Balog Andris jó kománk reggelig ropta a csárdást, pedig már jó­val túl volt a hetvenen — és nemsokára azután el is költözött ebből az árnyék- világból. Hirtelen halt meg, váratlanul állott meg a jó szive, amely annyi mo­solyt, kedvet árasztott maga körül. Sírja fölött tegnap délután egy percre meg­hasadtak a szürke fellegek, s a nagy egye­nesen az ő korhadt fejfájára szőrén su­garait, «smokká axűacn. EGYMILLIÓ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom