Petőfi Népe, 1963. november (18. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-24 / 275. szám
1963. november 24, vasárnap 3. oldal Felébredt a putrivilág Kiskunfélegyházi ismerősöm gépkocsin vitt ki a város határában levő cigánytelepre. Üt- közben arról mesélt, hogy az itteni cigánylakosok közül a legtöbb tanköteles fiatal már elvégzi a nyolc általánost. Vannak, akik gimnáziumba, technikumba jelentkeztek, vagy szakmát tanultak. Az egyetemen >s megállják a helyüket. A napokban kapott a megyétől ösztöndíjat a szegedi orvosi karon tanuló egyik félegyházi „cigány- fiú’'. Százhetvenöt centi magas vagyok, de a házak teteje alig van föntebb vállaimnál. A szürke agyagtéglából készült putrik szorosan egymás mellé épültek. Mint a nagyvárosokban — a telepnek is van főutcája, vannak mellékutcái és peremrészei. Évszázadok óta szinte törvény, hogy a szélső házakat a legerősebb emberek lakják. Két vastag fa közé feszített kötélen száradó ruhadarabokat lóbált a szél. Az egyik bokron kopott ágytakaró hevert. A dü- ledező kémények ontották a füstöt. Közeledik a dél, s a meleg étel már várja a hazaérkező éhes férfiakat. — A telepet szeretné látni'5 — lépett hozzám egy középkorú asszony. Meg sem várva válaszom. — Te, Mari, vidd csak körül az urat. Hét éve mozdulatlanul Leszegett fejjel léptem be az ajtón. Még így is súrolta tarkómat a felső gerenda. A másfél négyzetméteres terület jelezte az előszobát. Szemben a konyha. Vályoggal tapasztott füstölgő kemence előtt öregasszony térdelt. A tüzet élesztgette. — Kerüljön beljebb a házba. .. Ha nem szégyen!!... — emelkedett fel. Tóth István né- nak hívják. Hatvan éve költözött ide a városból. — A ház Ficsór Mihályé. De ő most Budapesten dolgozik ... — Hol van állásban? — kérdeztem. — Hát... — a nénike néhány pillanatig gondolkozott — a mélyépítőknél. A szobának nevezett lyuk széltében és hosszában sincs több három méternél. Hatan laknak benne. A falakon szentképek, újságkivágások, vásári csecsebecsék. Az asztalon hetedikes magyar könyv. Mindenütt kínos rend, tisztaság. A sarokban pokrócokba burkolva fiatal lányt pillantottam meg. — Az unokám, Veronka — mutatott rá az öregasszony. — Tizenkilenc éves... És béna. A lány csak bólintott. — Hogyan történt? — kérdeztem. — ötvenhatban leestem az iskolában a bordásfalról... Csigolyatörés — mondta csendesen. Négy évet az ország különböző kórházaiban töltött. Klinika, országos idegsebészet, ötször operálták. A kezeit már Kala János és Ajtay Gusztáv az utolsó simításokat végzik az egyik házon. tudja mozgatni. Mivél tölti a napokat? Virágokat ápol, ha kiültetik a ház elé. Kézimunkázik, s időnként háromkerekű betegkocsijával bejárja a telep utcáit. A hűvösebb délutánokon előveszi húga régi tankönyveit és olvasgatja. Mert a testvére, Marika, csak hét osztályt végzett. Nagy a család és kellett a pénz. Néhány házzal odébb, kilenced magával lakik Karády Fe- rencné. A szoba itt sem nagyobb, mint Ficsóréknál. A férj egy hónappal ezelőtt jött ki a kórházból. Tbc-je volt. Egy új élet küszöbén A „vályogvárostól” két kilométernyire — Félegyháza másik felén — már épül az új telep. Tizenhat ikerház, harminckét szoba, konyha, éléskamrás lakás. Itt találkoztam Karády János telepbíróval. A MADZAG HASZNA Illedelmesen köszönve belépek a hivatalba. Egyszerre három ember érdeklődő tekintete szegeződik rám. Már mondanám is mit óhajtok, de hirtelen valami megakadályoz ebben. Valami, ott a gépírónő széke alatt. Csak úgy vonzza a pillantásomat. Egy kis madzag! Hellyel- közzel összecsomózott, kenderkóc madzag, talán a postabontáskor került oda. — Mit óhajt, kérem? — szól most határozottan, szemüvege fölül furcsán rámnézve, a benti hőség miatt ingujjra vetkőzött tisztviselő. A vonatablak! — vágódik ebben a pillanatban a fejembe. Mindig lecsúszik az átkozott! — Bo-bocsánat, un gye, felvehetem ezt? — kérdezem zavartan és hirtelen lehajolva máris a kezemben szorítom a zsákmányt. S miközben az iménti izgalomtól sebesebben kalimpáló szívem visszatért a rendes kerékvágásba és az arcszínem is visszanyerhette a megszokott fakóságát, kezdem sorolni jövetelem tulajdonképpeni célját. Csak az zavar kissé, hogy a hivatal három dolgozója olykor még mindig furcsán pislog rám. Talán azt hiszik, hogy meghibbantam. Pedig dehogy! A madzagot én már nagy ügyesen a markomba gyömöszöltem. Innen óvatosan a zsebembe csúsztatom és ezentúl mindig magamnál hordom! Hogyan is sejthetnék, mit jelent ez nekem? Sokat, nagyon sokat! Legalább any- nyit, mint az Alpok hóviharába keveredett utasnak a menedékház. Mert ott enyhet, meleget talál. De mi, a munkahelyünkre naponta utazók ott ülünk az állandóan lecsúszó ablakú vonatfülkében, megfázásra, homlok-, arcüreg-, tüdőgyulladásra, brrr... halálra ítélve — ha nincs nálunk madzag, amivel felkössük a kallantyúját... Öh, nagy értékű kis jószág! Bár minden gépírónő széke alatt, sőt, minden más szék alatt is lelhetnénk! Hogy minden útitársamnak, minden vonatablakhoz jusson belőled! Számítana is akkor nekünk valamit a tél? Rá sem fütyülnénk! Perny Ivén Kilencvenöt család, 528 asz- szony, férfi és gyermek lakik a régi telepen. Negyven putriba hozza a posta rendszeresen a Népszabadságot és a megyei újságot. Negyvenöt lakásban van telepes rádió. Mintegy háromszáz munkaképes ember dolgozik állandó helyen Kiskunfélegyházán, Kecskeméten és Budapesten. Évente közel egymillió forintot keres a telep lakossága. Ezeket az örvendetes adatokat a bírótól hallottam. A telep építési költségét a tanács fedezi. Egy-egy lakásért 16 ezer forintot fizet majd az új tulajdonos. A telepbíró fiával, ifj. Karády Jánossal most itt dolgozik az építkezésen. Kettőjüknek október-november hónapban több mint hatezer forint bért fizetett ki a munkáltató. 60 ezer tégla vár szállításra Egy gyors számadás az építkezésről. Az eredeti terv szerint augusztus 20-ra kellett volna átadni a lakásokat. A módosítás utáni dátum november 7-e volt. A naptár november 24-ét mutat. öt ikerháznak hiányzik a tetőzete. Tizennégy házban nem tudják elkészíteni a mennyezetet — kevesebb nád pallót rendelt a tanács. Néhány lakásban még nem „húzták fel” a válaszfalakat. S a régi telepen 60 ezer kész vályogtégla vár szállításra. Hűvösödik az idő. A meteorológiai intézet a napokban már havazást jósolt. Az öt ház csupasz tűzfalai szinte bánatosan merednek a magasba. Tizenöt teleplakó dolgozik az építkezésen. Nem törődve esővel, faggyal — mezítelen lábakkal tapossák a sarat, könyökig vájkálnak a szürke agyagban, tapasztják a falakat. Kik ezek az emberek? Púja Ferenc, aki ötödmagával, Rácz József, aki hetedmagával lakik a négyszázéves putrivárosban. Egyszerű, minden magasabb iskolai végzettség nélküli emberek, akik becsületes munkával keresik népes családjuk részére a mindennapi kenyeret. S valami új értelmet akarnak adni a „cigány” szónak. KOVÁCSI MIKLÓS SENKI SEM KIBIC... <K. S.) Az egyik üzem főmérnökét már napok óta hajszoltam néhány adatért, de vagy tárgyalt, vagy házon kívül volt, máskor éppen a vidéki telephelyet látogatta meg, mikor kerestem. Végre minap sikerült elcsípnem: — Már mennyit kerestelek, — tört ki belőlem,— olyan nehéz veled találkozni. Az illető kissé bocsánatkérően válaszolta: — Ne haragudj, annyi mindent el kell intéznem, hogy azt sem tudom, hol áll a fejeim. Egyszer a nyersanyag miatt kell szaladgálni, máskor a kooperáló üzem késik az alkatrész küldésével, most éppen egy új gyártmány miatt vannak gondjaink. Az igazgatónak is megvan a maga baja, meg a többieknek is. össze kell fognunk, hogy év végére teljesítsük a tervet és ilyenkor különösen fontos, hogy valamennyien a legtöbbet adjuk. Senki sem kibic nálunk, mindenki játékos. Ezzel a népies szólással fejezte be mentegetőzését. Megragadott ez a hasonlat, mert a könnyed, játékos szavaknak igen mély tartalmuk van. Ki is a kibic a mi szóhasználatunk szerint? Az, aki a kártya, vagy más asztali társasjátéknál a külső szemlélő szerepét tölti be, mindenbe beleszól, talán kissé okosabbnak is hiszi magát mint a többiek, akinek semmi sem drága, — de a játékban soha nem vesz részt. , Eszembe jutott az egyik ismerősöm, aki a vasárnapi társaságbeli kártyapartikon szintén mindig kibicelt, számtalanszor heves szócsatát vívott azzal, akinek a tanácsot adta, — amely bizony nemegyszer balul sült el. Egyik ilyen vita alkalmával a partner a fejéhez vágta: — Te csak mindig kibicelsz, itt is, akárcsak a munkahelyeden. Okoskodsz, tanácsokat adsz, de a nagy bölcsességed nem látszik a munkában. Ebből lett aztán igazi perpatvar, amiből az is kiderült, hogy igen találó volt a megállapítás. Erre a kis történetre emlékeztem mérnökismerősömmei történt beszélgetés után. Kibi- ceket az élet minden területén találunk. Ha nem szállítják időben a gyártáshoz szűk séges nyersanyagot, késik a: alkatrész, vagy sok panaszlevél érkezik a járási, a megyei tanácshoz, lassan halad az őszi mélyszántás — ez valamilyen üresjárat következménye. És ez az üresjárat láthatóan, vagy láthatatlanul embereknél jelentkezik. Olyanoknál, akik részben, vagy egészben hanyag munkát végeznek, kibicelnek csak. Talán lustaságból, nem törődöm- ségböl vagy közömbösségből. Pedig senki sem formálhat jogot, nem vehet magának bátorságot arra, hogy elvárja: — mások dolgozzanak helyette. Ellenkezik ez a szocialista munkaerkölccsel, gondolkozásmóddal, egész társadalmunk berendezkedésével. A vezetőnek úgy kell irányítani, hogy ne legyenek „ki- bicek” a beosztottjai között, hanem mindenki képességeihez és erejéhez mérten jól végezze a feladatát. FJvhez természetesen olyan légkört kell teremteni, amely nem tűri meg a lógást, az üresjáratot, mert ebből is származnak azok a hibák, melyekről már az előbb szó volt. Ha valaki hiányzik. a nagy gépezetből, csak kívülállóként szemléli saját feladatait, ennek következményei mindenképpen jelentkeznek valahol. Az üresjárat, a kibicelés megszüntetése egyben jelentős tartalékot is képez. Ha mindenki teljes odaadással dolgozik, természetszerűleg növekednek az eredmények is. íme ennyi minden jutott eszembe ismerősöm frappáns hasonlata nyomán. Küzdjünk tehát összefogva azért, hogy mindenki a maga posztján jól megállja a helyét, necsak „ki- bioeljen” a szocializmus építéséhez, hanem naponta megújuló erővel, teljes értékű „játékosként” igyekezzen minél többet adni. 4 tárgyalóterembőls A teherautó reflektora messze előre veti a fényét az éjszakában. A volán mögött Vén Antal, a kalocsai TEFU gépkocsivezetője ül, figyeli az utat. Egyszer csak azt látja, hogy ember fekszik a földön. Már fékez is. Először gázolásra, cser- benhagyásra gondol, de hamarosan kiderül, hogy nem erről van szó: a köves úton fekvő ember mellkasából ömlik a vér, több helyen megszúrták. Sok gondolkodásra nincs idő, s a lelkiismeretes Vén Antal már cselekszik is. Felteszi az ájult embert a gépkocsira és orvoshoz viszi Jánoshalmára — ez van a legközelebb. Az autóval mindaddig ott vár, amíg az orvos azt nem mondja neki, hogy elmehet, mert Halasról már jönnek a mentők. Ekkor megnyugszik — a véresen megtalált ember biztos kezekben van — és elmegy. Legközelebb a tárgyaláson találkozik az ismeretlennel, s ekkor tudja meg, hogy tulajdonképpen mi történt az illetővel, miért szúrkálták ösz- sze Jánoshalma és Kéleshalom között az úton. Az ügyben szereplők vallomásaiból kiderül, milyen súlyos következményekkel jár, ha egy ember fenegyerekeskedésből, minden indok nélkül bicskát ránt, hogy társa életére törjön, vagy legalább is ártalmatlanná tegye. Csizmadia Jánosról van szó, aki Kéleshalmán lakik és összeférhetetlen „vadember” természete miatt nem először került a vádlottak padjára súlyos bűn- cselekmény vádjával terhelten. Most is ő ül ott, amíg a sértett a bíró kérdéseire válaszolva beszél: — Kerékpárral mentem ez év júliusának közepén, pontosabban tizedikén este Jánoshalmára. 4 bicikli nem volt kivilágítva, s így történhetett, hogy összeütköztünk Csizmadia Jánossal, aki szintén lámpa nélkül közlekedett velem szemben. Mindketten leestünk, helyesebben szólva leléptünk a kerékpárról. Ismertük egymást korábban is, ő tudta, hogy engem Vecsernyés Máténak hívnak, én pedig felismertem benne Csizmadia Jánost. Az eset után szidalmazni kezdett, persze én sem hagytam magam, és hamaA vadember fosán, hevesen vitatkoztunk. A szóváltásból tett- legesség lett, dulakodni kezdtünk. Egyszer csak azt látom, hogy Csizmadia benyúl a zsebébe és bicskát vesz elő, de a következő percben már éreztem is a szúrást a mellemen. Ezután még többször megszűrt, mire én elvesztettem az eszméletemet és nem tudom utána mi történt... A továbbiakban megtudjuk, hogy Vecsernyés Máté ötvenhat napig feküdt a kórházban, először Kiskunhalason, majd Kalocsán a tüdőkórházban. mert a szúrások a tüdejét is megsértették. Szerencsére felgyógyult, de ugyanígy halált is okozhatott volna Csizmadia szúrása — illetve szúrásai, mert nem egyszer, hanem többször mártotta ismerősébe a bicskát. Súlyosbítja tettét, hogy a vérben fetrengő embert otthagyta. Nem véletlen tehát, hogy cikkünknek A vadember címet adtuk. Az összeütközésben éppen olyan hibás volt, mint Vecsernyés: ő is kivilá- gítatlan járművön közlekedett. A „fiatalos hévnek” sem lehet tulajdonítani, mert már a harminchatodik évét tapossa. Hol van hát ebből az emberből társának a megbecsülése, saját hibájának elismerése, a segíteni akarás? Mint amit a gépkocsivezető részéről tapasztalhattuk, akinek a lelkiismeretessége megmentette Vecsernyés Máté életét. Ilyen nagyfokú brutalitást, mint amiről Csizmadia János eljárása tanúskodik, nagyon ritkán lehet tapasztalni, s a bíróságok gyakorlatában sincs erre sok példa. De nem is jellemző ma már az emberekre, hogy egy véletlenül és nem szándékosan okozott parányi sérelmet ilyen nagyfokú durvasággal toroljanak meg, nem is beszélve arról, hogy Csizmadia otthagyta áldozatát, aki több sebből vérezve feküdt a földön, tehát nem őrajta múlott, hogy nem halt meg Vecsernyés. A bíróság Csizmadia Jánost háromévi szabadságvesztésre ítélte, ezenkívül ugyancsak háromévi időtartamra eltiltotta a közügyek gyakorlásától. Az ítélet nem jogerős, mert a védő enyhítésért, az ügyész pedig súlyosbításért jelentett be fellebbezés!* f * G. &
