Petőfi Népe, 1963. október (18. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-27 / 252. szám
1963. október ZI, 3. oMal Üzemi forgácsok Különös ötlet Utasítást kapott a gyár, melynek értelmében ezentúl premizálni kell az egyik részleg segédmunkásait. Igen ám — de hogyan? A sokféle javaslat közül végül is a legkülönösebb ötletet fogadták el: Kapjanak ezentúl a segédmunkások 20 százalék prémiumot, az eddigi hat forintos órabérüket pedig „vegyék le” öt forintra. Így ismét meglesz a hatforintos órabér, s az utasítás is végre lesz hajtva, minden marad tehát a régiben. Azt azonban még az ötlet „szülőatyja” sem tudta megmagyarázni: hogyan érvényesül ebben a teóriában a premizálás célja — az ösztönzés? Párbeszéd — Nálunk végre kikristályosodott a kollektív vezetés. Minden egyes osztály és részleg vezetője önállóan dönthet lényegbevágó, fontos kérdésekben is. — Mi ebben a kollektív? — Az, hogyha a fenti módszerből valami hiba adódik, megkeressük a delikvenst és közös erővel elverjük rajta a port. „Csatlakozom az előzőhöz“ — Felháborító — mondja a barátom, s letesz elém egy hitelesített jegyzőkönyvmásolatot. Türelmesen végigolvasom. Az utolsó sorban megtalálom barátom nevét azzal, hogy csatlakozott az előtte szólókhoz. — Mi ebben a felháborító? A „csatlakozó” nekihevülve magyarázza: — Pontosan az ellenkezőjét bizonyítottam, mint amit az előttem szólók állítottak! — És most mit fogsz tenni? — Hm ... Mit? Egyelőre csak annyit, hogy ezután a fontosabb tárgyalásokon igyekszem elsőnek felszólalni! TARI SÁNDOR Szerencsénk lesz!;.. Találtam egy négy levelű lóherét. Középtermetű, erősen kopa- szoló ember ül a fotelban. Gyűrött arcán kiütköznek a borosták, borotválkozni kellene. Idő azonban nem nagyon van rá, legfeljebb szombaton, amikor hamarabb vége van a munkának. Olyankor szokta lehúzni a szakállt. — Nagyon rossz újból felidézni a múltat, mert higyje el, ahányszor szó esik róla, megborzong a hátam és még elképzelni is nehéz, hogy én voltam az az ember. Pedig úgy volt, nincs mit tagadni — mondja D. Mihály kecskeméti lakos, akit a környéken úgy ismertek, mint elveszett embert. Semmit sem törődött a családjával és fizetéséből is csak annyi jutott a konyhára és ruházkodásra, amit a gyerekek, meg az asszony ki tudott csikarni tőle. Nemegyszer látták, amint kerékpárjával dülöngélve tartott hazafelé. Sokszor előfordult az is, hogy kisfia vezetgette a sötét éjszakában, mert valamelyik kocsmában talált rá, ahol az asztalra borulva aludt holtrészegen. — A vállalatnál sok baj volt velem. Most már rettenetesen szégyellem, de elmondom. AkaNyílik az irodaajtó. A HIVATALNOK türelmetlenül pillant a belépőre, azután az órájára. A vendég az egyik körzet igen agilis tanácstagja, aki nem veszi le a kezét egy ügyről, míg azt választói megelégedésére el nem intézte. Szőke, fiatal férfi —■ vasutas egyenruhában. A HIVATALNOK kényszeredett előzékenységgel fogadja, s mindjárt „hárítani” is igyekszik, ha netalán hosszabb időre szól A tanácstag meglepetten szorít egyet a kezében tartott tányérsapkán. Aztán elvörösödik. Még vár egy kicsit, hogy hirtelen indulata lecsillapodjék, végigfut benne, választói milyen gyorEUestik A hivatalnok san, jóindulattal fizették be a társadalmi hozzájárulást a járda- és vízvezeték-építésre. Tőlük jön, közvetlenül. Kisfiával — egy tízméteres spárgát használva mérőeszközül — tegnap személyesen mérte meg az utolsó járdahosz- szakat Szintén munkaidő után, mint most. Ezekután határozottan mondja. Kedves szaktárs. Nekem — vasutas nyelven szólva — tizenöt harminckor járt le a munkaidőm. Azóta társadalmi munkát végzek. Mint körzetem tanácstagja kerestem fel önt, akinek tudtommal tizenhat óra harminc a látogatás. — Csak röviden, elvtárs. Miről van szó? perckor ér vénet a munkaideje. Most tizenhat óra öt perc van. Azt hiszem, kell még lenni idejének számomra. A HIVATALNOK szintén elpirul, észreveszi magát. Zavartan, egész olvadékony udvariassággal kínálja hely- lyel a vasutast. Aztán perceken belül a legnagyobb egyetértéssel hallgatja. Véleményt mond ő is. Frappánsan, röviden, pontosan. Tizenhat huszonötkor a tanácstag mosolyogva áll fel. — Köszönöm, hogy meghallgatott az elvtárs. Tehát holnap délutánra biztosra ígérhetem választóimnak az elintézést? — Ha megígértem, meglesz. — Köszönöm. Viszontlátásra. — Viszontlátásra, elvtárs. (t) Elefántvadásszal a nyíri erdőben — „Barcognak” e már a dámvadak? — kérdeztem a hét elején Vezán Ferenctől, a Kiskunsági Állami Erdőgazdaság vadászati előadójától. — Javában! — hangzott a válasz. — Tartson velünk a csütörtöki vadászaton. Meglátjuk, lesz-e szerencséje nyugatnémet vendégünknek, a nyíri kerület első idei külföldi vadászának. Hajnali cserkészéé Éltem a meghívással, s így esett, hogy csütörtökön hajnalban együtt indultunk el cserkészni a vadásszal, dr. Honit Vollmar esseni orvossal, Vezán- nal, meg Szenek Józseffel, a nyárjasi erdészet nyíri kerületének vezetőjével. Míg az alig ébredő erdő dér lepte füvét tapossuk, s átgázolunk a tisztásokat megülő ködtócsá- kon, sok egyéb vadászérdekesség között azt is megtudom, hogy cserkés zésnek a vadnak gyalogosan való megközelítését nevezik, míg a területnek homokfutón történő — ritkábban előforduló — bejárása: „barkácsolás”. Elhaladunk egy hatalmas, az alig pirkadó ég felé hét ágat nyújtogató fa, a „hetes tölgy” mellett, s míg a többieken egyraterő kérdése az, hogy kigyógyul-e az ember az alkoholizmusból, vagy véglegesen elzül- lik. Több esetben úgy mentem dolgozni, hogy a portán nem ura a kártyát a blokkoló óra nyílásába dugni, mert egyszerre négy-öt rést is láttam — ittas voltam. Az akkori szak- szervezeti titkár, de a vállalat igazgatója és párttitkára is számtalanszor behívott, próbáltak a lelkemre beszélni. Meg is fogadtam én őszintén, hogy nem emelek boros poharat a számhoz, de alig értem kívül az üzem kapuján, első utam a „pénzverdéhez” vezetett. Tudja, így hívtuk magunk között a kocsmát. A feleségemet is sokszor behívatták és csak a családomra való tekintettel nem küldtek haza, nem adták ki a munkakönyvemet, pedig nyugodtan megtehették volna. Rekedtes hangja és gyűrött arcvonásai elárulják és ékesen bizonyítják, hogy az ital rabságában eltöltött öt év nem telt el nyomtalanul. Sok szesztől fűtött éjszaka, gyomorfájások, „pihenés” az út menti árokban re jobban erőt vesz a vadászszenvedély, én — nem tudván megtagadni önmagamat — az októberben a legcsodásabb látványt nyújtó erdő sápadtzöld- arany-rozsdavörös pompájában gyönyörködtem, amely percről percre szédítőbb szépséggel bontakozik ki a félhomályból. Szélcsend van. És ez jó, mert a vad — amely Szenek mondása szerint „a legjobb barométer”, előre is képes jelezni viselkedésével, mozgásával az időjárás változásait — szeles időben óvatosabb, elbújik a számára esetleg veszélyt rejtő, zizegő levelek közt. Most áll a szél, lassan oszlik a köd: ez a legremekebb vadászidő. — Ein herrliches Wetter für die Jagd! — visszhangozza halkan kimondatlan gondolatomat Vollmar. Ö csak tudja: régi, tapasztalt Afrika-vadász, tizenkét elefánt van már „a háta mögött”. Kongóban, Tan- ganyikában durrantotta la őket. Bal karján fekete színű, csaknem drótkemény szálakból font karkötőt visel. Bennszülöttek kézimunkája ez az amulett, s csak az hordhatja, aki legalább egy ormányost elejtett már. Ausztriában zergére is vadászott, de az idén először „átpártolt” hozzánk: a hazánkban járt megannyi német vadász, s azok nálunk szerzett értékes és otthoni veszekedés, amelyek során nemegyszer még a feleségét is megütötte. A gyerekek sírtak, a szomszédok pedig suttogtak: — teljesen elzüllött ez az ember... — Egyszer olyan eset történt, ami végleges elhatározásra késztetett: nem iszom többet! A kisfiam sírva jött haza az iskolából, mert útközben csúfolták az osztálytársai: „Te is olyan részeges leszel, mint az apád.” Elindultam, hogy bemegyek az iskolába és felelősségre vonom a gyerekeket, beszélek a tanítókkal. Félútról azonban visszatértem, mert rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Le kell szoknom az italról. Megbeszéltem a feleségemmel, hogy másnap jelentkezem elvonó kúrára. így is történt. Egész kis csoport verődött össze az orvosnál, pontosan szólva, kilencen voltunk. Egymást biztatva két nap múlva elindultunk Bajára, kezelésre. Mindössze két hónapig tartott, ha jól emlékszem, de mire a végére értünk, már csak hárman voltunk. A többiek még ma is éppen úgy isznak, trófeái — a legjobb „ajánlólevél” a magyar erdők vadjai számára. Lapockalövés és tölgyfalevél ... Eddig jutok gondolataimban, amikor hirtelen rekedt torokhangú gurgulázás harsan tel a közelben. Csoportunk, mintegy varázsütésre, megtorpan. — Ez a barcogás — súgja a kerületvezető nekem, aki most először hallom a párját hívó dámbika szenvedélyességében megható szerelmi üzenetét. — Die Brunft — brummog mellettem, felcsillanó szemmel, távcsöves puskáját felkapva, a német. Három bika áll előttünk a tisztáson. A fegyver dörrenése hosszan úszik a fanyar illatot árasztó avar fölött. — Igen jó lapockalövés — állapítja meg néhány másodperccel később Vezán, a hályo- gosodó szemű állat fölött, amelynek szépen pettyezett, mogyorószínű teste lassan mozdulatlanná mered. Kegyelemlövésre nincs is szükség. Vollmar ekkor lassan a kimúlt dám- bikához lép, és néhány tölgylevelet illeszt az állat szájába. Csetten a fényképezőgép zá- várja. mint akkor. Nem volt akaraterejük. Felhörpinti a kávét. A mozdulat gyakorlott kezekre vall, hiába, valami csak megmaradt abból az időből. — Most esténként együtt tanulok a kislányommal. A munkámban is megbecsülnek, sőt már brigádvezető vagyok. Nem győzöm eléggé megbánni, annak az öt évnek a mulasztásait. Feleségem is teljesen megnyugodott azóta, a gyerekek sem idegenkednek tőlem, hanem szeretnek. A fiammal együtt megyünk vasárnap a meccsre, addig a „női szakasz” odahaza megfőzi az ebédet. Megáll a beszédben, rám figyel, hogy arcomról olvassa le szavai hatását, s mintha messzi és hajdani társaknak üzenné, felemeli egy kicsit a hangját: — Sok emberen csodálkozom, akik azt mondják, hogy nem lehet leszokni az italról, mese az, hogy használ az elvonó kúra. Igaz, néha nagyon nehéz elmenni a kocsma mellett, de én tanultam a saját esetemből, egy életre szóló lecke volt a számomra. Azt szeretném, ha mások is okulnának belőle... Gál Sándor — Der letzte Bissen (az utolsó falat) — válaszolja kérdő pillantásomra. — Ez a német vadászszokás a végső tisztelet- adást jelenti a legyőzöttel szemben. Aki ezt nem teszi meg, mifelénk nem is érdemli meg a vadász nevet! A mintegy háromnegyed má- zsányi súlyú zsákmányt a közelben várakozó kocsira emelik. Lassan, szinte ünnepélyesen indulunk vissza a vadászház felé. Vezán arra büszke, hogy megtörték az évszázados, de nem nélkülözhetetlen tradíciót: bár ott a laposüveg a tarisznyában, a vadászat előtt nem éltek a „célzóvízzel”! Most már jogos: kézről kézre jár az aranybarna szesszel teli haska. Főzik a trófeát A vadászháznál áll az orvos lazacszínű DKW—1000-es kocsija. Mellette egy kis buckán hever a bika. Szenek József már gyűri is fel a karján az inget, s hozzákezd a boncoláshoz. Kése nyomán puhán, lomhán fordulnak ki az állat belsőrészei. A közelben pedig, bográcsban rotyog már a víz, amelyben a koponyát főzik majd ki. Benn a házban Szenekné a vendégek számára készíti az ebédet: jó ízes-csípős pörköltet és almásrétest. Az ötvenéves, jókedélyű vadász szereti a magyaros konyhát, amelynek a kerületvezető felesége valóságos művésze. Nem kevésbé ízlik a német vendégnek a helvéciai rizling, amely köztudomásúlag megoldja a nyelvet. „Vadászmódra”, bal kézzel koccint, s elmondja, hogy innen a pilisi erdőkbe megy, szarvasbikára. — Az már jobban próbára teszi a vadászt! — igaz is, hiszen itt, Nyírben mindössze egy lövés esett. Az Országos Erdészeti Főigazgatóság 177. számú kilövési engedélyének birtokosa — mint a kerületvezetőtől rövidesen megtudjuk — 3 kilogrammos dámlapátot visz el innen trófea gyanánt. Bizonyára örömmel fogadja majd a család, amelynek minden tagja — az asszony és a két nagy fiú is — nemcsak rajongója, de művelője is ennek a szép sportnak. A nyíri erdő vadállománya szegényebb lett egy dámbi kával, dr. Vollmar pedig egy szép, romantikus vadászélmény- nyel gazdagabban távozik tőlünk. JÓBM TIBOR ÚJJÁSZÜLETETT
