Petőfi Népe, 1963. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-01 / 204. szám
MW. awptemher 1, vasárnap 3. old ti GONDOK AZ ANYA VÁLLÁN Jóízű táplálkozás után elszunnyadt a héthónapos Jancsika, a hatéves kis Teréz a négyéves öccsével, Istvánnal játszadozik önfeledten az udvaron. A galambősz nagyapó a konyha ajtajában öl és görbe botjára támaszkodva szemléli őket elmerengve. Az anyuka pedig a friss ebéddel indul férjéhez a közeli munkahelyre, a Bame- válba... Röviddel később a kis család otthonában változatlan a kép: Jancsika édesdeden alszik, a két nagyobb testvérke játszadozik, a nagypapa merengve üldögél. Egyszer csak nyílik a kiskapu, s a jó előbb még életvidám édesanya támolyogva, zokogva tér vissza. A gyerekek megrebbent madárfiókaként futnak hozzá és értetlenül hallgatják a szörnyű hírt: — Nincs... nincs többé... apukátok... Tizennégy év telt el azóta, hogy a Cserényi-családot a nagy csapni érte. A kecskeméti Bar- neválnál, az ácsok mellett segédmunkásként dolgozó Cseré- nyi László lezuhant a magas állványról és életét vesztette. S az apa halálával az amúgy is szerény körülmények között élő család minden gondja az akkor 37 éves . édesanya vállára szakadt. Itt ülünk most az apa nélkül maradt család kicsi, szoba-kony- hás otthonában, és özvegy Cse- rényinével beszélgetünk. Pergetjük visszafelé az őszülő hajú, szép barna szemű, rokonszenves munkásasszony küzdelmes élettörténetét. Az egyszerű bútorzatú. de ragyogó tisztaságú kis konyha asztalán a mai Petőfi Népe. Csetényiné azon nyugtatja dolgos karjait. Két keze a szemüveggel játszik és — mesél. — Nehéz volt, nagyon nehéz... összesen harminc forint volt akkor a háznál. Aztán a vállalat adott ötszáz forint segélyt. Keservesen vészeltük át az uram halála utáni időket. A bánat annyira megviselt, hogy egy évig betegeskedtem. Az özvegyi nyugdíj és a három gyerekre jutó pótlék eleinte mindössze 192 forint volt. Pár évvel később emelték fel több mint ötszázra. Aztán férjem munkahelyén kaptam állást, takarítónőnek vettek fel. Tizenhárom éve csinálom, azóta mindig éjszakás vagyok. Én kértem így. Nem akartam a kezemből kiadni a gyerekeket, nyugodtabb voltam velük. Esténként, lefektetés után, a nagypapa ügyelt rájuk... így osztottam be, így találtam jónak... Nagy szezonban este fél tízre megyek és reggel hatig dolgozom. Utána bevásárolok, mosok, főzök, takarítok, vagy mikor mi dolog akad. Eleinte nagyon keserves volt az éjjele- zés. Lesoványodtam, rengeteget fájt a gyomrom... És látja, azóta egészen átállítódott a szervezetem, már több is a súlyom, mint kellene... Egyszerűen csengő szavak. De mennyi-mennyi minden rejtőzik mögöttük! A gyerekek szépen nőttek, iskolások lettek. Megszaporodtak a kiadások, a ruházkodási gondok. — Nekem csak ilyen jutott — mutat apró, fehérmintás fekete kartonruhájára —, de az enyéim nem sínylethették meg, hogy csak anyjuk maradt.. — És cseppnyi panaszosság sem érződik hangjában, mint a világ legtermészetesebb dolgát, könyveli el ezt. A létfenntartás, öltöztetés gondjai mellett az egészséges testi és szellemi fejlődésükre is ügyelt. Ahol három apróság van, ott nemegyszer kell a betegágynál ülni. S bizony, előfordult, hogy Cserényiné egyszerre mindhármukat kényszerült az orvoshoz vinni. Szerencsére azonban, ahogy jött, úgy el is múlott a baj. Kapcsolattartás az iskolával? Éjszakás munkája nem tette lehetővé a szülői értekezletekre járást. Mégis módot talált rá, hogy a nevelőkkel értekezzen. Hol az utcán, a buszon találkozott velük vagy éppen délelőtt- jéből szakított időt az iskolába való ellátogatásra. — De hálistennek, nemigen volt panasz az én gyerekeimre! — mondja jogos anyai büszkeséggel. S az évek peregtek. Egyik a másik után. A gyerekek felcseperedtek. István fiú az idén végezte el az általános iskolát. A napokban a villanyszerelés kitanulásához fog. A 18 éves Jánosnak lassan egy éve kereskedői szakma van a kezében, 850—900 forintot hoz haza havonta. Igaz, ez a pénz felruházkodásra eddig jórészt el is ment. Hiába, kereső fiatalember, adnia kell magára! Az édesanya gondoskodik erről. Terézke, az érettségizett asz- szony-leány két éve Esztergomban él műszerész élete párjával. A 81 éves nagyapó most is a kis konyha előtt ül. Fátyolos tekintettel mereng maga1 elé. Ki tudja, mire gondol Cserényiné ajkát pedig halk se hajtás hagyja el, miközbe megjegyzi: — Ma már sokkal könnyebb. Letelt a hatezer forintos adós ság is, amit kislányom kistafí- rozására felvettem. Februárban bútort vásárolhattunk. Nézze meg... Nagyon kopott volt a régi... Ez a legolcsóbb, 5400 forintos háló, de ugye, szép? Részletre van, havonta 370 forintonként törlesztjük. Utána motorkerékpárt szeretne István fiam. Az lesz a következő... Ebben a pillanatban addig az asztalon, az újságon nyugvó kezével egy ásítást leplez tapintatosan. Az órámra tekintek: negyed öt. — Mikor jut ideje a pihenésre? — Délutánonként négykor fekszem és kilencig alszom. Mi- ; előtt jött, gondoltam, átböngészem még az újságot... öt, hat, hét, nyolc, kilenc ... Naponta öt óra — számolgatom. — Ez bizony nem sok. Hogyan bírja? — Megszoktam. Gyakran előfordul, hogy ennél is kevesebb jut az alvásra. De majd pihenek én még! Négy év múlva nyugdíjba megyek... Azt hiszem, könnyebb lesz visszatérni az éjszakai alvásra, mint tizenhárom évvel ezelőtt kezdeni ezt az én megfordított életemet.. . PERNY IRÉN — Nekem ez gyanús. Azt tanácsolom, álljunk meg — javasolja az egyik újságíró, mikor a gépkocsi Akasztó után Kiskőröst veszi célba. — Trágyáznak. Nincs abban semmi különös — vonakodik a másik. — Miért van ahhoz úgy felforgatva ez a nagy terület,, itt a műút mellett? Mintha a .földet „felboncolták” volna. Körül sínek, lórévasút, amoda az a tíz ember hosszú vaskampókkal úgy húzza-vonja odébb a síneket, mint mikor a halászok hálót húznak... — Hát akkor álljunk meg. A hatalmas tábla szélén iparkodunk az emberek irányába. — Na, ebbe jól beleválasztottunk — dohog egyikünk. — Csupa trágya lesz a cipőnk Még majd leigazoltatnak, ha Kiskőrösön így állítunk be valahova. — Ez csak úgy néz ki, de nem istállótrágya — állapítotCok tekintetben szinte le- ** zárt korszak tényeinek hatnak mindezek, s mivel közéletünk lényegesen kevesebbet foglalkozik velük, agitációnk éle sem ezek megmagyarázására irányul — az élet naponta más és más kérdéseket tűz napirendre, s az építőmunka tennivalói közt szinte szószaporításnak érezzük az újbóli felvetésüket —, úgy vélhetjük: minden a legnagyobb rendben van már a „fejekben is”, a fenti határozatokat illetően. Sajnos, ez nem olyan egyszerű, mint hinnénk. A nézetek megváltoztatása nem megy és nem mehet végre „gombnyomásra”, s némelykor még a határozatokkal való elvi egyetértés sem jelenti a tudatbeli teljes azonosulást Z árjuk most ki e megállapításokból az alakoskodó- kat, a mindenre mindig bóloga- tókat, helyezkedőket —, akadnak még ilyenek szép szárrm" —, s maradjunk azoknál a i< szándékú embereknél akik valóban készek a r-'rt határozatainak elfog'”’ a, végrehajtására. s ezt ki is nyilvánítják. Néha azonban — szinte akaratlan — azokkal mégis szembehelyezkednek. \/agyis „általában” egyetér- ’ tenek pártunk politikájával, de „konkrétan”, amikor helyzetekre és személyekre kell vonatkoztatni azokat, már nem mindig képviselnek ilyen szilárd álláspontot. Azt . mondják például, hogy helyes a korábbi előítéletek, megkülönböztetések felszámolása, de amikor a sajtó egy-egy cikkében kézzelfoghatóan be is mutatja ezt, mór dünnyögnek: „Mi szükség volt erre?” Értekezleteken, hivatalos alkalmakkor azt mondják: „Igen, helyes ez a politika!” Ebédlőben, baráti beszélgetéseken pedig néha úgy tesznek, mintha c«"k holmi „taktika” volna a rt szövetségi politikája, s a/, arról szóló határozatok szövege mögött lehet c; ■' osan összenézni, össze- ■ ” ;tni, s ilyesfélét sejtetni az avatatlanokkal: „No, mi értjük ennek Jgazi jelentését is!” — s ki is)mondják: Miért idézi például a Népszabadság X.-nek a példáját, aki ma helytáll, jól dolgozik, párttag és számos más közéleti funkciója van. csak éppen a múltban tiszt vagy altiszt volt a horthysta hadseregben. Kár ezzel dicsekedni, akad sok ezer „tiszta” ember is, akit népszerűsíthetünk — vélekednek. Hogy az oldódó bizalom egy- egy szép példája másokat is ösztönöz — s a régi béklyók még ma is élnek egyesekben — ezt figyelmen kívül hagyják az általában egyetértő, de konkrétan nem mindig a párt politikáját követő elvtársaink. C mberek vagyunk, szubjek- ^ tív énünket kikapcsolni állásfoglalásaink mögül olykor szinte lehetetlen, vagy legalábbis nagyon nehéz. Valódi énünk elleplezése bűn is volna, hisz az alakoskodás sokkal elítélen- dőbb, mint az. őszinte, nyílt kinyilvánítása a nézeteknek, még ha azok olykor tévesek is. Mert így legalább vitatkozni lehet velük és meggyőzni a té- vedőket. De a helyes határozatokkal való teljes azonosulás önvizsgálat kérdése is, s ezl senki el nem végezheti helyettünk. Néha küzdelem árán, tapasztalatok és még több ismeret szerzése révén jutunk csak előre. de mégis meg kell tennünk, Ottjártunkkor a délutános műszakban dolgozott Zeke Mihályné, a Férfi Fehémeműgyár bajai gyárában. A fehérneműkészítésre három évvel ezelőtt Hunczáré Lajosné munkamódszer-átadó tanította meg. Mint betanított munkás az eltelt idő alatt több részfolyamatot sajátított el. Jelenleg a lyukkötőgépen dolgozik. Teljesítménye 110—120 százalék között váltakozik. A norma szerint 423 ingen kell a gomblyukakat beszegni. Ezt átlagban kétszázzal túlszárnyalja. A LAP KINCSE tűk meg később. — Éppen olyan rajta a járás, mintha la- ticell-talaj lenne alattunk. — Fogadjunk, lápföldön járunk! Senki sem fogad. Rájöttünk már. Szalonnás fényű, sötét, li- lásbarna barázdák várják a porhanyítást, hogy utána csillékben hordják el a távolabb látható halomba. — Onnan meg a termelőszövetkezetekbe — folytatja Cser- ni László, a kezeli tőzegkitermelő üzem legújabb telepének vezetője. Mintegy 9—10 ezer tonna, négy-öt esztendőre való lápföld van itt — mutat a barna rögökre, az évszázadok óta föld alatt korhadt sás-, nádgyökerekre, Vadnövényekre, melyek nemsokára szőlőtőkék, gyümölcsösök gyökerét táplálják majd. Ahol lápfölddel javították eddig a silány homokot, megnőtt a termőképessége. Egyik évről a másikra termővé válik mert a felemás magatartás megbosszulja magát, kétkedést, bizalmatlanságot kelt egyesekben, s valóban azt a gondolatot ébresztheti, mintha a pártnak kétféle politikája lenne, egy kifelé a „népnek ’, s egy befelé, házi használatra, a „beavatottaknak”. Pedig ilyen kettőség nincsen, s az a szerencse, hogy ezt ma már minden ember ’e- mérheti saját életén, napi munkáján, szőkébb környezetén, közéletünk demokratizmusán, a törvényesség betartásán, a bíráló szó és nyílt véleménymondás ezernyi példáján — beleértve a sajtó cikkeit is — s pártunk, kormányunk vezetőinek minden egyes megnyilvánulásán. A tévedőket pedig minden H alkalommal ' szerényen arra ke'l, hogy intsük: a párt határozataival való egyetértés — az előzetes vita után — nem csupán formai kérdés, hanem a cselekvés egységét is jelenti, amely éppen a konkrét kérdésekben, a gyakorlati végrehajtás során nyilvánul meg kézzelfogható módon és alapvetően. F. TÖTH PÁL, a föld, ahonnan addig csak kiégett a növény. A városföldi Petőfi Tsz homokja 13 mázsa csöveskukoricát adott holdanként. A lápföld majdnem megháromszorozta a hozamot. Jó tulajdonsága az is a lápföldnek, hogy vízből a saját súlyának tízszeresét is magába szívja. Aszályos időben felbecsülhetetlen tehát ez a nedvességtároló képesség. Felkeressük a keceli üzemegységet is. Az erdős, lankás tájon megbúvó telepen a gépüzemek megszokott lármája fogadja a látogatót. Itt javítják, szerelik a talajmaró, szállító, feldolgozó gépmonstrumokat. Az irodában két jólmegter- mett férfi „élesen” vitatkozik. — Ügy látom, nem lesz egyenlőtlen birkózás — céloz az egyik mindkettőjük tekintélyes izmaira. — Hát akkor össze is mérhetjük az erőnket. — Én jobban szeretem kerékasztal mellett elintézni az ügyeket — hátrál meg az őszes hajú. — Kapok, vagy nem!? — csattan újból a másik hangja. — Meglesz az ezeré — Mondtam: az idén 5—600 vagon lápföldet kapnak. Jövőre háromezret. — Minden mennyiséget átveszünk — fejezi be a tréfás viadalt dr. Szilágyi József körzeti agronómus, aki a kitűnő talajjavító szervesanyagért „nyúzza” az igazgatót, Szőnyi Pált. — Egyik legnagyobb megrendelőnk — jel'emzi az agro- nómust Szőnyi elvtárs. — Ö az, akit sosem lehet irodában találni. Mindig útban van. „Hajtja” a szakszövetkezetek ügyeit... Látták idejövet új lápföldtelepünket? Igen? Akkor tessék felírni a következő neveket — mutat egyúttal a mellette állókra: Szilvölgyi Miklós üzemvezető. Tollner Tibor technikus; ezek ők, Kriston Barna bás műhelyvezető, Virágh József bányásztechnikus. A keceli üzemegység vezetői ők. Ügyességüknek köszönhető ez az új munkahely. Saját eszközökkel, beruházások nélkül kezdtük ott a lápföldkitermelést. TÖTH ISTVÁN
