Petőfi Népe, 1963. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-19 / 219. szám

1963. szeptember 19, csütörtök 5. oldal Eggyel kevesebb ' A Kecskeméti Katona Jó­zsef Színház a következő évad­ban a szokásosnál eggyel keve­sebb bemutatót tart. Hét prózai és hat zenés — az eddigi éven­kénti 14 helyett tehát 13 — mű szerepel a műsortervben. Már az sokat elárul színhá­zunk törekvéseiről, hogy a zenés művek számát merték csökken­teni, holott nem is olyan régen még szinte az operett tartotta el a vidéki színházakat. De a közönség ma már „bejön” a prózára, s miközben a könnyű műfaj nem vesztett vonzóere­jéből, egyre kedveltebb a „ne­héz” dráma is. Ami azonban a legfontosabb: a bemutatók szá­mának már ilyen kis mértékű csökkentése is a vidéki színház­nak a pestihez való közeledését jelenti. Mert a művészi színvo­nal emelésére irányuló törekvé­sek mellett az első lépés ez a fővárosiakhoz hasonló munka- módszerek bevezetésére is. Nem túlzás ez? Mit számít az az egy bemutató? Már tavalyelőtt, a legutóbbi évadban pedig különösen gyak­ran megesett, hogy valamelyik darabot le kellett venni a mű­sorról, mielőtt még „kifutotta volna magát”. Kecskeméten las­san hagyományossá válik, hogy az utolsó napokban egyszerűen nem lehet jegyet kapni a szín­házba. Sokkal többen megnéz­nének tehát egy-egy darabot, mint ahányan a premierek két­hetes időközeiben beférnek a nézőtérre. Hovatovább annyian váltanak bérletet, hogy az al­kalmi színházlátogatóknak csak iiggyel-bajjal lehet helyet biz­tosítani. A közönség egy része tehát kimarad a színházból. Kü­lönösen a sikeres darabokról (amelyek között egyre több a próza,). Ezen csak úgy lehet se­gíteni, ha kevesebb művet hosz- szabb ideig .játszanak. így szü­letett meg a határozat a tizen­három bemutatóról. Van axonban az intézke­désnek egy másik következmé­nye is, amely éppen olyan fon­tos, mint az előbb említett. Hosz- szabb felkészülést tesz lehetővé a nagyobb feladatok előtt. Nem­csak azért vált szokássá ugyanis Kecskeméten, hogy a klasszikus­sal indítja a színház a műsorát (Bánk bán, Az ember tragédiá­ja, az idén a Csongor és Tün­de), mert ünneppé akarta avat­ni az évadnyitót, hanem azért is, mert gondosabb előkészüle­tet, több próbát kívánnak ezek a művek. Az évad elején egy hónap jut a felkészülésre, a későbbiek során általában csak két hét. De minél ritkábbak a bemutatók, annál kidolgozottabb lehet a közönség elé kerülő elő­adás. A jövőben több idő lesz év közben is, amivel végered­ményben ismét csak a közönség jár jól. Ma még beláthatatlan a fejlő­dés, aligha lehetne felbecsülni, haan equ Kecskeméthez hasonló városhan^Uz év múlva a jelen­színházlátogatók. tábora. Hiszen nemcsak a lakosságnak mind nagyobb hányada jár színházba, hanem a város lélekszámú is folytonosan nő. Egy évtized múlva talán egyhónapos, hat­hetes időközökben követik majd egymást a bemutatók, esetleg még egy kamaraszínházra is szükség les> (mint ahogyan már volt is erre kísérlet). Az első lépés megtörtént, ha talán első pillantásra még oly jelentéktelennek is látszik a fe­lületes szemnek. A továbbiak­ban más változtatásokra is szük­ség lesz. A tájelőadások szín­vonala mindenképpen javulna, ha az egészen kis falusi szín­padok helyett rendszeresen vagy több egymást követő napon egy nagyobb községben, alkal­mas színpadon és tágasabb né­zőtér előtt játszanék a darabo­kat. Ehhez természetesen meg kellene szervezni a környék la­kóinak beutazását az efféle „táj- -központokba”. Sxínháxi berkekben már széles körű viták folynak azok­ról az ötletekről, javaslatok­ról, amelyek a színház és a túlságosan is elfoglalt vidéki színészek munkakörülményeinek megjavítására irányulnak, más­részt pedig a gyorsan növekvő közönség érdekeinek, művészi igényeinek magasabb színvona­lú ellátását szolgálják. A fejlő­dés nehézségei — ahogyan mon­dani szokták — örömteli gon­dok. Különösen, ha ezeket a gondokat, mint a mi színhá­zunk esetében is az eddigi sike­rek, az ügy jó szolgálata, az előző évek egészében véve ered­ményes munkája okozza. M. L. Új folyóirat Az Akadémia Irodalomtörté­neti Intézete, a Magyar Iroda­lomtörténeti Társaság és a Ma­gyar írók Szövetsége kritikai folyóiratot indított, amely hó­napról hónapra elemzi a ma­gyar és a világirodalom legje­lentősebb időszerű kérdéseit, át­tekintést ad a képzőművészetek és a zene világáról. Szerdán a Magyar Tudományos Akadé­mián sajtófogadáson mutatták be a folyóirat első számát. Negyvenhét év katedrán Kissé már remeg kezében az üveg. összekoccannak a sörrel teli poharak. Vakulámpa fénye villan a szobában. Kilencen ül­nek a nagy asztal mellett. Ki­lenc ünnepelt. Kilenc nyugdíj­ba vonuló pedagógus. Visszaállítja a süteményes tál mellé a zöld üveget. Még egy utolsót kortyint a barna léből. Megköszörüli torkát és mesélni kezd. gyárul. Menetelés száz és száz kilométeren át. De kinek? És miért? Ráteszi a ládára a lakatot. A többiek már szétszéledtek. A pocsolyákkal tarkított úttestről visszaverődik a tavaszi nap su­gara. Egy konflis zörög el mel­lette. Zsebkendőjével letörli ru­hájáról a sarat. Halk kacagás a háta mögött. Krinolinos hölgy, mellette az úr ferencjóskában. Csősz Lajos — balról a második —, a szombat esti peda­gógus búcsúztatón kartársainak mesél élményeiről. (Tóth Sándor felv.) Mert úgy illik búcsúzáskor, hogy az ember elmondja, miért is választotta ezt a hivatást. És a fiatalkori tervekből mit való­sított meg. Számadás ez — negy­venhét év mérlege. A világháború küszöbén Lassan csukja be maga után az ajtót. „Mi van? Meg van?” — szaladnak hozzá a folyosón. A mappából óvatosan veszi elő a kemény lapot. Sok évi tanu­lás eredménye. Oklevél. Tanítói oklevél. Alul a dátum — 1916. Az ajtón kopogtatnak. A szo­baasszony fehér papírt ad be. Az ágyon ül. Katonai behívó. Az oklevélen még alig szárad­tak meg a tintával rótt aláírá­sok. Két hete van még. S ki sincs nevezve. „Mélyen tisztelt Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter Űr...” — írja a fehér papírlapra. Az ócska tollhegy fekete pacát ejt a mondat végére. Üjra kezdi. Boríték várja az ajtórésbe dugva. Izgatottan tépi fel. Igen, kinevezték. Formailag Arad vármegyébe került állami taní­tónak. S másnap zöld katonaládáját lóbálva indul a kaszárnya felé. Olasz front. Srapnellszilán- kok, puskagolyók sivítanak el mellette. A lövészárok sara be­ivódik a mundérba. Vezény­szavak pattognak. Németül, ma­Béke van — húsz évvel a szá­zadforduló után. Diákkonyha a húszas évek közepén A mozdony lassít. A „kávéda­rálóból” hangos sivítással tör elő a gőz. Az állomás homlokzatán deszkatáblára nagy ákombáko- mokkal pingálva: Kecskemét. A templomtornyok merész ív­ben szöknek a laposra épített alacsony házak fölé. A piacon megy keresztül. Egy asszony tú­róra alkuszik a kofánál. A temp­lom lépcsőin fehér ruhás kislá­nyok jönnek ki. Hátul az apáca. Megbotlik, a fityulája homlo­kára csúszik. Erre elneveti ma­gát. Ágasegyháza. Tanító. A „vá­ros” ide helyezte. Az idős em­berek is — már távolról — elő­re köszönnek a tanító úrnak. Mert szeretik. Kócos kisfiú az ajtóban. Ko­pott iskolatáskáját szorosan ma­gához vonja. „Miért késtél el?” — kérdezi szigorúan: A gyerek szája sírásra görbéd. „Csak most foltozta meg édesapám a cipőm.. Sétál a sorok között. A kis lurkók ebédelnek. Ken veret, meg körtét. Némelyik szalon nát is. Éjfél van. Szobájában még világít a petróleumlámpa. Égy ezer forint forog kockán. Csak semmi rizikó, legyünk jó fiúk — ez az elve. Fazekas összehunyorította mélyen ülő kék szemét. Mozdu­latlanul nézett maga elé, töp­rengett. Majd egy percnyi hall­gatás után így szólt: — Akár tetszik, akár nem, ez az esztendő próbaidő lesz. Nem a mi jószántunkból. Erre kény­szerítenek bennünket. De figyel­meztetem, ha balul üt ki a vál­lalkozás, nem hivatkozhat arra, hogy ezt a járási párttitkár is megengedte. Tények elé állítot­tak bennünket, sok választá­sunk nem volt. Ezt még Sütős elvtársnak is megmondom, mert úgy látom, maguk ketten szül­ték ezt az egész új módit. Mély lélegzetet vett, aztán gondterhelten hozzátette: — Isten bizony, nem tudom, mit kezdjek magával. Na, majd meglátjuk, mire jutunk év vé­géig. Fáradtan tápászkodott fel a fűből, elindult az autó felé. Las­san kinyitotta, az ajtót, aztán visszaszólt: — Menjünk, mert még azt hiszik az irodában, hogy máris kitörtem a nyakát. És elporoltak a keskeny dű- lőúton.., — Jó, hogy rájött, Bújdosó elvtárs. Úgyis megmondtam vol­na. Biztosan nem értette a ne­vemet, amikor bemutatkoztam. Fazekas Béla vagyok, a járási párttitkár. Sokáig nem bírt szóhoz jutni a meglepetéstől. Dadogott vala­mit, de alig lehetett érteni, hogy mit. Semmi valótlant nem mon­dott, mégis roppant kényelmet­lenül érezte magát. A nyaka tö­véig elpirult, s idegesen tépdeste bal kezével a füzetet. Fazekas úgy tett, mintha nem venné észre zavarát. Folytatta: — Maga őszintén elmondott mindent, én se árulok zsákba­macskát. A járásban csak a legjobb termelőszövetkezetek állnak ilyen jól a tavaszi mun­kákkal, mint maguk. Saját sze­memmel láttam, tehát el kell ismerjem a tényt. Amit az ál­lattenyésztésről mondott, az is nagyon meggyőzően hatott. Bár a számokat még ellenőrizni fo­gom az irodában. Ezek a ha­talmas prémiumok viszont még mindig izgatnak. Maguk nem gondoltak arra, hogy ezért fe­lelősségre is vonhatják a veze­tőséget. — De ha egyszer bevált ez a módszer!... Fazekas felemelte a kezét: — Nagyon bízik az újításá­ban! Ne felejtse el, még Szi- lasi elvtárs sem ért teljesen egyet magával. — Mert gyáva! — vágta rá dühösen. Fazekas elkapta a tekintetét. Farkasszemet néztek, sokáig hallgattak. — Nem elhamarkodottan mond maga véleményt az em­berekről? A megfontoltság még nem jelent gyávaságot! Majdnem kiáltás tört fel Búj- dosóból: — A megfontoltság valóban nem. De Szilasi egyszerűen gyá­va. Ha úgy érzi, hogy rossz szemmel néznek rá valami miatt, akkor nem mer csele­kedni. Még akkor sem, ha száz­monográfiát olvas. „A paraszt­gyerekek korai gyomorbántal- mai a déli hideg koszttól ered­nek .. Szívesen fogadják. A gyerek az ablaknál rajzol a füzetbe, ő halkan a szülőkkel beszélget. „Főzni kellene délre a gyere­keknek ...” — mondja. S így jár házról házra. A kis nebulók szürcsölik az iskolaudvaron a meleg tyúkhús­levest. Naponta más-más szülő főzi az ebédet. A pénzt meg úgy adják össze. A módosabbak többet, a szegényebbek keveseb­bet. így csinált a tanító úr a hú­szas évek közepén diákkonyhát. Kurblis masina a szekéren Népművelési bizottságot ala­kít. Analfabéta embereket ta­nít meg a betűvetésre. Színját­szó csoportot szervez. Népmű­velési előadásokat tart. És dél­előttönként sétál a padsorok között. Petőfi Sándorról. Kos­suth Lajosról, Arany Jánosról mesél. Meg néha a nagyoknak Adyról. A villanyvilágítást csak hír­ből ismerik a faluban. Színház­ban pedig talán még a vagyo­nosabb emberek sem voltak éle­tükben. A nagyobb városok mozijai­ban Gréta Garbó a sztár. Az érdeklődés a technika új vív­mánya, a mozi felé terelődik. Vetítőgépet kér Kecskemét város vezetőitől. És kap. A nagy masinát óvatosan szállítják a fa­luba. Vele együtt az akkumulá­tort is. Az iskola épületében lakik feleségével. Konyhája falán tút a tanterem van. Lyukat vés a falba. Vasárnap esténként meg­telik a tanterem a falu lakói­val. A fehér lepedőn emberek mozognak. A konyhában három férfi felváltva tekeri a vetítő­gép kurbliját. A sötétben egy- egy mulatságos jelenet után fel­feltör a nevetés. A kurblis masina a tanító úrral beutazza a környék fal- vait. A szekér viszi őket egyik iskolából a másikba. Ismét a semmiből kezdeni A második világháború híre Kecskeméten éri. A II. számú iskola igazgatóhelyettese. Újból a front. Az iskolából nyolcán vonul­tak be, s csak négyen térnek haza. A szépen berendezett tan­termek helyett kiégett falak, ro­mok fogadják. Jönnek a diákok. Tanulni akarnak. Az igazgató- helyettes ott lapátolja a romo­kat a többiekkel együtt. Meg­kezdődik a tanítás két tante­remben. Peregnek a képek. Iskolai ün­nepségek. A sorokban frissen vasalt ingben fiúk és lányok. Adyt és József Attilát szaval­tak Számtant és fizikát „pré­sel” a buksi fejekbe. Újjáépül az iskola. Az utcán sétál, az ablakok alatt. Az egyik teremből vékony gyermekhan­gok szűrődnek ki. „Éj haj, száll az ének .. „Valahogy így volt.” S fésű­jével megigazítja fehér haját. „Ha valaki azt kérdezné, hogy mennyivel csintalanabbak ma a nebulók... Hát azt válaszol­nám — semmivel. Mert gyere­kek. ..” A negyvenhét év alatt három­ezer gyereket tanított meg az írás, olvasás, számolás tudomá­nyára. Háromezer gyerekkel is­mertette meg a helyesírást, a történelmet. Későre jár az idő. Feláll, s indul az ajtó felé. Hóna alatt a Pedagógus Szakszervezet aján­déka, egy könyv. S benne: —• Csősz Laios kartársunknak ... KOVÁCSI MIKLÓS XVI. Már nyolcadik hete elkerülte Nyírzsadányt az igazi eső. Hiá­ba jósolták az optimisták a mindig érkező májusi záporo­kat. Most nem frissült fel a föld. Június tizenhetedikén hajnal­ban csattogott, villámlott utol­jára sokat ígérőén, kopogott is a tető pár percig a kövér csep­pek alatt, de reggelre a csapa­déknak nyoma se maradt. A kukoricák már sültek. A' gyenge levelek bágyadtan csüngtek alá, tizenegy órától naplementéig a partos oldalon furulyázott min­den tábla. A krumpli is most kívánta volna legjobban a vi­zet — hiába. Bújdosó, ha megállt az embe­rekkel beszélni, mindjárt az időjárásról kérdezték. Jobb hí­ján ő is biztatta a tagokat, mindenkinek azt mondta: majd csak megjön az eső. De ebben már nem hitt. ösztöne azt súg­ta, rendkívül száraz nyárral kell szembenézniük. A csatornában, a zsilipek még fogva tartották a vizet, a mély fekvésű talajo­kon még nem volt katasztro­fális a helyzet. A két kút, ame­lyet Szatmári Imre emberei fúrtak, szintén öntözésre ké­szen állt. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom