Petőfi Népe, 1963. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-19 / 219. szám

"1963. szeptember 19, csütörtök________________________________________ 8. oldal Adósság nélkül Ä Bács megyei Faipari Válla­lat dolgozói az első félévi ter­vüket adóssággal zárták. Most azon fáradoznak, hogy pótolják az elmaradást, s a következő hónapban tiszta lappal kezdjék az utolsó negyedévet. Törpe almafak és a horizont Kiss Imréné betanított segédmunkás Horváth Mihály igaz­gató elképzelése alapján összeállított hullámszegbeverő gépen az Izraelbe szállítandó narancsbegyűjtő ládák oldalait szegezi össze. Augusztusban 10 ezer darabot exportáltak. A gépet Nagykálozi László, a TMK vezetője és Csóti Pál lakatos állították össze. Elismeréssel említik ifj. Tóth István KISZ-fiatal nevét is, aki fit tanulta a szakmát, s jelenleg az ajtótokok összeállítását végzi Horváth Józseffel együtt. Napi teljesítményük 65—10 darab kö­zött váltakozik. Az almafák ágát földig húz­za a termés. Gibicz József meg­emel egy-egy ágat — szinte si- mogalás ez a mozdulat —, mu­tatja a pirosán zsendülő jona­tánt: „Ugye szép?” — Szép — mondom, de tudom, hogy az el­ismerés most kevés. Mást, töb­bet vár tőlem. Igazolását an­nak, hogy körömszakadtáig ra­gaszkodik ehhez a kis szőlőhöz, régi életmódjához, és nem akar­ja hallani a közös gazdaság hí­vó szavát. — Ezt a két fiatal fát öntö­zöm. Ott meg a barackom, amiért oklevelet kaptam. Maga nem sajnálná? — szegezi nekem a kérdést. Aztán legyint. — Másképpen gondolkozik, mint én, talán meg sem ért... Pedig ériem én, hogyne érte­ném. Minden fának külön tör­ténete van itt. Évtizedek alatt született a dúsan termő kis szi­get Kiskunfélegyháza közelében, a galambosi határban. A közös gazdaság erős karjá­val körülölelte már a kerítést. Ö, Gibicz József azonban dacol, viszont érzi, hogy egyre jobban egyedül marad. Üjra kérdezi, most már türel­metlenül: maga nem sajnálná? Talán ravasz kerülőnek véli, mégis úgy kezdem a választ, hogy elmondom neki, mennyit telepített eddig a szomszédos Móra Ferenc Termelőszövetke­zet. Megemlítem neki, hogy azokban a gyenge kis vesszők­ben, vékony derekú gyümölcs­fákban is munka van. Veríték. Ha a telepítők végignéznek az összefüggő, hatalmas táblákon, őket is betölti a gazda öröme. És ez az öröm nagyobb, mint amit ő érez az almafái alatt, mert sok-sok ember öröme tel- I jesedik ki bennük, akár egy I szép virág. Gibicz József önkéntes szám­űzetést vállalt, feleslegesen. Hi­szen 1961 óta tagként tartják számon a termelőszövetkzetben. Tudják, hogy dolgos ember volt világéletében. Szeretnék, ha nemcsak papíron, hanem tény­legesen, a munkájával is ott lenne köztük, és segítene. — Nehéz, embertelen küzde­lem ez. Könnyebb lenne az élet ott bent — mondom. — Meg le­hetne osztani a terhet. Három holdja mellé megkapná a ha­tárt, itt körben, le, egészen a látóhatár széléig. Mert nem vész el, megmarad az ő földje is. A nagy egész, apró részeként. Ez csak jó csere, nem? Emelje fel végre a fejét és nézzen túl az almafák csúcsán. Azok takarják el szeme elől a horizontot. A nap rövid időre megkapasz­— Nem igaz, adtam neki! — védekeztem' nyomorultul, de az öreg rám se hederített. — Tán meg is vertek, kisku­tyám? — folytatta a diskurzust a pulival. Akkor már majdnem elsüllyedtem a szégyentől. Ak­kora könnyek kezdtek potyogni a jószág két szeméből, hogy nincs ember, aki meg ne szánta volna. Csak én mentegetőztem még mindig gyalázatosul. — Nem igaz, nem is vertem! — Hazudsz, te alávaló! — szi­dott Buzelka papa. Könnyű el­bánni egy oktalan jószággal, így bánsz mindig a nálad gyen­gébbel? ... Adj neki egy falat kenyeret! — nyomott kezembe egy darabkát. Odadobtam a pulinak. — Kaptál máma enni? — is­mételte meg a kérdést az öreg. A kutyus olyan készséggel bó­logatott rá, hogy csak úgy lib­bentek a fejéről lecsüngő szőr­bojtok. Sokáig nem mertem Buzelka bácsi szeme elé kerülni. TÓTH ISTVÁN kodik a kerítésen túl nyújtóz­kodó akácfák ágán, aztán le- jebb csúszik. Alkotnyatba for­dul a délután. Búcsúzásnál né­hány körtét nyom a markomba. Ügy érzem, a gesztus mögött valami megbékélésféle lappang. Míg végig bandukolok a dű­lőn, azon gondolkozom, hogy szót kellene érteni vele a szö­vetkezetieknek. Hogy is mondta Kállai Ferenc elnökhelyettes délután az irodában? „Sohasem a szakasz igazítja a lépést a csetlő-botló katonához, hanem fordítva” Ez így igaz. De a csetlő-botló katonát is segítik, hogy egy ütemre lépjen a többivel. Te­gyék meg a Móra Ferenc Tsz gazdái, erősebbek lesznek ezál­tal maguk is. BÉKÉS DEZSŐ Matrózok Messziről úgy látszik a homályban, hogy a dunai ki­kötő hatalmas rakpartján már megállt az élet. Az uszályok sötét tömegei lassan beleolvadnak a késő alkonyat mindent egybefogó színtelenségébe. Közelebb érve azonban minden megelevenedik. A vagonokról súlyos rönköket hordanak a kikótőmunkások, s lent a Duna világító ezüstjén sóderos uszályon zúgnak a szállítószalagok. A pallón lemegyünk a hajóra. Egyensapkás matróz siet e'énk. Bemutatkozik. Hanoi József, a 108-as uszály dolgozója. Tájékoztat. — Közel 15 vagon sódert szállítunk naponta. Az Úszód —Baja vonalon 54 folyam kilomét ért teszünk meg. Felfelé 8 óra az út, vissza 4—4,5. Két óra rakodás ott, s ha itt leg­alább 10—12 munkás fogadja a rakományt, 3—4 óra. Most öt AKÖV-rakodó hányja a sódert — mutat az uszály öblé­ben lapátoló inas, izmos emberekre. Mondjátok csak a másik neveteket — kiált le: — Miskolczi? ... — Mihály — szól fel az első, s utána a többiek. Molnár László, Debreczeni Béla, Liszka Sándor, Andresics István... Bajaiak. — Kirakodunk és még ma éjjel visszahúzunk Úszódra '— folytatja a matróz. — A „Kraszna” vontató visz bennün­ket, a 104-es uszályt és a „Delfin”-t. így nyomjuk ezt 15 éve. Éjjel-nappal, éjjel-nappal. Meg lehet unni. Tessék — mutatja a tenyerét —, olyan, mint a beton. Szög nem men­ne bele... De a 15 év alatt se rádió, se újság, meg nem kérdezte tőlünk, hogyan élünk, nem szeretnénk-e valami változtatást... — Tessék, most itt vágyul k. Pótolunk valamit. — Azt szeretnénk elsősorban, hogy mint más szakmá­ban, szombaton mi is leállhassunk, s hétfőn reggel kezd­hessünk. Nem a mostani sürgős szállításokra gondolunk, hanem általában. Három kilométerre lakom a rakodóhely­hez. de csak kéthetenként jutok haza. Ennyi kívánság jogos, ’’■nii gondoljuk. Bárki láthatja hogy hétköznap sosincs meg­állásunk; éjjel-nappal mozgásban vagyunk. Ne kelljen attól félni, hogy pont akkor jön rendőri ellenőrzés, mikor lopva hazaugrik az ember... Sok mindenről szeretnénk be­szélni, de. .. nagyon ritkán van taggyűlés. — Hó-hahó! — kiált egy távolabbi uszályra. — Gyere! — int széles mozdulattal egy másik matróznak. — András Pál — mutatkozik be a cigánybarnára égett, borostás, kemény kis ember, miután a forgó szállítószala­gok felett áttornászta magát. Társa tájékoztatja. Utána rögtön elkezdi. — Először is az SZTK-elbirálúsunkon szeretnénk vál­toztatni. Keresetünk után vonják le a százalékot, de csak 1000 Ft után kapjuk a biztosítást... Aztán a vasárnapi pihenő,.. — Nem is mer az ember beteg lenni — vág közbe Hanoi József. — Csontrepedéssel hónapokig húztam-halasz- tottam, hogy ne a kevés táppénzre legyek utalva. — Nincs olyan fórum, ahol ezeket szóvá tehetik? — Taggyűlésünk nagyon ritkán van. Ha meg így, egyéb alkalommal találkozunk nagy ritkán valamelyik vezetővel, ilyen választ kapunk: „Ha nem tetszik, menjenek téeszcsébe dolgozni!" — Mi menjünk el, akik a hajófuvaroző szövetkezetei alapítottuk? — kérdi keserűen András Pál. — Két és fél három és fél vagonos kis hajóinkat adtuk össze, évekig talicskáztunk a rakparton, míg a mostani nagy uszályokat összehoztuk az állam segítségével. Kilenc évig voltam kot­rómester, de egy csomó kitalált hibával leváltottak. A köz­gyűlés azonban nekem adott igazat... Benne lesz-e az új­ságban, amit elmondunk? Nem mi vagyunk csak ezen a véleményen. Kérdezzék meg az öreg, 63 éves Nikulicsot: 40 éve hajós, de neki is a tszcs-t ajánlották, mikor szót emelt. . —th —n Fogy a sóder az uszályról. Miskolczi Mihály, Molnár László, Debreczeni Béla, Liszka Sándor és Andres.v« István eteti a szállítószalagot. elveszett. Kievickélt a kályha alól, s nyöszörögve szaladgáln kezdett a szobában. Neki vol igaza, de ez úgy elkeserített hogy oldalba rúgtam. — fogd be a pofád! — vi­csorogtam rá, majd hogy nyaví- kölni sem restellt, megoldalgat- tam a légycsapó nyelével. Ak­kor abbahagyta a panaszkodást csodálkozva, alázatosan vissza- sompolygott a meleg kuckóba, De szemét le nem vette rólam. Még akkor sem, mikor dél­után hazaállított az öreg. Illetve akkor felült a hátsó lábaira, és fejét szomorúan lehajtotta. — Tán nem adtál enni ennek a kutyának? — kutatott a.sze­memben az öreg. Mielőtt bár­mit is szóltam, intett az állat­nak. Az kibújt, sértődötten meg­állt előttünk. — Kaptál máma enni? — for­dult hozzá gazdája, s abban a pillanatban úgy megijedtem, hogy megkaptam Buzelka bácsi karját. A kis fekete jószág lom­pos farka felegyenesedett, sza­bályosan jobbra balra lengve „nem”-et intett. Alig vártam a delet. A nyá Iám is összefutott, mikor a fi nőm ennivalóra gondoltam. No sza, szedtem is elő, mikor aj öreg koloncos falióra elütötte i tizenkettőt. Hozzáláttam — úgy hidegen. Csak úgy csám- • esogtam az élvezettől. Még nyög- décseltem is. Alig volt már valami a kis tálon, mikor kényelmetlenül kezdtem érezni magam. Egyszer aztán a kályha alá esett a pil­lantásom. Hát a kis puli nézett rám, felemelt fejjel, mozdulat­lanul. Szinte szuggerált. Amint arra fordultam, dús farkával sepregetni kezdte a földet. — Hijnye, nekéd nem adtam! — szaladt ki a számon önkén­telenül. A kutya megértette. Bol­dogan, biztatón csóválta a far­kát, mintha mondaná: „Látod, látod, majdnem megfeledkeztél rólam!” Hogy, hogy nem, erre én megmérgesedtem. Talán épp a szégyenérzet vitt még beljebb a bűnbe. Majd adok én neked kolbászt! — gondoltam irigyen, s mindent megettem eg> magam. A puli látta, hogy minden

Next

/
Oldalképek
Tartalom