Petőfi Népe, 1963. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)
1963-08-18 / 193. szám
196S. augusztus IS, vasárnap 5. oldal Szégyellem magam...! I6 fó néhány hónappal ezelőtt Szegeden jártam és ott szembetűnő, hatalmas, színes plakátok hívták fel a figyelmemet, vegyek könyvsorsjegyet ............Minden so rsjegy nyer!” — így a csábító szöveg. De azért ebben »ok az igazság, mert a ki nem húzott sorsjegyeket névértékben a könyvesboltok beváltják könyvre (ezt még akkor tudatták velem, amikor vásároltam egy könyvsorsjegyet), s igy végeredményben — mégis csak nyernek. Kiskunhalason lakom, ott is a munkahelyem, így tehát a húzás után bementem egyetlen könyvesboltunkba és kértem a nyereménylistát, hogy megnézzem, vajon nyert-e az én nagyreményű sorsjegyem. Nyújtom a sorsjegyet, s kérem a listát. Mire a boltban úgy néztek rám — mintha teszem azt egy távoli bolygóról érkeztem volna és a retúrjegyemet mutatnám. I_J osszú ideig ** csak kínosan mosolyogtunk egymásra, míg végre megszólalt az egyik elárusító: — Talán Budapesten, vagy Szegeden tessék megnézni ... Megvallom, kissé meglepődtem, s nyomban utána el is pirultam: Micsoda ostoba tökfilkó vagyok, hogy ez nem jutott az eszembe. Zavarba hozom itt az egész könyvesboltot, ahelyett, hogy kivennék egy-két • nap szabadságot, és elutaznék Szegedre, vagy felruccannék Pestre és ott nézném meg a nyereménylistát. Hát olyan nagy fáradságomba kerülne ez nekem? Vagy bárkinek is? A zóta sem vol- •* tam könyvesboltunknak még a tájékán sem — annyira szégyellem magam. Horváth István Olvasónknak nincs igaza — mégis közöltük a levelét. Elkerülte ugyanis a figyelmét, hogy a könyvsorsjegyeket csak az Állami Könyvterjesztő Vállalat boltjai árusítják, o földművesszövetkezetiek nem, s így nem is válthatják be. Máskor tehát bizony el kell utaznia, ha könyvet akar kapni érte — ha nem is oda, ahol vette, de valamelyik olyan városba, ahol ÁKV bolt van. Mert a kiskun- halasi könyvesbolt földművesszövetkezeti ... Mégis közöltük mosolyogta- tóan bosszankodó levelét, mert esete figyelmeztetés. Elvégre a könyvsorsjáték célja a könyvpropaganda. Vajon szabad-e kirekeszteni ebből a községeket, sőt jó néhány várost is? Véleményünk szerint, nem. Akár úgy gondolkozunk, hogy a vidék „megérett” a könyvre (amit a könyvtárak és a könyvkereskedelem forgalma fényesen bizonyít), akár úgy, hogy ott nagyobb szükség van a könyv megszerettetésére. Hogy mai szállóigével éljünk: Csak szervezés kérdése! Bizonyosak vagyunk benne, hogy sok-sok ezren üdvözölnék örömmel, ha a következő könyvsorsjátékon már a széles körű földművesszövetkezeti bolthálózat vásárlói is részt vehetnének. Filmeseink Szombathelyen A Vas megyi Tanács művelődési osztálya és a Vas megyei Moziüzemi Vállalat meghívására kisfilmet forgat Szombathely új művelődési és sportpalotájáról a Bács-Kiskun megyei Filmhíradó. Szombathelyen — Vas megye székhelyén — a közelmúltban alakult filmstúdió, melynek vezetője és a Vas megyei Moziüzemi Vállalat igazgatója nemrég tapasztalatcsere látogatáson vett részt a kecskeméti filmstúdióban. A két moziüzemi vállalat között még a tavasszal olyan megállapodás született, hogy a Szombathelyen létesítendő filmstúdiónak segítséget nyújt a kecskeméti filmhíradó. A megállapodás értelmében a Bács-Kiskun megyei Filmhíradó munkatársai tegnap Szombathelyre utaztak, ahol elkészítik a fent említett kisfilmet és szakmai útmutatást nyújtanak a még kezdeti lépéseknél tartó „testvérstudió” munkájához. Negyvenkét év szolgálatban A minap hírül adtuk, hogy negyvenkét évi szolgálat után, hatvanegy éves korában nyugdíjba vonult Szapár András, a Bajai Városi Tanács VB Művelődésügyi Osztályának vezetője. Nehéz helyzetben van a krónikás, amikor arra vállalkozik, hogy ha csak legjellemzőbb vonásaiban is —számot adjon egy ilyen, nagy változásokkal terhes korban zajlott, hosszú életútról. Hiszen még a puszta életrajzi adatok felsorolása is terjedelmes: Szegény parasztszülők gyermeke. Tízen voltak testvérek. Nélkülözések között végezte el a tanítóképzőt, húsz évig tanítóskodott egy Baja környéki községben, Bácsbokodon, majd igazgató lett. 1948-tól párttag. A következő évben került a tanácshoz: tanulmányi felügyelő, három évig a megyei művelődésügyi osztályon dolgozott. 1955-ben az oktatásügy kiváló dolgozója kitüntetést kapta, 1961-ben a Vöröskereszt kiváló dolgozója: számos oklevél birtokosa ... Otthon, Bácsbokodon az egész falu ismeri. Tizenkilenc évesen került oda. A következő évben behívatta a bajai gimnázium igazgatója: — Mi van maguknál? Eddie Bácsbokodról elvétve, ha akadt jelentkező, most meg húszán jöttek hozzánk .;. Mert Szapár András fiatal tanító biztatta a szülőket: taníttassák a gyerekeiket. Aki jól tanult az elemiben, nem nyugodott, míg be nem juttatta a gimnáziumba, vagy a polgáriba. 1946-ban megszervezte a „paraszt dolgozók iskoláját”, helyben. Bajáról jártak ki hozzájuk a polgári iskola tanárai. Pedig a plébános kedvenc szavajárása volt: elég, ha a paraszt annyit tud. hogy esőben beálljon az eresz alá. Szapár András szívósan, dühödten hadakozott ellene. Még tanyai intemátust is szervezett. Harminc gyerek lakott ott hétfőtől szombatig, öt forintot fizettek a szülők egy hónapra és természetben ami akadt odakint a tanyán. Kultúrműsorokat adtak, úgy csalogatták be a felnőtteket is egy-egy ismeretterjesztő előadásra. A harc bármilyen elkeseredett is volt. némán folyt az iskola igazgatója és felettese, a plébános között. A felszabadulás utón ugyan már nem hangoztathatta a plébános, amivel azelőtt olyan gyakran kérkedett: £n vagyok a falu feje, enyém az iskola, azt tesznek, amit én akarok ... 1948-ban még szövetséget is ajánlott: — Fogjunk össze, ne fogadjuk el az államosítást. Az „átmeneti időszakban" tartsuk el magunkat adakozásból... — Ekkor mór nyíltan kenyértörésre került közöttük a sor, s az államosítás helyi harcában Szapár Andrásék tábora győzött. Azután 1956-ban még egyszer felrémlett a régi világ. Az úgynevezett pedagógus munkástanács a járási művelődési osztályról a két kommunistát kihelyezte tanyai iskolába. Az egyik Szapár András — akkor már Bandi bácsi — volt. Ma is csak ennyit mond erről: Elég hamar kimutatták a foguk fehérjét... Mindegyre a szegény gyerekekhez tér vissza, akikért olyan sokat dolgozott élete során. Hogyne érzett volna együtt velük: — Mi négyen aludtunk egy ágyban. Tanulni otthon sose volt idő, meg hely. Emlékszem, a bölcsőnek elkopott az alja, meg kellett pótolni, annyi gyereket ringatott benne az anyám... És hogy lesz ezután? — Sokat gondolkoztam rajta. Nehéz elképzelni. Majd, ahogy Voltaire mondta: Vár ám a munka a kertben. Kilencszáz négyszögöl van a házam körül Bokodon. Nálunk van a lányom ötéves Misikéje is. Azután akad még munka a pártszervezetben, a községi kulturális bizottságban is. — Tréfásat sóhajt. — Borzasztó rossz természetem van. Nem tudok nyugodni a munkától... Egészséges vagyok még, negyvenkét éves szolgálat után nem tudom, mi a táppénz. Még sose voltam betegállományban ... Persze azért már kellemetlenkednek néha az öreg csontok. Télen-nyáron fél ötkor kelni, sokszor fűtetlen vonatban utazni, megérzi azt az ember. Kecskeméten meg alagsorban ’nktam, hideg, hónapos szobában ... Elgondolkozik, aztán felderül az arca: — örülök, hogy a végén azért még részt vehettem az iskola- reform elindításában. Ügy érzem, végre egyenes vágányokon szaladunk...Mester László Jusson el hozzánk is AZ ÉN nemzedékem hozzászokott a képzeletbeli utazáshoz. Jobbadéra csak könyvekből ismerhettük meg a távoli és közeli országokat. Az IBUSZ szervezésében azonban ma már sok ezer dolgozó utazik külföldre. Régi vágyam teljesült nekem is, amikor egy csodálatos festői út során eljutottam Szász-Svájc- ba. Mi mindent lehetne róla mesélni! Megszoktuk, hogy aki külföldre jár, „felfedez”. Szívesen elmeséli részletesen az élményeit. Akárhányszor olvashatunk ilyen beszámolókat az újságokban is. Én most csak egyetlen élményről szeretnék beszélni. A végén elmondom, hogy arról is miért. DREZDÁBAN, a háborús romokból csodaszéppé varázsolt Zwingerben van a világ egyik legértékesebb képtára. Bölcs Frigyes szász fejedelem kezdte kialakítani ezt a rendkívüli gyűjteményt 1505-ben. Anton Vechs írt Drezda város tortéezt az utat mindennap? — Legalább egészségesek lesznek — kedélyeskedett az öreg. — Ne tréfáljon, Várnagy bácsi! Hiszen ez borzasztó! Hófúvásban, sárban, esőben tíz kilométert gyalogolni még felnőttnek is sok, nem ezeknek a gyerekeknek. Fogatot kellene adni nekik. Valami gumikerekű féderes összeszedhetné az egész társaságot minden reggel. A brigádvezető meglepetten felkapta a fejét: — Fogatot? Hiszen nekünk sincs elegendő. Éppen agronó- mus kartárs hajtja állandóan, hogy legalább csak tíz pár lova lenne készenlétben valamelyik istállóban. — Akkor is adni kell a gyerekeknek. Vagy nyolcvan ló álldogál szerte a tanyákon. Ezekből csak jut kettő erre a célra? — Felőlem! — vonogatta vállát az öreg. — Adjuk oda a hátasunkat, én azt se bánom. Bujdosót megdöbbentette ez a nagyfokú közömbösség. Idegesen támadt az öregre: — Arról nincsen szó, hogy magunk alól adjuk oda a lovat. Egészen elkeserít... Nem lakik itt a környéken valami rendes ember, akire rá lehetne bízni ezt a munkát? A brigádvezető sértődötten elhallgatott. Nézd csak a tak- nyost, hogy felvágta a bába a nyelvét — háborgott belül. — Cseke-Kovócs a legszélső tagunk. Annál is van kint ló, azonfelül legmegbízhatóbb ember a környéken. Bujdosó enyhe mosollyal nyugtázta Várnagy bácsi kijelentését. — Akkor mondjon néhány szót erről a Cseke-Kovácsról, hogy tudjam, hová megyünk. Az öreg sokatmondóan legyintett. Megállította a lovát, cigarettát gyújtott, aztán elkezdte: — Jólelkű, de szerencsétlen ember Bálint. Kilencszázegyes születésű, nálam pontosan két évvel fiatalabb. Keresztkomám volt, jól ismerem. — Csak volt? — Várja ki a sorját! — intette rendre az öreg. — Az utolsók között, negyvennyolcban jött haza a fogságból... De alig szedte össze magát, két év múlva már kulák volt. Tizenöt hold földdel. Ebbe gondoljon bele, agronómus kartárs! Tizenöt holddal! — Az hogy lehet? Várnagy Géza a vállát vonogatta: — A fene tudja! Van egy darabka szőlője, másfél holdnyi almáskertje. Maga telepítette mindegyiket. Azt addig szorozták, míg kijött 3 huszonöt hold. Fizetett az annyit, hogy nem is tudnám megmondani. Se lova, se tehene, de még egy kocája se maradt. Mégis elvitték még a bútorát is. Higgye el, nem túlzók, volt olyan időszak, ötvenkettőben, amikor sírva jött hozzám, hogy segítsen ki tíz forin- tal, mert annyi pénze se maradt, hogy kenyeret vegyen az üzletben. Elértek a jegenyenyárfasorig. Innen már be lehetett látni Cseke-Kovácsék tanyájába. Kutyák futottak elibük hangosan csaholva, két megtermett komondor. Hiába szólt rájuk a brigádvezető, nem hagyták abba a támadást, amíg a gazda elő nem került a kert hátuljából. Cseke-Kovács nem látszott hatvanévesnek. Egyenes, szép szál férfi volt, okos tekintetű. A vendégeket szívesen fogadta: — Mi járatban, komám? — szorította meg Várnagy Géza kezét. — Azt is elmondjuk mindjárt. Majd az agronómus kartárs — intett az öreg, és otthonosan elindult lovával az istálló felé. Bújdosó bemutatkozott, azután kikötötte hátasát az eperfához. — Előbb megkóstolja agronómus kartárs a boromat, aztán mondhatja. Úgyis tudom, valami munka miatt jöttek — szólt barátságosan a gazda. A kancsó, valóban hamar előkerült. Jóízű, könnyű kadarka csillogott benne. A háziasszony is koccintott velük, s mindnyájan fenékig ürítették a poharat. — Talán meglepődik első hallásra Kovács bátyám — kezdte Bujdosó —, de arra kérem, ha lehet, ne utasítsa vissza kérésemet ... Innen, a felsőjárásról vagy tíz gyerek jár iskolába. Mindennap öt kilométer oda, öt vissza. Egyik-másik alig látszik ki a földből, olyan pöttöm. Segíteni kellene rajtuk. Cseke-Kovács meglepve kérdezett: — Aztán én hogyan segíthetnék? — Befuvarozná őket minden reggel, délben meg vissza. Közben a takarmányossal fordulna néhányat odabent, Lászlómajor- ban. A gazda hosszan gondolkodott. — Agronómus kartárs! —szólalt meg végre. — Állandóra nem vállalom a gyerekeket. De van egy javaslatom. Egy hónapig én leszek a kocsis, utána váltson fel más. Elvégre a gyerekes szülőknek is érdeke lenne ez. — Rendben van! — hagyta jóvá rövid töprengés után Bujdosó. Cseke-Kovács újra töltött, majd az agronómushoz fordult. — Ha már megtisztelt, vezető kartárs a házamnál, mondanék én is valamit. — Ki vele! Hátha abban is ilyen gyorsan megegyezünk. — Az almásról meg a szőlőről van szó. Ha úgy viseljük gondját, mint tavaly, kipusztul rövidesen. Mert mi beadtuk a közösbe, de a szövetkezet nem törődik vele. Most is én kínló- dok a kertben egyedül, pedig ebben az évben még százötven forint előleget kaptam összesen. Ez még gálicra se lesz elég. (Folytatjuk.) netében, hogy a képtár 1680-ban már hét szobát foglalt el a királyi palotában. Később Erős Ágoston ügynökei a külföldi műpiacok legértékesebb darabjait vásárolták állandóan. A képtár Rembrandt-gyűjteménye _a legnagyobb a világon. Itt látható Rafaello Sixtusi Madonnája, Tintoretto remekművei... A második világháborúig 2200 képet gyűjtöttek a képtár részére. A barbár hitleri kultúrpolitika rosszul, gondatlanul helyezte el e mérhetetlen értéket egy alagútban a bombázások idején. A szovjet hadseregnek köszönhető, hogy megmaradt e nagy értékű anyag. A moszkvai műtörténészek gondosan óvták, majd visszaadták az NDK-nak. A KÉPTÁR anyagából vándorkiállításokat is rendeznek, így juttatják el a csodálatos remekműveket a külföldi közönséghez. A gyűjtemény egy része most Jugoszláviában vándorol. Nagy ajándék volna Kecskemét művészetszerető lakosai számára, ha ebből az anyagból kérne a városi tanács. Itt a jó alkalom, most Jugoszláviából hazafelé utaztában megpihenhetnének nálunk néhány hétre ezek a kincsek. S kinyílna a megyei múzeum alvó, bezárt kiállító terme is a csodás gyűjtemény tiszteletére. — Fenyvessiné Góhér Anna %. i
