Petőfi Népe, 1963. július (18. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-14 / 163. szám

1963. július 14, vasárnap ft. ©Mal Ünneplőbe öltözötten igyekeznek az emberek a község büsz­kesége, az egyetlen emeletes ház felé. Van már hol szórakozni, előadást látni, filmet nézni Dunaegyházán, amióta felavatták a KÖFA-alapból 1 millió 300 ezer forintos költséggel épült 350 sze­mélyes új művelődési házat. cÁ kis köíUfMáros A pró emberkékre lettem fd- ” gyelmes a kerekegyházi művelődési ház bejárata előtt. Hétköznap, nyári időben mit keresnek itt a déli forróságban? Vitatkoztak valamin, legalább is úgy látszott, aztán, hogy kö­zelebb értem, megpillantottam a kezükben a könyveket. Azon tanakodtak, ki melyiket íratja át a maga kartonjára odabenn a könyvtárban. Benn a világos, tágas könyv­tárteremben azonban nem volt senki. Illetve csupán néhány gyerek ácsorgott a szekrény előtt, üldögéltek az asztaloknál, lapozgatva, válogatva. Felnőtt azonban, könyvtáros sehol. Így magára hagyja a gyerekeket? Azt visznek él, amit akarnak! — Na, akkor én most felpa­kolok ... Aztán el ne áruljatok ám! Úgyse tudjátok ki vagyok — mondtam nagy komolyan. — Nem úgy van az. Előbb tessék beiratkozni! — csattant egy csilingelő hangocska. — Kinél te? Nincs itt a könyvtáros.:. — Nálam! De én csak ifjúsági könyveket adhatok, a bácsi vár­ja meg anyukát, mindjárt szó­lok neki. ö a kultúrház igazga­tója is, most odaát van a szín­házteremben. — Hagyd csak, lássuk, hogy csinálod! 1/ etten álltak már az asz- tálnál. A kis könyvtáros, Hazag Ágnes kikereste a kar­tonjukat, beírta a számokat, el­tette a visszahozott könyveket. Ment, mint a karikacsapás, fel­nőtt se végezte volna jobban. Sándor Laci két mesekönyvet szorongatott a markában. Pet­iik Ibolya szintén kettőt hozott, kettőt visz. — Mennyi idő alatt olvasod el? — Hetenként kettőt kiolvasok. — Akkor miért nem viszel többet, hogy tovább tartson? — Nem adnak. Ágneske mutatja, hogy jófor­mán üres a szekrény. Kétszáz­tíz olvasója van az ifjúsági könyvtárnak, 120 kötetre. Nem adhatnak egyszerre többet. Kérdezgetek. Ági felüti a könyveket és nagy bátran mond­ja az adatokat. Amikor belép anyukája, már minden felvilá­gosítással elkészültünk. JJ azag Lászlóné mosolyog- ” va fogadja, amikor a lá­nyát dicsérem. — Most végezte az ötödiket, ennyit már nyugod­tan rábízhatok. A kis könyv­táros nem figyel ránk, elereszti a füle mellett a dicséretet. Szó­lítják ..hivatalai teendői," újabb olvasók jöttek. — r — ó óvóhelyünk húzódik. Beborítja a fertőzött részeket és legyen­gíti a radioaktív sugárzásukat. —- Közölje velük Medows pro­fesszor számadatait — adta ki az utasítást Hazard. Queltch leadta a szikla ra­dioaktivitását jelző adatokat és közölték vele, hogy egy óra múlva ismét álljon vételre. Pa­rancsot kapott arra is, hogy az összes további beszélgetéseket csak rejtjelesen szabad folytat­ni. Aggasztó várakozás A Szent Patrick szigetet most már nemcsak sokkal világosab­ban lehetett látni, hanem na­gyobb méretekben is. Néhány perc múlva pedig körvonalai betöltötték tv-készülék egész képernyőjét. — Rövidesen bizony láthat­juk majd a sziklánkat is — je­gyezte meg Eddy Old. Látván, hogy milyen élénk lett főnöke, 6 is felélénkült és már nem ké­telkedett többé abban, hogy ha­marosan megmenekülnek. Mi több: jegyezgetni kezdett vala­mit füzetében. A sziklát azonban, mely alatt a „Big Joe” foglyai tartózkod­tak, nem sikerült megpillanta­niuk. Ellenben azon a helyen, ahol a „Big Joe” felrobbant, most egy hatalmas tölcsér lát­szott, amely”egy vulkán kráte­rére hasonlított. Mélyén holmi hegyi kőzetek kavarogtak vé­gzettül, és láthatóan radioaktív hamu és gőz tört a magasba. , A kép kis idő múlva lassan forogni kezdett, mintha valaki óvatosan ide-oda mozgatná a felvevőkamerát optikai tenge­lye körül. A mozgás egyre foko­zódott, míg csak teljes forgás­ba nem lendült. A képernyőn világos és sötét foltok vibrál­tak, kaotikusán és fokozatosan gyorsan forgó koronggá sűrű­södtek össze. Aztán a készülék elektronsugár csöve hirtelen élénken villant egyet és ki­aludt. Csupán a ferde fényvo­nalak futottak most homályos képernyőjén. — Mi történt, professzor? — kérdezte Hazard csodálkozva. — Ügy látszik, hogy a felve­vőkamera léggömbje valami légörvénybe került — felelte Medows. — És összetört? — A léggömb aligha, de a tv-kamerát valószínűleg a szik­lához csapta. — Hát az örvény honnan ke­letkezett? Miért nem vitte a léggömböt az óceán felé, miért szippantotta be a tölcsér? — kérdezte Queltch és kikapcsolta a tv-készüléket. — Nehéz megmondani, mi okozza az effajta jelenséget — szólalt meg a professzor elgon­dolkozva. — Ügy látszik, hogy a sziget felszínén valami szo­katlan dolog játszódik le ..; — Azt gondolja, hogy ez a „Big Joe” csínytevése? — ko- morult el Queltch arca. — Nagyon is lehetséges. — Hát igen, nem mindennapi robbanás volt. Nagyszerű rob­banás volt! —fejezte be Hazard tábornok váratlan élénkséggel. Megbántottság helyett — Válasz egy levélre — Még mindig nem csitultak el egészen annak a vitának a hul­lámai, amelyet a könyvhét al­kalmából megyénkben járt — egyik fővárosi költő, Jobbágy Károly sorai váltottak ki. A rosszul sikerült bajai irodalmi est fölött keseregve az Élet- és Irodalom „verte el a port” mindazokon, akiknek — úgy vélte — köze volt ahhoz, hogy mindössze ötvennégyen hallgat­ták végig a műveiből felolvasó írókat, költőket. S ezzel — fő­leg a cikk pesszimista végső ki­csengésével: „És egyszeriben én a költő egy kicsit feleslegesnek éreztem magam.” — szállt vi­tába e sorok írója is, aki úgy vélte, nem a megjelentek szá­ma, hanem a találkozó tartal­mas eszmecseréje dönti el an­nak hasznosságát, eredményes­ségét. Ugyancsak Jobbágy sötét képet festő, elkeseredett hang­vételét figurázta ki a szatíra hagyományos fegyverzetével la­punk másik cikkírója — Tóth István —, aki „Baja baja — (Könyvheti bánat)” címmel csip­kedte meg a furcsa szemlélet- módot. Nos, cikkünk természetesen nem maradt válasz nélkül. Job­bágy Károly elkenésnek, vissza­vágásnak, „utánunkrúgásnak”, s miegyébnek bélyegezte a Pe­tőfi Népében megjelent hozzá­szólásomat, amelynek — Bács- Kiskun megyei vélemények sze­rint — csak egy hibája volt, hogy túlzottan szerényen fogalmazódott, s nem vette ót azt a hangne­met, amely uralta J. K. cikkét. Vagy éppen ez volt az érdeme is? ezt döntsék el az olva­sók. Az oktalan vitatkozás híve nem lévén, most csak az újabb válaszra ingerlő néhány sort idézem a szerkesztőséghez cím­zett levélből: „Állami pénz po­csékolása volt a tonnaszámra nyomott könyvheti ismertető, rádió által fogyasztott villamos­energia és a mi erőnk és ide­günk, szomorúságunk is csak pocsékba ment.” S még valami az „utánrúgásról”: „Ez a cikk olyan volt, mintha még utá­nunk is rúgtak volna s mi el­tesszük a többi rúgás emléke mellé, amit „tekintélyes hono­rárium” helyett kapunk sokfelé a vezető emberektől, amit csak a símogatás gyógyít, mely a hallgatók szeméből árad felénk s az olvasók leveleiből, akik megértik és becsülik az őszinte szót.” — írja Jobbágy Károly kétszeres József Attila-díjas költő, számos verskötet szerző­je, akinek — hatesztendei szü­net után — tavaly jelent meg új könyve, s az idei könyvhétre máris követte ennek második kiadása, amely a második József Attila- díjat meghozta a szerzőnek. „Úgy érzem, újra visszakerül­tem az útra. Drága csikóim! Versek! Vigyetek, de az iste­nért! — most már csak előre.” —írta lapunkban közölt rövid életrajzában éppen a könyvhét előtt, célozva a korábbi bukta­tókra, mások okozta és maga­kereste kényszerű hallgatások­ra. S akit újra szárnyára ka­pott a hírnév, az állami és lek­tori megbecsülés (mikor dicse­kedhettek nálunk költők egy év utáni második kiadással?) — most ismét nekibúsul, neki­vadul, rémképeket lát, szenved és szenveleg, önön sebeibe váj- kál és másokat pocskondiáz... Mintha megfeledkezett volna a világról, arányokról és mérték­tartósról, s a valóságról is, mely egészen mást mutat, nem a köl­tők, az írók mellőzését, vezetők általi „megrugdosását”. „Félmillió forintos könyvheti forgalom a megyében... Baján mintegy 30—35 százalékkal emelkedett a könyvheti forga­lom a tavalyihoz képest... A két kecskeméti könyvesbolt közel 100 ezer forint értékű könyvet adott el... Kecelen, Vaskúton (itt Jobbágy Károly és Garai Gábor is részt vett), Homokmé- gyen, Jánoshalmán, Lajosmi- zsén és másutt zsúfolásig telt ház előtt olvasták fel a buda­pesti és megyei írók...” — olva­som a könyvheti összegezésben. Kedvemre volna idézni Feny­vesiné Góhér Anna könyvhét elé írt cikkét is. amely kilenc­venezer olvasóról beszél s az egy év alatt kölcsönzött kétmilió könyvről a megyében. Személyes tapasz­talatokról is szólhatnék, de va­jon mit hallana meg ebből az a — Ilyen bombája még senki­nek sincs — tette hozzá olyan elbizakodott hangon, mintha a „Big Joe” saját találmánya lett volna. — Aztán mi szükségünk van rá? — húzta fel Queltch a szem­öldökét csodálkozva. — Tán ah­hoz, hogy a háború szélén tán­colhassunk, nem elegendők a régi bombák? A tábornok leplezetlen fö­lénnyel nézett végig ezen az együgyű Queltch-en, s olyan le­ereszkedő hangon válaszolt, ahogy a felnőtteknek naív kér­déseket feladó gyerekekhez szo­kás beszélni: — Ahhoz, hogy ott táncolhas­sunk, talán elegendő is. De ah­hoz, hogy átlépjük ezt a határt, éppen egy ilyen bomba szüksé­ges. Maguk, fiatalemberek, po­kolian naív népség! Hazard a fiatalemberek alatt nemcsak Eddy Old-ot, hanem Queltch-et is értette, jóllehet a rádiótechnikus legalább negy­venéves volt. — Jóllehet katonai unifor­mist viselnek — folytatta Ha­zard tábornok tisztjeinek kiok­tatását — halvány sejtelmük sincs arról, milyen pozitív er­kölcsi szerepük is van a hábo­rúknak. A háborúk szülik a bá­tor, kemény, hősi jellemeket. Háborúk nélkül az emberi tár­sadalom rég besavanyodott vol­na és békés, korlátolt, engedel­mes csordává, a tanítók és se­gédek, fogyasztási szövetkezetek és jótékony egyesületek társa­dalmává változott volna. Enged­jenek meg a közönséges kifeje­zésért, de én leköpöm a boly­gónkat, amely istállóra hason­lít! Az ifjú Eddy Old leplezetlen elragadtatással hallgatta az atomtábornok patétikus beszé­dét. A megfontolt és sokszor csalódott Sam Queltch ellensé­ges érzelemmel fogadta. Me­dows professzor pedig, aki ké­telkedő természet volt és csu­pán az objektív kísérleti ada­toknak hitt, hasztalan törte a fejét, hol is hallott illetve olva­sott már valami hasonlót. Ügy rémlett neki, hogy ezt a barbár bölcsességet valamelyik hazai filozófus állapította meg, leg­alább negyed évszázaddal ez­előtt ... Fárasztó lassúsággal telt az idő a Dixon tengernaggyal való újabb beszélgetéséig. De végre felhangzott Queltch rádiótávíró­jának kopogása: hívó jelét küld­te az éterbe. A Morse-jelek lassú vinnyogással válaszoltak neki. „Omár” üzenete ez alkalom- inai kevésbé vigasztaló volt. Kiderült, hogy már két repülő­gép több tonna homokot szórt a sziklára, hogy gyengítse a hegyi kőzet radioaktív kisugár­zását, de a szélvihar pillanatok alatt széthordta a homokot az egész szigeten. A további kí­sérletezést valószínűleg értel­metlennek tartották. Persze a rádiógramban erről nem tettek említést, de erre enélkül is könnyen rájöttek, hisz a követ­kező beszélgetés időpontját haj­nali öt órában jelölték meg. (Folytatjuk.) búslakodó ember, aki — mivel egy rosszul sikerült, vagy an­nak nevezett irodalmi esten vett részt — pocsékolásnak ne­vezi az erre, a könyv ünnepére fordított anyagi eszközöket és emberi energiát. Azt hiszem kár a szóért. Ha J. K. nem csak „leugrésra”. ha­nem akárcsak rövid ott élésre, velük élésre jött volna le Bajé­ra és beszélt volna másokkal is, mint egy elrontott est sikerte­lensége fölött vitázó és kesergő, s a fővárosi írók által is meg­bántott néhány emberrel, talán másként vélekedne hamarosan. Lehet, hogy a „vörös Kabosra” kíváncsi, s az irodalmi estről el­maradt vezetőkkel szenvedélyes diskurzusba merülne, s tovább­ra is elmarasztalná ezért őket, de látná azt a nehéz és fárad­ságos munkát is, amelyet azok folytatnak az anyagi jólét meg­teremtéséért, a műveltebb Ba­jáért, a jövendő könyvek és könyvhetek olvasó, vásárló kö­zönségének mindennapi éle­téért, kicsiny és nagyobb gond­jainak elmulasztásáért. # Nem akartam kitérni rá is­mételten, mert restellni való­nak tartom, de J. K. levele a* anyagi gondok részletezésével is foglalkozik, mondván: csupán száz forint napidíjat és nem „tekintélyes honoráriumot kaptaíc az írók”. Ebből — idézem: „a napi élel­mezésünket kellett fedeznünk, az ebédet a kecskeméti Arany­homokban (ahova — uram bo­csáss! a szerk. megjegyzése senki el nem kísért bennünket), a reggelit és a vacsorát. Erre valóban bőségesen elég, s ho­noráriumnak marad 30—40 fo­rint..." Tegyük hozzá: a honoráriu­mot íróink nevesebbjei nem fellépésük alkalmával — ami­kor a mér kiadott, sőt olykor többször is közzétett műveikből olvasnak fel — kapják meg. ha­nem könyveik, írásaik megjele­nésekor. Szereplésük társadal­mi kötelezettség, amelyért, illet­ve a felmerülő készkiadásokért —. ha a ..közönséges” halandók­nak nem jár több napi 31 fo­rintnál — helyesen állenftott meg a korábbi nagyobb össze­gek helyett napi száz forintot az írószövetség. Mindezt csak kitérőként emlí­tettem meg, hogy lássuk nyíltan és tisztán: nem egyszerű félre­értés okozta vitánkat, hanem a nézőpontok különbözősége, me­lyek természetesen nem függet­lenek az objektív körülmények­től, életmódtól, lakóhelytől, él­ményanyagtól stb. S ha J. K. értelmetlennek, oénznöcsékolás- nak tartja a könyvheti propa­gandát, az csak a tények önké­nyes válogatásából, a pozitív té­nyezők elhanyagolásából, tehát a valóság egyoldalú és szándé­kos elferdítéséből adódhat. 4 ssnbrektív szemlélet ellen természetesen nehéz a vé­dekezés, mert olykor nagyon tetszetős köntösbe öltözik és ta­lálkozik egynémelyek torzító lá­tásmódjával. De azért azt hi­szem, kesergésre nincs okunk: hiszen nem olyan a világ, ami­lyenre festik, hanem amilyenné formálják — itt a mi megyénk­ben is. És nekünk — mi tudjuk — minden okunk meg van rá, hogy bizakodva, derűsen, erőnk és eddigi eredményeink tudatá­ban — a hibák elleplezése, e ..elkenése” nélkül — készítsük el számvetéseinket. S a meg­bántottság tüskéi helyett ? való élet tényeit vegyük alapul F. TÖTH PÁI*

Next

/
Oldalképek
Tartalom