Petőfi Népe, 1963. május (18. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-05 / 103. szám

1963. májas 5, vasárnap 5. oldal A természet műfordítója (Ma délután 5 órakor tartja Richter Ilona Munkácsy-díj as „A természotábrázolás új út­jain** c. előadását a kiskun- halasi Thorma János Mú­zeumban.) Amint minden hasonlat sán­tít, Richter Ilona Munkácsy-dí- jas grafikusművész művészetét se lehet fenntartás nélkül ösz- szevetni a műfordítás művésze­tével. Csupán jobb hasonlat hí­jáin és csak kényszerűségből tpsszük, hogy valamiképpen ér­zékeltessük, amit csinál: A ter­mészettel váló tökéletes azono­sulás tudományos hitelességé­vel, s a művész ihletével tolmá­csolja számunkra a természet világát. Nevét a nagyközönség köré­ben ma még aránylag kevesen ismerik. Szakemberek körében annál inkább. Atyja, Richter Lajos nyugdí­jas igazgató, 38 évig tanított Soltvadkerten, a szarvaskúti is­kolában. Richter Ilona itt szü­letett, itt nőtt fel a homok vi­lágában. Itt kezdte megismerni a természetet, s itt kezdte raj- zolgatni annak világát. 1945-ben az Iparművészeti Iskola növendéke, 1949-ben ta­nulmányainak befejezése előtt már a Természettudományi Mú­zeum külső munkatársa lett. Diplomamunkáját a Képzőmű- szeti Főiskolán dr. Nemeskéri János „Torzított koponyák” c. antropológiai munkájához ké­szítette. 1953-tól különböző ter­mészettudományos kiállítások grafikai feladatót látva el, mind jobban elmélyült a legkülön­bözőbb természettudományi munkák megismerésében. 1954- ben tudományos illusztrációiért, s a természettudományt népsze­rűsítő, légiesen finom levelező­lapjaiért Munkácsy-díjjal tün­tették ki. Ugyanez évben dr. Móczár László rovartani dolgo­zatához készített mikroilluszt- rációját meglátva, ismeretlenül kapott meghívást Walter Lin­senmaier svájci művésztől kül­földi tanulmányútra. Tanul- mányútját 1956-ban kezdte meg 1958-ban a bázeli zoológiái intézet professzorának, dr. Adolf Pörtmannak ajánlatára meghí­vást kapott a Nápolyi Zooló­giái Állomástól. 1960 óta az in­tézet monográfia-sorozatának a hidromeduzákról szóló 39. kö­tetéhez készít illusztrációkat. E munkájának befejezését 1964. év végére tervezi. Az elmúlt években hazánkban megjelent önálló munkája a Corvina ki­adásában németül, a Móra Fe­renc Könyvkiadó kiadásában magyarul megjelent Homokor­szág. E pillanatban szabadsá­gát tölti itthon, Kiskunhalason szüleinél. Szívesen beszél svájci és nápolyi személyes élményei­ről, mint munkájáról. Egy-egy villanásszerű feleletéből állt össze az alábbi kép: — A fényképezés, a filmezés, az elektronmikroszkóp és a többi száz és száz berendezés mind nem pótolhatja az érte­lemmel párosult emberi szem meglátásait. A szabad szemmel alig látható mikroállatkákról például tíz-húszféle mozgásfá­zist kell egyesíteni úgy, hogy a grafikus egyetlen rajzban adja az állatka legjellemzőbb, tudo­mányosan leghitelesebb képét. Ezeknek a rajzoknak olyan hi­teleseknek kell lenniük, hogy a tudomány számára meghatáro­zó segédeszközül szolgálhassa­nak. De a művészet számára sincs és nem is lehet magasabb rendű feladat, mint a természet legelmélyültebb megismerése, és ennek belső tartalmi ábrá­zolása. Milliónyi szépsége van színben, formában a természet­nek, melyet még csak most kez­dünk igazán megismerni. — És hogy lehet az, hogy ugyanakkor, mikor a torzított koponyákról, a csontrendszerről, vagy egy-egy állatkáról tudo­mányos igényű rajzokat készít, tud olyan elvont költői alkotá­sokat is létrehozni, mint a gye­rekeknek szánt természeti il­lusztrációi? — Ezt a természet szeretete mellett a gyermekek szeretete indokolja. Szeretném a gyerme­ki lélek számára azokat az örö­möket átadni, melyeket a ter­mészet szépségei nekem nyúj­tanak. Ezt éppen ma, a techni­ka századában érzem feltétle­nül szükségesnek. Emellett szá­momra ezek a rajzok pihenést és felfrissülést jelentenek a fárasztó mikroszkópi munka után. — Milyen művészi előzmé­nyek segítik munkájában? — A távol-keleti művé­szek módszerei állanak hozzám legközelebb, ök élték át legiga- zabban, ők vallották legőszin­tébben, hogy az egyetlen sike­rült ecsetvonásból álló alkotás mögött a világ lehető legtelje­sebb ismeretének kell állnia. — Mi volt nápolyi munkájá­nak legkedvesebb személyes él­ménye? — Dr. Anita Brinckmann, a monográfia szerzője elnevezett rólam egy kis hydroidot: Acau- lis Ilonáé a neve. Néhány hetet tölt csupán kö­rünkben Richter Hona, aztán megy vissza Nápolyba a hidro- meduzáihoz. De szabadsága alatt is szívesen áldoz időt ez az ön­tevékeny művész arra, kéré­sünknek eleget téve, új isme­retlen világba vezessen be ben­nünket. VORÁK JÓZSEF Üj szelek fújnak Kelebián Vidám prüszköléssel motor kanyarodik a kelebiai Vörös Csillag Tsz irodája elé. Nyer­géről talpig porosán kászáló­dik lefelé Plumm Antal, a szö­vetkezet „elérhetetlen” elnöke. Hajnal óta járja a földeket, most is pár percre szaladt be elintézni valamit és . máris nyargal tovább. Nagy a terü­let — 1500 hold — és az el­nöknek mindenütt ott kell len­nie, mint kapitánynak a hajó­ja fedélzetén.. Homlokára tolja a védőszem­üveget, úgy hunyorog a ven­dégre pirospozsgás, kerek ar­cából kivilágító porcelánkék szemével. — Nem vagyok híve az író­asztal mellőli irányításnak — mondja. — Az elnöknek ott a helye, ahol az embereinek. A főkönyvelőnket is, fiatalasz- szony létére, arra nevelem, hogy sűrűn járjon ki a föl­dekre. Soha nem árt, ha a valóságban is meggyőződik ar­ról, hogy számadatai helyesek-e. No, de nálunk szerencsére ez­zel nincs semmi baj. A tsz dolgai is nagyjából helyrejöt­tek. Az előző évekhez képest sok a javulás. Megerősödtünk anyagilag, javult a munkafe­gyelem, kifizettük az elmúlt évi rövid lejáratú hiteleket és a tagság hét forint helyet 20 forint munkaegységet kapott... Az eredmény talán keveset mond annak, aki nem ismeri az előzményeket. Nemcsak a tsz, hanem a község vezetése is rossz kezekben volt pár év­vel ezelőtt. Plumm Antal — aki a Kunfehértói Állami Gaz­daságból érkezett másfél éve — alig győzte az elődje mu­lasztásaiból származó károkat helyreigazítani. Most, hogy a választások alkalmával kicse­rélődött a községi tanács ve­zetősége is, egyre több segít­séget kap munkájához. — Korábban csak kettő, most 9 tanácstagot választottak a Vörös Csillagból — magyaráz elégedetten. — Üj, friss szelek fújnak azóta Kelebián. Mikor idejöttem, még egyetlen gép sem volt, jelenleg 100 százalé­kosan gépesített a gazdaság. Szeret itt dolgozni, nem saj­nálja az állami gazdaságot? — kérdem. — Ahol már eredményt le­het felmutatni — ott az ember csak jól érezheti magát. És bármilyen szépek is eredménye­ink, jócskán akad még tenni­való. Sok az idős, nyugdíjas tagunk, több fiatal munkaerő kellene. Ahhoz pedig, hogy a fiatalokat ideszoktassuk, most már gondolnunk kell az élet- színvonal emelésére és a kul­turális élet fellendítéséré is. Előbb nem foghattunk hozzá, mert csak a gazdaság erősö­désével járhat együtt — és jár is — a kulturális fejlődés, most viszont elérkezett az ideje... Tsz elnöktől szokatlannak tűnő melegséggel beszél erről a témáról. Kiderül, hogy öt évig volt kultúrfelelős a Tajói Állami Gazdaság balotaszállási üzemegységénél. Nem véletlen tehát, hogy a tsz vezetőből minduntalan előbukkan a múlt­béli kulturos. Tavaly már ki­rándulásokat szervezett Dunán­túlra, az idén pedig: — Művelődési otthont sze­retnénk építeni. Nagyon hiány­zik. Mellette munkásfürdő len­le, hogy munka után tisztán, rendesen felöltözve jöjjenek szórakozni, művelődni a dol­gozók. A községi KlSZ-tjtkár most szervez színjátszó csopor­tot és alakulóban van a zene­karunk. Égy fí.út már megta­nítottam tf>ngóh'ermóni1--''zni s míg nem lesz ki a létszám, magam is közéjük állok. Ke­vés ráérő időm van. mégsem szeretek kimaradni a közös ren- ' dezvényekből. A múltkor kö­vérek—soványak futballmér-" kőzést játszottunk, természete­sen én erősítettem a köréreket­— „árulja” el kedélyesen. — Nevette az egész falu... Vala­hogy így kell elkezdeni, így lehet összehozni az embereket Ahol a jókedv nem hiány­zik, ott nagyobb a kedv a ko­molyabb munkához. A tsz fia­taljai a járásban elsőként vé­gezték el a szőlőtelepítést, ta­lán hasonló eredményt sikerül elérniök a gyümölcstelepítés­nél is. A jutalmat kulturális célokra, esetleg hangszervásár­lásra fordítják összehangol­tabb lett a munka a község pedagógusaival. Amíg nem ké­szül el a művelődési otthon, a szövetkezet tv-készülékét az iskolában állították fel és is­meretterjesztő előadásokat ' tar­tottak. A gyakorlati oktatás­hoz a tsz adott gyökeres szőlő­vesszőt, viszonzásként tanárok és diákok segítenek majd osz­tályozni a burgonyát. — Az idén beindult az állat- tenyésztő szakmunkásképző-tan-' folyam, jövőre már szőlő- és gyümölcstermesztésből is sze­retnénk tanfolyamot szervezni — tervez az elnök. — A -dol­gozók általános iskolájába tő-’ lünk 18-an iratkoztak be, Bel­Bodor Miklós kiállítása Az idei május egyik kiemelkedő eseménye Kiskunfélegy­házán az a kiállítás, amely a fiatal festőművész', Bodor Miklós alkotásait mutatja be. A nagy érdeklődésre jellemző, hogy a múzeum terme szűknek bizonyult a megnyitóra érkező nagy­számú közönség befogadására. A központi zsűri által elfogadott képek témakörét elsősor­ban a város és dolgozói alkotják, de szép számban találhatók a falakon tokaji tájképek is. Színösszeállításuk, merész vonal- vezetésük a modern festészeti irányzatok szeretetére vall, de kifejezésmódjuk, szerkesztésük sehol nem lépi át a jó ízlés és az érthetőség határait. Mértéktartó egyszerűség jellemzi Bodor Miklós képeit, s tárlata kellemes meglepetést, őszinte örömet okozott Kiskunfél­egyháza lakóinak, valamint műértőinek, T. M. lovics Pali bácsi 62 esztendős korát meghazudtoló szorgalom­mal végezte most a VII. osz­tályt. Valóban új, friss szél tá-’ madt Kelebián. Elég erős ah­hoz, hogy kisöpörje a régit és helyet csináljon az újnak, utat nyisson a fejlődésnek. Búcsú­zóul sok sikert kívánunk és a híres kelebiai cseresznye iránt érdeklődünk. Ilyenkor, május elején szokták szüretelni az országban elsőként. — Sajnos, még nincs, az idén későn tavaszodott. De jöjjenek két hét múlva — invitál szí­vélyesen —, addigra behozzuk a „természetfelelős” okozta le­maradást... V. ZS, 9 úttal nagy nehezen sikerült lábra állnia. Fejét magasra emelve, kinyújtott karral igye­kezett megőrizni az egyensúlyát. Az egészséges lábával lépett egyet, s aztán utána húzta a másikat, majd megint lépett. Kényszerű tapasztalatot ho­zott ez a néhány lépés: így, sántikálva, még holnap estére sem ér el a repülőtérig. Viszont jól tudta azt is, hogy legkésőbb fél órán belül az utolsó ládá­kat is felrakják a még itt levő repülőgépekre, beszállnak az ej­tőernyősök is, s magasba emel­kednek, indulnak a biztonságos hszai föld felé. Keleten hajnalpír rajzolódott az ég aljára. Lenge szellő fúj- dogált. Csakhamar elült a szél, s csend lett. Aszker egyszer csak mindjobban erősödő mo­torzúgást hallott. A következő pillanatban nehéz szállítógépek csoportja húzott el a feje felett. Kelet felé tartottak. Hamaro­san gyengült a motorzúgás, s néhány perc múlva ismét csend ült a tájra. — Az utolsók — suttogta Aszker. Tett még néhány lépést előre, aztán fájdalmas nyögések köz­ben a földre ereszkedett, s be­hunyta a szemét. Igen, elérke­zett az óra. A küzdelem befe­jeződött. Az ő útja innen már nem visz tovább. Mennyi lehet még hátra az életéből? Legfel­jebb órák, de az is lehet, hogy csak percek. Ha egyszer Mes- serschmidtek vijjognak felette, akkor bizonyos, hogy már a gyalogos egységek is elindultak a repülőtér felé. Az első erre jövő autó beleütközik Upitz kocsijába, meg a terepjáróba, s Torp holttestébe. Nyomban megkezdik a kutatást, s akkor vége. Búcsút kell vennie min­denkitől és mindentől. Milyen a halál? i Feltenyereit a földön, s fel­emelte a fpjét. Sehogy sem le­het megbékélni a halál gondo­latával, amikor még — úgy tű­nik — előtte van az egész élet. Az élet! Mit tud ő erről az élet­ről? Sokat. Sokat és ugyanakkor semmit. Hiszen a harmincadik esztendejét sem töltötte be... Akaratlanul is könnyek pe­regtek a szeméből, ő sír? Hát igen, sír. Itt lehet, nem látja senki. Egyedül van, távol és elzárva mindenkitől. Körös-kö­rül csak az éjszaka bársonya, a néma sík vidék, semmi más... Telt az idő. Valamelyest már megnyugodott. Egyben bizonyos volt: tisztán, becsülettel, igaz szívvel hal meg, bármi történik is. Hirtelen felkapta a fejét. Ügy rémlett, mintha ismét mo­torzúgást hallana. Repülő len­ne? Nem, ez nem hasonlít repü­lőmotor búgására. Akkor mi? Gépkocsi? Igen, úgy látszik, autó. Térdével az aszfaltot súrolva az úttest melletti árokpartra csúszott. Elővette a pisztolyt, s kihúzta belőle a tárat. Hat töl­tény volt benne. Akkor talán nem adja ingyen az életét... A motorzúgás egyre erősö­dött. S milyen különös: Aszker úgy érezte, mintha egyenlete­sebben verne a szíve, mintha a feje már nem zúgna any- nyira. Feljebb kúszott az árok­parton. Az úttest szélére ka­paszkodott a kezével. A tenye­rén keresztül egyszer csak azt érezte, hogy egészen gyengén rezeg a föld. Nyomban az asz­faltra tapasztotta a fülét, s tisztán kivette: valami súlyos fémtest távoli zörgését vezeti az útburkolat. Kétségtelen tank közeledik. Tank vagy tankok. De hát akkor mire vár még Aszker? Vagy úgy döntött, hogy ott, azon a helyen akar meg­halni? Elbúcsúzott az élettől, csak úgy, hogy ellenállás nél­kül adja meg magát a halálnak? Nem, erre egy percig sem gon­dolt. De nincs ereje, hogy to­vább menjen. Akkor tehát el kell rejtőznie. Minél gyorsab­ban, el innen, amilyen messze csak lehet az országúitól! __ As zker az árokpart kiszáradt fűcsomóiba kapaszkodott, ép lá­bával előretolta magát, s kúsz­va indult a földek felé. így ni... Most aztán egy kis helyet kell találnia, ahol meghúzódhat, ahol nem olyan könnyen lelnek rá... A barázdák és a derékig érő, karvastagságú, kórók, gizgazok között kúszva, kanyarogva, kö­nyökét a laza, omlós talajba fúrva, távolodott az országúttól. Az összeroncsolt lábát már nem érezte: a fájdalom feljebb húzó­dott, a hátába, a nyakszirtjébe, a halántékába. Mintha ezer ka­lapács verte volna vadul a tes­tét. Gyorsabban, gyorsabban!... Már nem tudta érzékelni az idő múlását. Csak azt tudta, hogy valami, ami nálánál is erősebb, űzi, hajtja előre. Vajon a felderítő edzett akarata, ön­fegyelme készteti arra, hogy ne adja meg magát a sorsnak, ha­nem emberfeletti erőfeszítéssel. elcsigázott testtel vonszolja ma­gát tovább, beljebb a földeken, minél messzebb az úttól? Vagy pusztán csak az életösztön dik­tálja minden mozdulatát? Ki tudja? Alighanem ez is, az is. A tankok zörgése, motorjaik búgása egyre erősebb lett. A robaj csakhamar fülsiketítővé vált. S Ászkor mozdulatlanná merevedett. Ha feltehette volna a fejét, látta volna, amint meg­állt az úton egy szürke lánc­talpas óriás, s mögötte két te­herautó katonákkal. De Aszker arcát a földbe fúrva hasalt egy gödör alján. Már teljesen el­hagyta az ereje, az átélt izgal­maktól és az egyre elviselhetet­lenebből kínzó fájdalomtól áléi- tan, félholtan nyújtózott el. A katonák leugráltak a te­herautókról, s odaszaladtak az út szélén veszteglő két személy­kocsihoz. A tank fornyának fel­csapódott a teteje, s egy tiszt emelkedett ki rajta. — Mi az ott? — kérdezte. A Gefreiter végignézte Torp összes zsebét, aztán felállt. — Civil. — Él? — Már nem. — Kutassák át a zsebéit. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom