Petőfi Népe, 1963. május (18. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-01 / 100. szám
1963. május 1. szerda 1 oldal ' * V. .. . <*;;*;• ■ , IV» * US- ISrete . V ; Mesterséges eső — kétezer holdon A Hosszúhegyi Állami Gazdaság az MSZMP megyei bizottsága vándorzászlajának büszke birtokosa. Állami gazdaságaink közül a hosszúhegyinek lesz az idén a legnagyobb kiterjedésű — 2000 holdat meghaladó — esőszerűen öntözött területe. Szilárd Györggyel, a gazdaság fiatal öntöző agronómusával tekintettük meg a gyümölcsöst, amelyet most még árkok szabdalnak keresztül. Az agronómus arról beszélt, hogy a 290 hold alma és 60 hold kajszibarackos öntözése mind a minőség, mind a terméshozam szempontjából igen lényeges. Az esőztetés emellett még a fagyvédelem érdekében is jó szolgálatot tesz. Közel 5 miliő forint a beruházás költsége. AC- (azbesztcement) csöveket süllyesztenek a földbe, s a csőhálózat hidránsai- ra kapcsolt hordozható vezetékekből öntöznek majd. A szivattyúháziban három, hazai Nagyarányú erdősítés Az Országos Vízügyi Főigazgatóság elrendelte, hogy hétezer hektár új véderdő telepítésével keH növelni az árvédekezés biztonságát a következő tíz évben. A vízügyi igazgatóságok az idén készülnek fel a munkákra (és a jövő évben kezdik meg a tízéves erdősítési Programm megvalósítását, amelyet azon- fcan még a nagyobb öntözőcsatornák és patakok partjának fásítására is kiterjesztenek. Így a pdzügyi szervek majd összesen ezer hektárt erdősítenek és Bf ásítanak. gyártmányú szivattyú nyomja fel a Dunavölgyi Főcsatornából a vizet, összes teljesítményük: 4200 liter percenként. Gondoltak a későbbi fejlesztésre is: a főnyomóvezeték elegendő lesz az elkövetkező években létesítendő újabb 350 hold szőlő- és gyümölcstelepítés vízellátására. Csupán egy másik szivattyúház építésére lesz majd szükség. Érdekessége a munkának, hogy a. főnyomóvezetékhez a Barátság olajvezetéknél fel nem használt 318 milliméteres acélcsöveket kapták meg. Az ÉM 1. sz. Mélyépítő Vállalat munkásai hét kilométer hosszúságú AC-vezetéket fektetnek le a főnyomóvezeték hossza pedig 680 méter lesz Május végére esedékes az öntözőrendszer műszaki átadása, átvétele, s június elején a kajszi öntözésével tartják meg a „premiert”. Látogatásunk éppen az ebédszünet idejére esett. A Bjelo- rusz traktorra szerelt hidraulikus árokásógép „pihent”. Egyébként éj jel-nappali műszákban napi 200 méter hosszúságban mélyíti ki a gép markolója az öntözőrendszer csövei számára az árkot. Szilárd György lelkes szavakkal ismertette velünk az elképzeléseket, terveket, amelyek alig egy röpke hónap leforgása alatt valósággá válnak. A szakember már maga előtt látja a közeljövőt, amikor a most még egy csővázas színben pihenő 3 méteres acélállványok — amelyekből több mint 100 darabot állítanak az öntözés szolgálatába — a fák fölé nyúlva, ezzel is a természetes csapadék „illúzióját” keltve, tartják majd vállukon a szórófejeket. Az ily módon való öntözés a termelés mennyiségében és minőségében is mintegy 20—30 százalék többletet, illetve javulást eredményez, s az állami gazdaság előrelátó vezetői nem titkolják re- ■ményüket: úgy számítanak, hogy az öntözőrendszer létrehozására fordított 5 millió forintos költség három jó gazdasági év alatt megtérül. J. T. Gépek dübörögnek a végtelen homoksíkságon. Ha emlékét kutatnánk a tájnak, a szegénység ágaskodna, amelynek bölcsője a szelek szárnyán járó, nehezen fékezhető homok. A mindent befedő királydinnye, s a földek nehezen űzhető sertéje, a tarack azonban kiheverhetetíen csapást kapott. Hatalmas talajegyengető gépek tépték tövét és asztalsimává szelídítették a dimbes- dombos lankákat. Azóta szőlővessző gyökerezik, karón támaszkodó dróthuzalok feszülnek és felettük vonuló hidastraktorok ápolják az új ültetvényt a Bajai Állami Gazdaság vaskúti üzemegységében. Szerencsepénz Bús néni a napközi otthonból igyekezett hazafelé. Talán azért, mert megszokta, hogy lefelé nézzen — hiszen apró napköziseknek szokta osztogatni a lekváros kenyeret — akkor is földközelben járt a szeme. így vette észre az út porában azt az egyforintost, ami mellett előtte sokan elmentek. „Találí pénz: szerencse” — konstatálta a régi igazságot,, s felvette a forintot. Aztán gondolt egyet. Tett még hozzá, s lottót vett. Visszasietett az óvodába, asztalhoz ült, tollat fogott. Kezdte kitölteni a lottószelvényt. Az első kereszt az „l”-es kockába került, mert 1 forintot talált. A második a hármasba, mert a harmadik hónapban akadt útjába a szerencsepénz. Aztán a 27-es szám következett, mert hát ^március 27-én történt az eset, majd a 63-as, mivel 1963-ban. Az ötödik számot már az egyik daduskától „kérte kölcsön”, így lett az 69-es. Mit szaporítsuk a szót: hármas találata lett. Ennyit igazán megért, hogy nem „hordta magasan a fejét”. (t) Első pillanatra talán nem is olyan izgalmas a kérdésfeltevés: mit tud a régi május elsejékről egy mai fiatal? Amíg nem kerültem a választ váró helyzetébe, én sem gondolkodtam róla. Most hallgatom Sinkó Jánost, a Kiskunfélegyházi Vegyipari Gépgyár 23 éves lakatosát, aki 102—103 százalékos átlagteljesítményével havi 1500 forintot keres, és családos apa létére tovább tanul gépipari technikumon. — Az én legrégibb május elsejém? Várjunk csak... mikor is volt, negyvenhét, nem, negyvennyolc vagy negyvenkilencben. ... Emlékszem, akkoriban meneteltem én is a felvonulók között, mint kisiskolás.... Első mondataira rögtön megfogott egy gondolat. Ilyenkor érzi meg az ember, milyen messze jutottunk már népi demokráciánk történelmében. Egy huszonhárom éves fiatalnak 1948—49 május elsejéi a „régiek”. Hirtelen közbeszóltam. — Az egész régi, az elnyomatás korabeli májusokra gondolok. Töpreng a fiatalember. Ülést változtat a széken, fejét asztal sarkára könyöklő kézére támasztja, — Hát ugye ... Horthyék elnyomták a munkásságot, nem engedték megünnepelni május Éillt az első padnál. Sanyi elindult feléje, majd Ötomoly arccal a feleségéhez lépett. — Kézit csókolom kisasszony — mondta. — afríagyon örülök, hogy tényleg eljött, féltem, hogy inem fog eljönni. — Majd más hangsúllyal tette 1 még hozzá — igaz, hogy két percet késett, de... — Semmi „de”! — vágott közbe Rozka. — öt percet most is jogom van késni! Hiszen akkor is ennyit késtem. — Ezt tudom — feleli Sanyi — de most összesen hetet késett... a kisasszony! Én csak állok értetlenül, ők folytatják. — Talán bemutatkozna előbb, kérem — komolyodik el újra Rozka. — Nagy Sándor vagyok, a javából. — A macedóniai... — Nem hölgyem, a kispesti. Miért, magának így nem felelek meg? — De nem ám! — neveti el magát az asz- szonyka. — Mindenféle piripócsi nagysággal nem állok szóba. Uram, leléphet! — teszi hozzá. — Látod? — néz rám minden átmenet nélkül Sanyi. — Ilyen ő! — Csak ne rontsd el! Mindig te rontod el! — Én rontom el? Hát nem te rontod el? Miattad nem lehet sose úgy csinálni, mint akkor. — Nem hát. mert te komolytalan vagy — Roz- ka kavicsokat rugdosva sétálgat előttünk. — M'ért is jöttem el akkor? — csaknem pityer es. virág mindig csak sejtem a dolgot. Némán állnak. mindketten a cipőjük orrát nézegetik. Érzem- hogy az engedélyük nélkül kell megszólalnom — Igazi, nagy gyerekek vagytok ...! De még most sem értem..« — Mert ilyen barátod van — int fejével a férje felé Rozka. — Jó, elmondom — kezdi Sanyi — csacsiság az, amit csinálunk! Megismételni sose lehet azt a napot. Nem is kell. A többi napnak kell örülnünk. Négy éve, május elsején történt itt a közelben .:. — Majd én! — vágott közbe az asszonyka. — A barátod egyszerűen leszólított az utcán! — mondta és felvágta büszkén a fejét. — Leszólítottam? Ez már sok! Én is vittem egy csokor tarka léggömböt az üzem gyülekező helyére, meg ő is a csoportjához. Valahogyan egymás mellé kerültünk és a szél összekeverte a két léggömbfürtöt. Mondom, teljesen véletlenül ..: — Nahát! — méltatlankodik Rozka, de én látom, hogy már csak mimeli a haragost. — Még hogy véletlenül...! Még a végén azt mondja, hogy a léggömbök miatt vett feleségül! — Hát nem azok miatt? — néz rá Sanyi. — Ha azok nincsenek ;..! Még percekig ingerük egymást, végül elmondják, hogy azóta minden május elsején délután három órakor eljátsszák az ismerkedés első perceit és „áldozatot” mutatnak be az emlék-istennek, léggömb-áldozatot. Végül most is kibékülnek, mert az áldozat csak úgy szívből jövő, ha nincs köztük harag. Nézem, hogyan kötik össze és engedik el a két piros léggömböt. Azok friss lendülettel együtt szállnak ki a zöldellő fák közül a ritkásan gomolygó felhők felé. Sokáig nézünk utánuk, könnyes lesz a szemünk, akár a napba nézőké. K. D. ítntéUeU elsejét. De a munkások csak megünnepelték. Ezért sokakat megkardlapoztak, bebörtönöztek. .. Szépen, lényegre törően gyűlnek az emlékek — az iskoláskönyvekből, itt-ott gyűléseken hallottakból, öregektől nincsenek értesülései, édesapja földmunkás volt, meghalt.. Ki emelhet ezért szót? Senki. Ez a természetes. És az, hogy számukra az 1948—49-es május elsejék a régiek. Áttüzese- dik a szó, amikor a közvetlen élmények maradandó emlékeit keresi. ... Elöl mentek az úttörők, tarka szalagokba kapaszkodtak, így is erősen vibráltatta azokat a könnyű szellő... ötödik szabad május — sütött a nap ... Mintha akkor látta volna azt az öreg nénit, aki unokája kezét fogta és sirt örömében egy vasoszlop mellett... Teherautó duruzsolt, rajta egy nagy földgömb, körülötte bolgár, orosz, japán, magyar, amerikai, néger, holland asszonyok, meg ki tudja még, milyen tájáról valók a világnak, akik kart karba öltve álltak. Előző este iskolások májusfákat állítottak az MDP székháza elé. Énekeltek. Éljeneztek: „Hajrá SZÍT! Hurrá EPOSZ!” — meg ilyesféléket zengtek. Elréved az ifjúmunkás, szemén, vasportól, olajtól szürke arcán a nagy látványok melege. .. * En is emlékezem. A pártház előtti éljenzés említése juttatta eszembe egyik akkori esténket. Régi jegyzetemből is ellenőriztem. Tényleg, 1949 májusának elején volt... Éjfélen túl járt már az idő. V. I. elvtárs, a párttitkár befejezte a jelentés- írást, aztán kijelentette: „Menjetek haza ebédelni, elvtársak... Én itt heverek le egy kicsit. Holnap J.-ra megyek választási nagygyűlést tartani. Megcsinálom még a beszédet. Most jólesik majd pár negyedóra nyugalom. Én is elfelejtettem ebédelni. El se köszöntünk, mikor kopogtattak, Elnyűtt arcú, rongyos ruhájú parasztember lépett be. „Szervusz, Pista — fogott kezet a párttitkárral. — Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak. Tudod, harmadosa voltam Puskás Sándoménak. Most, a kishaszonbérletek kiosztása Után a DÉFOSZ feles bérletté változtatta a szerződést. A nagy- gazdáné megölne egy kanál vízben ... Máma, míg a városban jártam, a tanyáról elvitte a tehenemet, ami szerződés szerint jár. Hét családom van, kenyér is sok kell. Mi lesz, ha tejet se tudok adni a gyerekeimnek? Segítsetek „Tiszaderzs ... Szilassy Öméltósága ...” — olvasom a megfakult ceruzajegyzetet és lassan összerakódik egy falujárás élménye. Szilassy László, aki a nyilas időkben két vármegye főispánja volt, 1949-ben még nádpálcával járt-kelt a faluban. Kezét csókolomozták ót a felnőttek, a gyerekek kórusban üdvözölték, ha megjelent. Mi, falujárók, beszélgettünk a parasztokkal. Egy idősebbel is, akit nemrég kizavart 32 szobás kastélyából „Öméltósága”, s búcsúzóul nagyot húzott a hátára a nádpálcával. Szintén kevéssel — 1—2 esztendővel — ezelőtt még instanciáztak ezek a szegényparasztok Szilassy Lászlónak — 3000 holdjából a felszabadulás után is maradt még egy ideig 300 hold szántója, 16 kh szőlője, 32 kh gyümölcsöse, s kastélyában ebből éldegélt arisztokrata nővérével, meg egy nyugatos őrmester lakájával. Mikor hetenként 1 kg szalonnát kértek természetben az egykori elnyomásból még nem egészen ocsúdott parasztok, ezt a feleletet kapták: „Majd sz.... szalonnát a beletekbe ...” • Szóval — ilyen emlékei bőven vannak az egykori falujárónak. S amikor a húszegynéhány éves Sinkó Jánosokkal emlékezünk a „régi” 1949-es május elsejére, ezek a bent őrzött élményeink olyan forrón törnek fel, mint az ő emlékeik — az első, színpompás látványosságról. TÓTH ISTVÁN
