Petőfi Népe, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-21 / 92. szám
1963. április 21, vásárnál 5. oldal Útközben Egyfelé vezet az útja Tiszaújfalun Biczók Mihály pedagógusnak és az idős Lakó Sándornak, aki a község párttitkára. A tanácsháza felé igyekeznek és útközben megbeszélik, mit lehetne tenni, hogy a község kulturális élete elevenebb legyen, s a fiatalság a szomszédos Alpár helyett itthon találjon szórakozást. A beszélgetés még csak a kezdet, de remélhetőleg eredménye rövidesen gyakorlatilag is jelentkezik. Jó kezekben vannak a gyerekeink KELEBIÁRÓL írja Szabó G. Andrásné levelezőnk: Valamennyiünk megelégedésére igen lelkiismeretesen és eredményesen dolgoznak községünkben a pedagógusok. Köztudott milyen nagy szerepe van a falusi értelmiségnek a szocialista tudat kialakításában. Nálunk a nevelők megértették szerepüket és ennek megfelelően csendben, de kitartóan dolgoznak. A pártonkívüliek is készségesen segítenek e nagy munkában. Képezik magukat politikailag és nemcsak az iskolában, hanem a felnőtteknek tartott előadásokon is kamatoztatják tudásukat. Jó munkájukat bizonyítja többek között az is, hogy alig akad a tanulók között, aki nem tagja az úttörőcsapatnak, aki nem viseli büszkén a piros nyakkendőt. A nevelőknek tulajdonítható elsősorban a nagyobb ünnepek sikeres megrendezése is. Az idei április 4-i ünnepség felülmúlta az eddigieket, s a május 1-i készülődésektől hasonló eredményt várhatunk. MUNKÁJUK nyomán napról napra képzettebb, kulturáltabb lesz a község népe. Magyar rövidfilmek Világszerte nagy az érdeklődés a magyar rövidfilmek iránt. Tavaly 25 ország forgalmazói 60 népszerű- tudományos, riport-, és dokumentumfilmünket vásárolták meg. A Pannónia Filmstúdió újdonságai közül a „Párbaj”, a Német Szövetségi Köztársaságba, Izraelbe, a Szovjetunióba, Lengyelországba, a Vietnami Demokratikus Köztársaságba, Svédországba, Dániába és az Egyesült Államokba, a „Ceruza és radír” Norvégiába, Izraelbe, Hollandiába, Bulgáriába és Angliába jutott el. Múzeumi előadássorozat Kiskunhalason A múlt év őszén szép sikerrel zárult kiskunhalasi múzeumi hónap ismeretterjesztő előadásai városszerte igen népszerűek voltak. A közönség kívánságának megfelelően a Thorma János Múzeum raost újabb előadássorozatot indít, amely a múlt évihez hasonlóan ismét nagy érdeklődésre tarthat számot. A sorozat dr. Cenner Mihály, a Színháztudományi Intézet főigazgató-helyettese előadásával kezdődik. Ezúttal nagy magyar komikusokat szólaltat meg eredeti hangfelvételekről, amelyeket a Színháztudományi Intézet archívuma őríz. Ezt követően a múzeum Tóth Árpád emlékkiállításával kapcsolatban dr. Julow Viktor, a debreceni Múzeum tudományos munkatársa Tóth Árpád költészetéről tart előadást. A kiskunhalasi és debreceni múzeum közötti jó kapcsolatot tovább mélyíti dr. Béres András Hajdú-Bihar megyei múzeumigazgató kiskun- halasi előadása az alföldi betyárvilágról, mellyel egy időben Bíró Lajos debreceni festőművész kiállítása nyílik a Thorma János Múzeumban. További érdekes programpontja a sorozatnak Richter Ilona Munkácsy- díjas grafikusművész előadása, melyet A természetábrázolás új útjain címmel fog tartani a múzeumban. Richter Ilona hosszú ideje Nápolyban dolgozik a Nemzetközi Biológiai Intézetben és most szabadságát tölti Kiskunhalason szüleinél. Még csak kibontakozóban van Kiskunhalason a szabadtéri néprajzi múzeum terve, mely a felújítandó műemléki szélmalom és egy vele kapcsolatosan felépítendő jellegzetes kiskun tanya épületeiből állna, de a helyi lehetőségekről és más vidékeken történt kezdeményezésekről máris igyekszik tájékoztatni a múzeum közönségét. A halasi szabadtéri néprajzi múzeum ügyét a népi építészeti emlékek legkiválóbb szaktudósa, dr. Vargha László egyetemi docens előadásával kapcsolatban vitatja majd meg a múzeum közönsége. Mindezek mellett a múzeum már a nemzetközi fotókiállítás megnyitására is készül, melyen Réti Pál ismert fotóművész tart majd bemutatót és tárlatvezetést. A sorozatot irodalmi est zárja, melynek Alföld című műsorát Janó Ákos múzeumigazgató állította össze. Ez az előadás újabb kísérlet irodalmi emlékeinknek a múzeumi népművelés szolgálatába való állítására. A betű szeretete klCS’t büszkén, kicsit zavartan állt. Középkorú asszony, kedves szemű, nagyon-nagyon szerény. A „tanító néni” — a nála tízegynéhány évvel fiatalabb Lakos Józsefné — állította elénk legkedvesebb tanítványát, a téli alapismereti tanfolyam szorgalmas hallgatóját, Rózsa Sándornét. Este tanuló, nappal a kunfehértói nevelőintézet konyháján kisegítő. Érthető büszkesége a dicséreteknek szól, amiket hirtelené- ben elsorol róla a tanítónő. Zavaráról gyorsan kiderül, hogy inkább elfogódottság, amit minden tanítvány érez tanítói közelében, s nem valamiféle res- telkedés amiatt, hogy csak most, harminchat éves fejjel tanult meg írni-olvasni. Hiszen valósággal össze kellett lopkodnia, kapargatnia Rózsánénak azt a keveset a betűk tudományából, amit tavaly őszig élete folyamán megszerzett. Más bizonyára még annyira se lett volna képes. Négyévesen elvesztette a szüleit, s azután egyik gazdától a másikhoz hányódott. Gazdát kell mondani, nem nevelőszülőt, mert akik befogadták a kis árvát, dolgozni vették magukhoz, nem nevelni. Egyszer néhány hónapig járt ugyan iskolába, de aztán megunta a gazda, hogy ingyen eteti, s túl adott rajta, másik házhoz került. Míg elkezdték ott is firtatni a hatóságok, hogy miért nem jár iskolába, s ismét új gazdához kellett szegődnie. De axert megtanult olvasni így is annyira, hogy ki tudta silabizálni a betűket az újságban. Legszívesebben a Ludas Matyiban meg a Fülesben böngészgetett — mondja. — De mindig összekevertem az o- meg az a-betűt, aztán meggyűlt a bajom a kettős betűkkel is. Most? Egy Magyar Nemzet hever az asztalon: — Megmutassam? — Mondjuk, hogy olvassa csak. Olvasásból, írásból ötösre vizsgázott, számtanból négyesre. — Abból is csak azért, mert lámpaláza volt — mentegeti a tanító néni. — És tudja, mi a legmeghatóbb Rózsáné történetében? — teszi hozzá sietve. — Az, hogy együtt tanul a hatéves kisfiával. Mindkettőjüket én tanítom. Ha hallaná, amikor a gyerek érdeklődik: Hogy felelt anyuka? És milyen büszke, ha azt mondom, hogy ötöst kapott! Öten végexték el Kun- fehértón az idén az alapismereti tanfolyamot. Az ősszel először szerveztek itt ilyet. Hogy fogtak hozzá? — Szólt az igazgató elvtárs, hogy meg kellene szervezni. PAi meg utánanéztünk a tanácsnál — pillant az igazgatólvelyettes- re, Gszelmann Ádámra, aki szintén odahúzott magának egy széket az asztalhoz —, hogy ki hogy áll az iskoláival a faluban. Aztán szóltunk azoknak, akiket felfedezhettünk a nyilvántartásban, s végre öt fővel megkezdtük a tanítást december elején. Az igazgató elvtárs nagyot nézett, amikor elé tettem a jelentést. Persze, van még írástudatlan a faluban rajtuk kívül is, de hát nem ment egyszerre, nem mindenki vágja bele egvköny- nyen ilyen nagy fába a fejszét. Mert bizony meg kell dolgozni a betű tudományáért tanulónak, tanítónak egyaránt. Hétfőn jöttek össze az iskolában, délután négy órától hat órán át, késő estig írtak-olvastak-számoltak. De megérte. A „tanító néni” a jól végzett munka elégedett örömével mondja: jövőre valamennyien folytatni akarják a tanulást. Egészen addig, míg meg nem lesz a nyolc általánosuk. Még szaporodni is fog az osztály, azok is csatlakoznak majd hozzájuk, akiknek az alsó osztályokból már megvan a bizonyítványuk. Az igazgatóhelyettes felsősöket tanít a dolgozók esti iskolájában. Mintegy igazolandó La- kosné szavait a nagy buzgalomról, közbeszól, hogy akárhányszor találkozott az alapismereti tanfolyam hallgatóival, mindig dicsekedtek neki: ötöst kaptam ám! Az ő tanítványai meg már javában azon gondolkodnak, hogy mint tanuljanak tovább középiskolában, technikumban. — Ha megkóstolták, néni akarják abbahagyni. — Tűnődve mondja: — Komolyan, felnőtteket jobb tanítani, ök mind csakugyan tanulni akarnak, a gyerekek azonban nem mindig... A tanítónő példát is mond rá: — Az egyik tanítványom gondosan eltitkolta munkahelyén, hogy nem tud írni-olvasni. Szé- gyellte... Csak a nevét tudta leírni. Pedig most húsz éves. Tanyán laktak, a szülei nem törődtek vele annak idején* hogy tanul-e... Most aztán, amikor két-három hónap után már kezdett menni a betűvetés, nem győztem hallgatni: Csak már magam írhatnám a munkalapomat. Nagy nap lesz... Azt hiszem, az ő lelkesedésétől fogott tüzet a bátyja is. Most együtt tanulnak... M. £. kijelölt helyen ért földet _ Né- hányan a szakadéktól kissé távolabb ereszkedtek le, de gyorsan tájékozódtak ők is, s rövid idő múlva már valamennyien a gyülekező helyen voltak. örökét állítottak, utána ellenőrizték a fegyvereiket — a kézi golyószórókat, a tankelhárító fegyvereket —, majd megkeresték a teherszállító ejtőernyőket, s kipakolták a kézigránáttal és lőszerrel telt ládákat. Az ejtőernyős egység parancsnoka — egy magas, szikár, napbarnított arcú, világos, szinte áttetsző szemű alezredes — és Ljulko százados térkép fölé hajolt. A harci feladatot — a repülőtér elfoglalását — jól ismerte az alezredes. Már néhány nappal ezelőtt, amikor az egység még csak készülődött erre az akcióra, alaposan áttanulmányozott mindent a térképen, s most csupán néhány apróbb részletkérdést kellett tisztáznia. Az alezredes magához kérette a küldöncöt. Az abban a pillanatban ott is termett. — A szakaszparancsnokokat, a felderítőparancsnokot és az orvost hozzám! Amíg a kért személyek egybegyűltek. az egység parancsnoka és Ljulko néhány lépéssel távolabb mentek. Oda, ahol a rádiósok ütöttek tanyát. A leadókat már beállították. Az alezredes egy papírszeletet adott át nekik. Néhány szám állt rajta. Rejtjeles közlemény arról, hogy az egység sikeresen földet ért, s készülnek a feladat teljesítésére. Miután leadták a közleményt, nem kapcsolták ki az adó-vevőállomást. Minden pillanatban készen kellett állnia, hogy felfogja a Likov tábornok rádióleadójárói érkező jelzéseket. Az eligazítás, amelyet a szakaszparancsnokok kaptak, rövid volt: az egység csak akkor kezd akcióba, ha erre speciális parancs érkezik. Addig pedig a legszigorúbb harci készültségben kell állmok, minden pillanatban készen a bevetésre. Szigorú fegyelem — ez a legfontosabb. Mert ha az ellenség korábban megsejt valamit mint kellene, kudarcba fullad az egész akció, pusztulás vár az egységre. Az egyetlen, amit szabad: tanulmányozni a szakadékhoz vezető utakat, hogy szükség esetén megszervezhessék a védelmet. • Adolf Torpot balszerencse- sorozat kísérte az úton. Előbb a hátsó kerék defektje tartóztatta fel, aztán meg a gyújtó- gyertyát kellett kicserélnie. Amikor végre elkészült a váratlan hibák kijavításával, maximális sebességgel rohant a motorkerékpárral, hogy valamit behozzon az elvesztett időből. Teljes sebességgel száguldott az országút lakott helyeken át vezető szakaszain is. így történt, hogy a város szélén majdnem összeütközött egy szembe jövő kerékpárossal. Az illető, aki éppen az egyik keresztutcából fordult ki, csak nagy lélekjelenlétével tudta elkerülni a balesetet. Percev őrnagy ment a kerékpáron. Amikor Torp az Abwehr épülete előtt fékezett, s a járdaszegélyhez támasztotta motorkerékpárját, Pavel Fercev már elhagyta az Elbán átívelő híd melletti, az útelágazásnál levő erdőt, s a Hamburg felé vezető országúton kerekezett. Torp nem vesztegette az időt. Azonnal a városba indult. Egész - nap, késő estig rótta az utcákat. Benézett az áruházakba, az éttermekbe és a kiskocsmákba, sétált parkokban, játszótereken. A ráérő ember benyomását keltette. Az látszott róla, mintha az égvilágon semmi sem érdekelné. A valóságban azonban Torp mindenkit vizslaszemekkel fürkészett, aki valamelyest is hasonlított Asz- kerre. Torp nem valami rózsás hangulatban volt. Nagyon jól tudta, micsoda munkát ielent csak így találomra, mindenféle terv és pontos adatok nélkül dolgozni. Hacsak valami nagy szerencséje nem lesz, nera számíthat sikerre, ő pedig nincs hozzászokva, hogy ilyen körülmények között dolgozzék. Ez az egész helyzet, amelybe most belekényszerült, nyugtalanná, idegessé tette. Ennek ellenére igyekezett lelkiismeretesen végrehajtani Upitz parancsát. Amikor besötétedett, meg- könnyebülten sóhajtott fel és indult az Abwehr felé. Upitz Gruppenführer már ott volt. Jelentették neki, hogy megérkezett Torp. A tábornok fogadta a Sturmführert, meghallgatta, aztán elengedte, hogy vacsorázzon meg. — Tíz órakor legyen itt nálam — mondta neki Upitz. — Egy különleges megbízatás vár magára. Nem sokkal azután, hogy Torp elment, a légvédelmi helyőrségről jelentették, hogy szovjet repülőgépek jelentek meg a környék légiterében. Légiriadót azonban még nem rendeltek el, mert a repülőgépek az utolsó pillanatban elkerülték a várost. Lehetséges, hogy nem is Karlsluste a célpontjuk. A feltételezés helyesnek bizonyult. A bombázók kikerülték a várost, s északnyugat felé tartottak. Néhány perc múlva megszólalt a telefon Upitz ideiglenes szobájának asztalán. — Upitz úr? — hallatszott a kagylóban. — Igen, én vagyok az. — Itt Kari Aupel beszél. Kérem, hogy azonnal fogadjon engem. Thedder megbízottjával azonban valahol máshol kellett beszélnie, nem hívhatta az Abwehr épületébe. A körülmények viszont úgy alakultak, hogy az Abwehr épületét sem hagyhatja el. Aupel azonban kitartó volt. Upitz arra gondolt, hogy most már úgyis este van, az Abwehr munkatársainak többsége hazament. s elhatározta: megkockáztatja, hogy fogadja Aupelt. ,- (Folytatjuk.)
