Petőfi Népe, 1963. február (18. évfolyam, 26-49. szám)
1963-02-24 / 46. szám
1963. február 24, vasárnap 5. oldat A riporter jegyzetfüzetéből És nem lehetett követ a költő • •« Az országos hírű tudományos kutató borversenyen vett részt, bírálóként. Szimatolta, ízlelte, rágta, harapta, öblögette, garatra engedte a traminit, velte- linit, szürke barátot, regenerátort és a többit. Megfigyelésének eredményeit kalligrafikus számjegyek formájában vezette rá a pontozólapra. Legalább ötven borfajta került asztalra. A huszonnyolcadiknál járhattak már, s a neves szakember kedélye egyre vidu'óbb, ceruzát tartó keze viszont egyre nehezebb lett. Gondolt merészet és nagvot, s a következő rovatba ereie végső megfeszítésével jegyezte be az alábbi, azóta klasz- szikussá vált mondatot: „Már nem bírálok — csak iszom!” * Szakmai aforizma — ugyancsak egy borverseny tapasztalataiból: — A hideg bor olyan, mint a szemérmes szépasszony: nem szereti megmutatni magát. * Az első osztályos kis Ilonka isr kólái Szereplései sorozatosan jó eredménnyel járnak. Sűrűn gyűlnek az „előkelő” osztályzatok a naplóban. Amikor most hazahozta a bizonyítványát, jó anyját a következő szokatlan kérdéssel ejtette zavarba: — Anyu, mondd csak, megér- demlitek ti ezt a rengeteg ötöst? * Fltyula meséli: — Rájöttem, hogyan keletkeznek a babonák. Azt álmodtam, hogy a főnököm közötte: az esrész hivatali aona- rátust kiviszik a tokiói olimpiára. Erre másnap kimaradtam a prémiumból. Ergo: olimpiáról álmodni — balszerencse! * Részt vettem Hányatottéletű Elemér, a nagy emberbarát — még inkább asszonybarát — vég- tisztesséatételén Osztatlan részvét mellett kísértük utolsó útjára: a gyászszertartáson valamennyi özvegye megjelent. » Gergő bácsi, a „koros, de nem idős” brigádvezető — aki a latr darúgásnak örök barátja — újságolta: — örzse nénéd nagyszerűen tudná képességeit a magvar válogatottban hasznosítani: már évtizedek óta szoros emberfogásra rendezkedett be. • Tartozunk az igazságnak azzal hogy megállapítsuk: nem a fenevadak a legvp.ienozőbbek. A tigris adandó alkalommal átharapja ugyan áldozata torkát, de próbálna csak csúcsforgalom idején az 1-es autóbuszon utazni! * Az agronómus így jellemez valakit: — Kevés ilyen parathiontair- talmú asszonyt ismerek. — Már megbocsáss, mi az, hogy „parathiontartalrpú”? — Tele van méreggel. * Ismét örzse néniről. — Utasításait, a többi között a hitvesi hűséget illetően, mindig burkoltan, irodalmi formában közli. Legutóbb például, amikor a szomszédos tsz-be indultam, ahová zárszámadási közgyűlésre, majd vacsorára voltam hivatalos, e szavak kíséretében indított útnak: „Ne fogadj el édességet idegentől!” * Valaki felhívta a figyelmemet az általa, találóan, „pénzverdének” nevezett italbolt falán ékeskedő két leletre ..EZEN HELYSÉGBE ZENÉLNI TILOS” — jelenti ki az egyik ukáz, amiből világosan kitűnik. hogv a közvetlenül a város (helység!) határán kívül muzsikáló hangász szabálysértést követ el. Megnyugtató kö- rülménv azonban, hogy csupán egyet kell lépnie, s már vígan húzhatja a taloalávalót, hiszen nem a „helvségbe” zenél, hanem a „helvségben”. Ami magának az italboltnak (a helyiségnek!!) a népzenei ellátását illeti, erre nézve utasítás nem található. „RENDÖRHATÖSÁGILAG LÁRMÁZNI, ÉNEKELNI TILOS” — a másik tábla szerint.' Nyilvánvaló tehát, hogy a helyiségben — ! — a belügyi szerveket kivéve bárki nyugodtan randalírozhat, óbégathat, kor- nyikálhat. Csak tudnám, miért sújtják a paragrafusok a rendőrhatóságot! J. T. A z éjjel dús harmat szállt, s mint üde pára, most ott lebegett a távolba nyújtózó síkság fölött. A kapaszkodó nap irányában még látszott a földön valami sejtelmes csillogás. De a maradék nedvesség már nem tapaszthatta meg az út finom porát, s a kerekek magasra verték a kocsi mögött. Arra hátul sűrű szürke függöny takarta a várost, Szabadszállást. A komor fiatalember az ülés sarkába húzódott. Nem tekintett semerre, csak nézett egyenesen, amerre a rúd állt. Látszott a tartásán, hogy nem vesz tudomást a világról. Senkiről, semmiről. Égő pillantását kemény dac szorította mozdulatlanná, hogy gondolatai annál szabadabban követhessék belső vívódását. Júlia a férje karja alá fűzte a kezét. Az rápillantott, mire a fiatalasszony hozzásimult. Tétovázott, szóljon-e, hátha újabb indulat okozója lesz. Végül halkan súgta: — Még jó, hogy nem esett bajunk. ' Ám a vihar szűnőben volt. A férj nem haragudott. Mosoly nélkül ugyan, de me iszelidült a tekintete. — Átnyúlt szabad kezével és megérintette a könyökéhez simuló fehér ujja- kat. Nagysokára szólalt meg. — Boldogtalan nép!... — hangját elnyomta a kerékzörgés, s Júlia nem érthette a félhangosan mormolt mondatokat: ... lilém volt elég a Krisztust megfeszítened, minden megváltót megfeszítesz hát?... A fiatalasszony még most “ sem hitte a történteket. Hogyan? ... Micsoda biztos reményekkel jöttek! Mindig a népért harcoltam, most majd nemcsak szóval, hatalommal is képviselhetem az érdekeit — mondotta a fiatal férj. Éppen őt, az országos hírű költőt, aki a Talpra magyart írta, őt, a szabadság dalosát ne választanák meg? Most, a nép jogainak kivívása után?... És jött ez a kegyetlen reggel. Júlia nem tudott semmiről, míg be nem toppant Sándor, de érkezéséből magyarázat nélkül is mindjárt látta, hogy valami jóvátehetetlen történt. Félmondatokból rakta össze az eseményeket, meg a fiskálisnak a gyűlölködő szavaiból, aki addig nem tágított, míg el nem indult a kocsijuk... Júlia asszony nézte a konok tartása, göndörfürtös fejet. A költő is a dicsőséges napból merített erőt most, de tápot is haragjának. A napra emlékezett, amelyen a Talpra magyart szavalta, a napra, amelyről azt hitte, hogy minden elnyomott és minden megalázott érti. A 12 pontra, amely minden jogfosztott, minden kisemmizett érdekében íródott... S záguldó gondolatai már lázas sorokba rendeződtek: De elsápadt a hatalom, kiült Ráncokba szedett homlokára a düh. Es elmennydörgé haragos szavával: „Ez lazító könyv! Vallást, s fölséget sért. Szerzőjének lakolnia Kell a törvény szerint.” Es a megrémült nép utánamondá: „Valóban, e könyv lázító, Vallást, s fölséget sért. Szerzőjének lakolnia Kell a törvény szerint. A törvény szent és sérthetetlen!” Neki is azt kiabálták a fölbéreltek: Vallást, s fölséget sért! A z irodalomtörténet Petőfi ” saját kezű soraiból ismeri 1848. június 15-ének történetét. Felháborodottan írta le a költő a sikertelen követválasztás után beadott petícióban, s az újságoknak megküldött levelekben, hogy miként igyekeztek rávenni Szabadszálláson a választási bizottmány „kaputos emberei” (a törvényhatósági uracskákat nevezte így, akik azonban korlátlan hatalommal bírtak a maguk szemétdombján), hogy lépjen vissza. Amikor ez nem használt, megrágalmazták, majd nem engedték felszólalni a nép előtt. S végül megfenyegette maga a választási elnök: „Ha a nép agyon nem ver, ő fog agyonlőni” — írta Petőfi. Mindezt tehát tudtuk eddig is. Az esetre vonatkozó cikkekből, Petőfi beszámolóiból, személyes levelezésből, s az akkori minisztériumi ügyviteli iratokból. Csak éppen az esemény legfontosabb okmányai hiányoztak. A petíció eredetije volt. Főnökét, Bohlm Standar- tenführert a kémelhárítók mintakénének tartotta s igyekezett mindenben utánozni őt. — Nos, — mondta neki Bohlm — jelentsen Becker, de minél élénkebben. — Az ejtőernyőkre gondol, Standartenführer úr? — Azokra, Becker, hát mi másra? Három ejtőernyőt találtak. Gondolja, hogv három embert kell keresnünk? — Egy. vagy két ejtőernyővel terhet szálfth attak — mondta bátortalanul Becker. — De egy- gyel minden körülmények között — Ez elképzelhető. Az őr is azt vallotta: két embert látott az éjjel az erdőben. Bár senki sem teheti tűzbe a kezét érte. hogy nem hárman iöttek. Egyikük elválhatott a másik kettőtől, és más irányba mehetett. Hármat kell keresnünk. Becker! A Sturmbannführer lehajtotta a fejét, annak jeléül, hogv igazat ad a főnökének, bár a valóságban más volt a véleménye. Éjjel földet érni egy ismeretlen erdőben, s még ugyanazon az éjszakán ki is futni az állomásra — ez túlságosan kockázatosnak látszott. Ekkora kockázató» ah'gha kíséreltek meg az orosz felderítők. Becker uj- jai abbahagyták a táncolást, s óvatosan megérintették az asztal szélét amelv mellett állt. — Mindez rendben van — szólal* — ha valóban ... — Mondja csak. Becker! — Bohlm kiegvenesedett a karos- székben. s várakozásteljesen nézett beosztottjára. — Ha valóban az a két katona érkezett az ejtőernyővel... — Maga szerint ebben lehet kételkedni ? — Hazudtak, amikor azt mondták, hogy a légvédelmi ütegtől jönnek. De... talán ez elégséges bizonyíték? Hiszen a helyükben és hasonló körülmények között más katonák nem ugyanígy cselekedtek volna? Miér-t ne tételezhetnénk fel: az a törekvés diktálta válaszukat, hogv megszabaduljanak a hosz- szadalmas ellenőrzéstől, s le ne tessék a vonatot. Utána néztem: azon a napon a környékben elhelyezett katonai egységektől tíznél is több embert engedtek el szabadságra. Sorkatonákat és tiszthelyetteseket. Bohlm tanácstalanul vállat vont. Becker folytatta: — Természetesen ellenőrizzük azokat a katonákat, akik tegnap és ma érkeztek Ostburg- ba. S csak azért mondtam el ezeket az aggodalmaimat hogy ne korlátozzuk magunkat ennek a két katonának a keresésére ... Nem tudom, érti-e mire gondolok. Standartenführer úr? — Igen — felelte Bohlm. — Maid egy kis szünet után elgondolkozva. tette hozzá: — Bár ezek semmi szín alatt sem azok, akiket mi várunk... — Miért? — Mert akiket mi várunk, azoknak Karlslustebó! kell jöm- niök. Az pedig mindössze százötven kilométerre van ide. s nincs olyan épeszű ember, aki ezt a távolságot repülőgéppel tenné meg. — No és ha egyenesen Keletről iöttek? — Becker egészen előrehajolt, kezével az asztal szélébe kara szkod ott. — Mi van, ha egvikük éppen az a .. — Georg Homann? — Igen. Bohlm a szája szélét rágta. — Ez túlságosan nagy szerencse lenne. — De miért ne lenne szerencsénk. ha olyan fáradságos munkával készítettük elő. Standartenführer úr! Gondolja meg, mibe került nekünk ez az akció! ... — Nagy munka volt — sóhajtott Bohlm. — Meggyőződésem, hogy jő úton vagyunk — folytatta Becker. — Ha pedig helyesek a következtetéseink és egyikük valóban Homann. akkor kizárt dolog, hogy elkerüljék a ..Zöldet”. — Állj! — Bohlm felállt, megkerülte az asztalt, s közvetlenül Becker mellett állt meg. — Most azonnal kapcsolatba kell lépni a „Zölddel”! — Már megtörtént — mosolyodért el Becker, miközben az órájára nézett. Ma találkozunk vele. Ami pedig a többi intézkedést illeti, itt a lista. — Egy papírlapot tett az asztalra. Amikor Becker visszament a szobájába, Adolf Torp Sturm- führert hivatta. Torp foglalkozott a bankrablási üggyel De semmi vigasztalót nem tudott mondani. Az erdő túloldalán nyomuk veszett a tetteseknek, valószínűleg autó várta ott őket. Becker utasítást adott hogy a bankrablás nyomozást vegye át más. Torn pedig foglalkozzék az ejtőernyősökkel. Megküldték az Abwehrhez azoknak a névsorát, akik az utolsó két nap alatt a városban jártak. Becker és Torp minden különösebb érdeklődés nélkül nézte a névsort. Kizártnak tartották. hogy azok, akiket ők keresnek, bejelentkeznek a városban. A névsor elején az a katonacsoport volt. amelyet most bocsátottak el a kórháziból, s szabadságra küldték, hogy felerősödjenek egy kicsit. Heten voltak. Együtt jelentkeztek a parancsnokságon. Néhánynak a felesége is ott volt. A parancsnokság beosztottai kettőt, mint helybeli lakosokat megismertek. Bohlm megfordította a névsort, s mind a hét nevet kihúzta onnan. Utánuk két berlini kereskedő következett, majd egy kereskedelmi utazó, akinek Hamburgban volt az állandó lakhelye és egy apáca. A tiszt, aki a névsort behozta. megmagyarázta: mind a két berlini kereskedő öreg. túl vannak a hatvanon. A hamburgi negvedik éve járt Ostburgban, apró-cseprő divatárukkal kereskedik. Igen sokan ismerik itt. Az apácára nem is érdemes szó* vesztegetni. Ellenben két katona iránt érdeklődött Becker. A reggeli vonattal nem jötték. Az állomás katonai őrsége természetesen nem írta fel a nevüket, de jól emlékeztek rá. hogy az ellenőrző ponton áthaladtak. Sem az egyik, sem a másik nem jelentkezett a parancsnokságon, hogy létszámba vegyék őket, s meg- kaniák a nekik járó élelmiszerfejadagot. — Vajon miért! — kérdezte Becker, s egy jelet tett a névsorra. Torp vállat vont. — Akadnak ilyenek. Lehetséges, hogv odahaz- ülnek és iszlak. aztán holnap majd jelentkeznek. Vaev esetleg még ma hiszen nem mólt még el a nap. Becker félretette a névsort, azzal, hogy később még visszatér rá. ma sincs meg, de a kecskeméti levéltár birtokában van valószínű fogalmazványa. Teljesen ismeretlen volt azonban a június 15-i szabadszállási választás jegyzőkönyve. Pedig egyet kapott belőle Nagy Károly, a helybeli református pap fia, a megválasztott követ — ez a példány megbízólevelsül szolgált —, s kettőt a jászberényi kerületi választási bizottmány, ahonnan az egyiket megküldték a Belügyminisztérium or- száglászati osztályának. Nemrégiben erre a példányra bukkant rá az Országos Levéltárban dr. Mezősi Károly, a kiss kunfélegyházi múzeum igazgatója, az ismert Petőfi-kutató. „Petőfi megbuktatása a szabadszállási követválasztáson’’ című tanulmányát az Akadémia illetékes szakcsoportja tavaly megvitatta. Most azután, kiadása előtt átdolgozza Mezősi Károly a tanulmányt. A felfedezett okmány ugyanis újabb fontos részleteket tár fel nemcsak a választásról, hanem a költő atyja ííz évvel előbbi anyagi tönkrejuttatásának és Petőfi megbuktatásának kapcsolatait is megvilágítja. Petőfi valóban úgy hitte, hogy megválasztása biztos, hiszen tapasztalhatta, hogy a nép szívébe zárta őt. De nem isme-te, bár tíz évvel előbb „Szabadszállás városában” élt, a helyi társadalmi, politikai körülményeket, erőket. S amikor a helyszínen találkozott családja szervezett ellenségeivel, már késő volt, nem nyerhetett csatát ellenük. A szabadszállási választási elnök Szeles László, korábbi főjegyző, aki az idős Pet- rovics tönkretételében a főfő ludas volt 1838-ban. Előbb ármánnyal, erőszakkal, a különben azonnal való végrehajtás fenyegetésével vette rá Petőfi édesapját, hogy írjon alá egy 5000 forintról (akkor igen nagy összeg) szóló kötelezvényt A rászedetést követő perben pedig Kerek József kunszentmiklósi fiskális képviselte a bíróság előtt a Szeles-féle csoportot Petőfi apjával szemben. S most ő volt — a választás jegyzője. Ez a két ember most is teljes egyetértésben lépett fel az öreg Petrovics „veszedelmes fia” ellen. Amikor Petőfit eltávolítótták( Szeles László által „a jelenlevők több ízben felhívattak szabadon, bárkit is követül ajánlani”' (idézet a Kerek fogalmazta választási jegyzőkönyvből). Ezután Szeles László „hatályos, s korszerű beszédet” mondott a választópolgárokhoz, akik végül összesen hét jelöltet neveztek meg. Ezután hat jelölt a maga elhatározásából visszalépett — hogy Nagy Károly, a Szelesék által előre kiszemelt jelölt elnyerhesse a követséget. A választási jegyzőkönyvben mindezt rendben leírták (természetesen nem a mi megjegyzéseinkkel), anélkül azonban, hogy egyetlen szót is ejtettek volna az egész irományban a kora reggeli eseményekről. Arról, hogy Szeles László .hatályos, s korszerű beszéde” előtt ott járt Petőfi Sándor is, akit éppen nem törvényes eszközökkel elűztek onnan. M agy része volt a követvé- lasztási kudarcnak a négy hónappal később írt- Aa apostol megszületésében. Még csak annyit: az akkori választók aligha azonosíthatók a néppel, hiszen a szabadszállási választókörzetből (amely akkor az egész Kiskunságra kiterjedt) a jegyzőkönyv szerint mintegy 760 választó gyűlt össze. S e szám — alapos okkal gyaníthatjuk, nemcsak a főszereplők ismeretében, hanem összehasonlítva a többi követvá lasztási számadattal is — alighanem túlzott. De mindenképpen joggal idézhetjük Az apostolból: Vénült, kihalt a szoléra nemzedék Üj nemzedék jött, mely apáit Arcpirulással emlfté, s azoknál •Jobb akart lenni és az Is lett, MESTER t ./Lsotjlí!} j (Folytatjuk.)
