Petőfi Népe, 1962. december (17. évfolyam, 281-304. szám)
1962-12-24 / 301. szám
TO 0***1 1952. december 24, hétfő Víziók — valóságparton Néüa víziókkal ébredek — borzalmas lesz az a háborúi Néha dübörgésre riadok — gép sikolt a fejünk felett -a mint akkor is. mint annyiszor... Jaj, hova száll, jaj, hova csap? Sebzett motorja zakatol, csattan, csapódik — vad robaj..* nyüszít a hang, sir a motor . e a szivem fegyverként feldübög, s a szivem fegyverként dobol. Néha víziókkal ébredek — kegyetlen lesz az a háború? ... s mi felijeszt csak huppanó, nyolckerekű nagy szörnyeteg, gyári vasakkal izzadó, síró motor — egy vontató » kóválygó hang — éji csendben vadult zörej, bérházfalak közt verdeső nagy hangsikoly, magasba szállt emiék-ölyü *» bódult agyból kiröppenő, húsz év mögül visszhangozó.., _ _ — — — — — — — « Nem, nem lesz meg az a háború! Vagy tán mégis? Mardos a hang, tépdes a szó, a félelem és a való —1 én nem hiszem, én nem hiszem... fis elsodor a reggeli halk mocorgás, gyermeksóhaj, asszonymosoly, hétköznapi serkenő kedv, s kicsi gondunk: itogy „a buszt még elérjük tán” — e a nyüzsgő raj, rámköszönő sok íölaiaatőj tarka zsongás, gyári füstből kilobbanó fehér napfény — 6 feldúlt kövek mögül kinőtt gynfaházah vörös szürke lila sárga — és két gólyanyakú daru sínen mozgó keréklábaj gödörvájta esaloraa-út.. . Egy fiőka-város harsány* összevissza suta bája, r. TÓTH FAL Egyszerre lenni A vonatablakon a tenger átcsap zöld hullámaival. A fák — megtelve szédülettel » (megannyi óriási hal) kitörnek az ikrás közönyből s rohannak zengve, csattogó», mégsem szakadva el a földtől s nem úszva át acél-íolyón. A száguldás már belém vágta fájdalmas, tüzes szigonyát s föltépett vággyal, mint a máglya' lobogok városokon át. Egy pillanatig sem pihenve forognak lázas kerekek s őrjöngve kattogják fülembe! megálluod most már nem lehet. Ez hát a sors. Micsoda mélység villant millió távlatot! Emlékre tapadt arcok fényét sokszorozzák az ablakok. / Házak, az égre rászögezve őrzik létem törvényeit s járok köztük, mint harang nyelve* lengve „lólektől lélekig”. Mert csak egy pillanatra látva a tájat, jaj, már nem tudom, hogy egész mélységén átfájva megyek-e többször egy úton. Amiben egyszer megsejtettem a végtelent, az fölsajog minden álomban, rettenetben, és megnyugszom és lázadok. Es tengelyére felcsavarva forgat e furcsa szenvedés. A lélek, bár ba szétszakadna ezerfelé is. nyögve vés izzó jelet a tűnt időbe, melynek csak pillanatai fonódnak a tájra tűnődve tömör vágyakról vallani. Nem élhetek másként e korban, csak mint a villám, szaggatott, cikázó szívvel, felajzottan, sistergőn, mint a csillagok; itt is, ott Is egyszerre lenni, vigyen bár autó, vonat 8 mindig, mindenhol szétüzenni a fényből szökkent álmokat. Ez a zúgás szaggat szét engem, szenvedve, mégis boldogan, míg e fenséges fergetegben a falvak serege rohan. De baljós árnyait rikkantva leveti magáról a táj, gépünk felsikolt a magasba a szertetágul a láthatár. HATVANI DÁNIEL Karácsonyi vallomás Néad, odakünn hogy hull a hó! A pajkos kedvű angyalok kiszaggatták a vánkosuk, • most hajad sötétjén ragyog ez égből szállt gyerek-öröm* manó csillag: hópehely, tél gyöngye... De mért nem suhan ajkadra vidám sző? Felelj! Megőszültek egy perc alatt, lásd. a kopár útszéll fák... Boldogságom, csak érted van e cukrozott-fehér világ; a hó azért hull, hogy kacagj* virgoncán villantsd fogsorod; télapó finom szőnyege a lábunk alatt hogy ropog! Hát, hallgatag párom, tovább ne duzzogj! Szép e tél, de szép? A bodros hófüggőny mögül a vágy nyújtja felénk kezét. Szivemről már nem fújja el december sodró szele sem a mámort, ami te magad vagy: fittyet hány minden dérnek, fagynak ■■ ugye, kicsim? — e szerelem. JÓBA TIBOR Weinträger Adolf: Lány, Weinträger Adolf vaskúti festőművész az elmúlt esztendőben rendezett önálló kiállítást Képein a délvidéki táj változó szépségei tükröződnek, a tehetséges Rudnay-tanítvány művészetét ma már jól ismerik országszerte. Jó hírű rajzpedagógus is, növendékeinek gyermekrajzai világszerte nagy elismerét arattak^ több közülük nemzetközi díjat is kapott Lottó-menyegzősök Ezüst lombkönnyét hullatta már a faluszéli nyárfasor. A malom alatt a szél rohanászó kölykei verték a kis tó alkonyati hullámait. Réadudás falusi mennyegzők ideje ez október. Délben még kertbe csalogató a napmeleg. A szerelembe esett fiatalok is szívesen bújnak össze a tündöklő esték csillagfűzére alatt. Fejés után Kati lehámozta válláról a kékpöttyös réklit, kimenőbe öltözött. Miután haját is rendbetette, kibillegett a konyhába. — Mámi. — így szólította édesanyját kispendelyes kora óta _ szeretnék mondani vala mit... — remegett a hangja, miközben fülig pirult, mint aki nagy titkot készül megvallani. Kalászné almákat rakosgatott a kosárból éppen. — Mi az a nagyon fontos? — fordult leánya felé. Csak most látta: talpig ünnenlőbe búit a leánv. Hová készülődik, villant gondolatába. _ Eljön a Pista, mindjárt itt le sz. — tüzesedtek Kati meggypiros ajkára a boldog szavak. özvegy Kalásznét mintha láng csapta volna meg. De türtőztette «agái, JJehelgette az almát és frissen törülgette. fényesít- gette. — Fe... feleségül akar kérni... — hebegte Kati és reszkető tenyerébe bújtatta forró arcát. Kalászné kezéből kipottyant a piros-mosolygós jonathán és a tűzhely alá gurult. — Mit... mit... hogy a Pista téged?... — kapkodott levegő után. — Igen Mám!, a Pista meg én • •« — Dehát ebből ugyan nem lesz semmi! — csattogott a kiszemelt anyósjelölt. — Nem szálkolbász cinege legényt szántam én tenéked. Hogyisne! A Pista, ki az a Pista? Egy traktoros! Még ha agronómus lenne, vagy a tsz-elnök fia, vagy más valaki. Kati pilláira szivárvány lobbant. gyorsan kifutott a ház elé. ott az öreg szilvafához dőlt és lassan mosta fakóra arcát a szívéről pergő gyöngy. Nyikkant a kiskapu. Felrebbent. Pista jött. Felismerte lépteiről. Elébe futott, még mielőtt beléphetett volna. — Ne jöjj be most, ne jöjj soha többé — zokogta a leány. — Mérni hallani se akar rólad — csuklott el a hangja. Pista meghökkent. Ügy érezte, ostorszíj tép arcába. Jó ideig hallgatott. Azután dacosan, indulatosan odavetette: — Hát jó! Majd tudom mit teevek! — és elrohant. Kati hallotta még. hogy belerúgott a léckerítésbe és vadul csattogtak léptei az útkövön. Pénteken déli harangszókor rendkívüli eseménv gvújtotta fel a birsülatú csöndet. Kivágódott Kalászék pitvarajtója, a szomszédból suttyó legényke. Süveg Ferke robbant be. — Csuda történt! Pistának ötös találata vaa a lottón!—lihegte izgalomtól pirultam E nemvárt hírre Kalászné felrebbent mint puskadurranásra az anyamadár, Kati pedig kiejtette ujjai közül a galuskástul at és elpityeregte magát. Az alkonyi út porkendője hullt már az eperlombra. Jött Pista. Ragyogó mosolygós kedvvel, boldogan lobogtatta a zöld színű lottószelvényt. — Kalász néni, aranyos Mártii, tessék csak nézni, ötös találatom van! Katinkám, gyöngyvirágom. nézd csak. És mutogatta a szelvényt, harsogva sorolta a számokat: 17. 19, 45, 73. 90. Csak úgy fejből. — Ezeket húzták ki, bemondta a rádió is. a postán is jártam, ott is mondták, ötös találat ez! Legalább egymillió! — vigadozott Pista. És mindjárt kezdte is sorolni, hogy házat vesz a pénzből, époen eladó a Szűcséké szép új bútorokat bele. motorkerékpárt, azzal jár majd a földekre. Aztán csak egy takaros menyecske kell a házhoz és megrészegedve átölelte a sápadozó Katit. Kalászné mukkanj se tudott örvénylő naav izgalmában. Kötényével törölhette a karosszéket. úgy kínálta szíves hellvel Pistát, a gazdag vendéget Kati meg csak szeneseit. — De nem is ezétt jö-tpn* ín tulajdonképpen. — kezdte Pista bizakodón — nem is ez a fontos ... a szívem hozott engem ide. Nekem adja-e leányát Mérni kedves? Az özvegy zavartan igazgatta kontyát. — Hát már hogyne adnám* édes fiam — ölelte át a legényt — Nincsen a faluban különb legény nálad. Mindig is az volt titkos vágyam, hogy te meg a Kati... Boldogságtól csordultan ölelkeztek össze a fiatalok. — ötvenezret adok a pénzből Mámikának, úgyis szegény özvegy asszony. Szórta a pénzt bőkezűen Pista. — ötvenezret! — csapta ösz- sze kezeit Kalászné csillogva és máris arra gondolt, hogy a vedlő ház végét betapasztatja. — De mama kérem, senkinek egy szót se! Nem szabad elmondani senkinek hogy ötös. találatom van. Megrohannának a rokonok, a komák, az egész falu. Nem volna jó. — Jól van. eltitkoljuk — helyeselte Kalászné és már mai ga előtt látta a halom pénzt. Arany csillagmécsek hunyorogtak már a szőlőskertek fe-- lett. Kalá'zné még mindig törülgette harmatos pilláit Áz-i tán kiszédelgett a szobából; hadd maradjanak kettesben a fi"‘'’'->k. ti sejtette, áiomaais is va*
