Petőfi Népe, 1962. november (17. évfolyam, 256-280. szám)
1962-11-29 / 279. szám
1962, november 29, csatárt» UJ OTTHONBAN Egész délelőtt besüt a nap a tágas telembe. Ez különben a legszembetűnőbb itt: tágas. Ritkaság. A könyvtárak többségéről inkább azt mondhatjuk: zsúfolt. Ugyancsak zsúfolt volt még alig fél éve a Kiskőrösi Járási Könyvtár is a főtéren, a régi helyén. Augusztus 20-ra azonban átköltöztek ide. S nem sorolja többé a bajokat Mucsi István, a könyvtár vezetője, pedig azelőtt kifogyhatatlan volt a panaszokból. Az sem rontja a kedvét, hogy nagyon ideiglenes itt még minden. Be kell érniük egyelőre a régi bútorokkal, a hátsó teremben a padlón állnak a könyvek nagy halomban. De az olvasók fogadására berendezett helyiséget igyekeztek barátságossá, tetszetőssé tenni. A sarokban kis asztalka terítővei, hamutartóval, hogy legyen hol lapozgatni a könyvekben, mielőtt választana a vendég, az ablak alatt virág. — ötvenhét és félezer forintot kaptunk bútorokra — a szeme csupa mosoly, ahogy ezt mondja a könyvtár vezetője. — Ide szabottak lesznek, a könyvtár méreteihez illeszkednek, nemsokára el is készül velük a ktsz. Kora délelőtt is egyre-másra jönnek az olvasók. Pereszlényi Vendelné éppen összecsomagolja a most választott könyveket, messze viszi, a kiscsengődi iskoláig, ott lakik. A kis asztalka mellett középkorú férfi ül kopottas ruhában. Jó néhány kötet hever előtte, azokban lapozgat. Még nem döntött, melyik legyen az az öt-hat, amit elvisz. Ráérősen üldögél, van ideje. Hetenként egyszer jár haza Nemesnádudvarról Csengődi István, az Aszfaltutépítő Vállalat dolgozója. Mostanában a Sükösd felé vezető utat építi. Amikor hazajön, a nap fénypontja egy essendes órácska a könyvtárban. — De ismerős vagyok már a nemesnádudvari könyvtárban is — teszi hozzá. Aztán Mucsi Istvánhoz fordul. — Be lehet most fizetni a jövő évi könyvtári tagdíjat? Nem akarok elkésni vele, szeretném megőrizni a 26-os számú olvasójegyemet. Néha ilyen mosolyogtátó apróságokban nyilvánul meg leg- szembeszökőbben a ragaszkodás ahhoz, ami annyira közel áll a szívükhöz. — Mit olvas legszívesebben? — kérdezem. Könyvekkel megrakott polcok várják az olvasókat a kiskőrösi könyvtárban. — Jókait. — Sok ismeretterjesztő és történelmi művet is kivisz — szól közbe Sánta Lászlóné, aki évek óta dolgozik már itt, s nemcsak személy szerint ismer minden olvasót, de azt is tudja, ki mit keres a polcokon. Amikor később bejegyzi a távozni készülő Csengődi István rakományát, mutatja: — Egy Dosztojevszkij is van a csomagban. — Aztán kedvesen utána szól: — Kérjük, mint régi könyvtári tagot, hogy legközelebb hozzon magával egy új olvasót is. — Szívesen. Ha ezzel segíthetek, akár többet is — emeli meg a kalapját a vendég. Persze, hogy segíthet. Nem is annyira a könyvtárnak, mint inkább valamennyiünknek, az egész országnak, amikor egy pici darabkát hozzátesz a kultúra terjesztésének nagv munkájához, amikor segít megművelni néhány addig talán jobbára munkálatlan főt. Ilyesmiről beszélgetünk, amint ott maradtunk hármasban, de látom, hogy a könyvtár dolgozóit leginkább mégis az olvasólétszám érdekli. S igazuk van. Az ember a maga dolgában álljon helyt, ha tovább is lát nála, akkor jobbulnak gyorsan a dolgok. Az jár a fejükben, hogy nagyobb a könyvtár, szebb is lesz — meg akarják tölteni több olvasóval. Már tervezgetik, hogyan is lesz, ha kiköltözik a Petőfi-házból a cukrászda, meg a cukrászműhely is, s övék lesz az egész. Jó lesz, nagyon jó, a vendéglátóiparnál mindenesetre méltóbb a könyvtár Petőfi emlékéhez. Mester László Szorgalmasan gazdálkodnak a szalkszentmártoni űttörőpajtások zl KISZ Központi Bizottságának vörös selyemzászlajával kitüntetett szalkszentmártoni Petőfi Sándor úttörőcsapat nemcsak szép csapatotthonáról, Petőfi és községtörténeti múzeumáról híres, hanem arról is, hogy a szalki pajtások meg merik fogni — a munka boldogabbik végét. Az elmúlt iskolaévben több mint 10 ezer forint értékű társadalmi munkát végeztek a csapatotthon épületének tatarozásán, az udvar parkosításán és az iskola környékének fásításán. Minden évben rendszeresen és eredményesen részt vesznek a hulladékgyűjtésben, jó néhányuk büszkélkedik a kiváló fémgyűjtő jelvénnyel. Nem egyszer segítenek a helyi termelőszövetkezetekben is, ha sürgős munka akad. Szereinek gazdálkodni, még hozzá jövedelmezően gazdálkodni a szalki pajtások, s ennek az egészséges anyagiasságnak nem kis szerepe volt abban, hogy az idén megalakították a Falusi Ifjúsági Szövetkezetét is Lakos László tsz-tag vezetésével. A szalki FISZ népszerű elnöke azóta elvégzett egy elnökképző tanfolyamot és ellátogatott egy Pest környéki mintagazdaságba, ahol sampion gombát termesztenek. Azóta a Pe- tőfi-ház öreg pincéjében megindult a munka. Harmincöt-negyven négyzetméternyi területen érlelődnek a gombacsírák, amit a szorgalmas ifjú gazdálkodók Dunaújvárosban, Kunszentmik- lóson és Pesten fognak értékesíteni. A kis szövetkezetnek azonban vannak egyéb nagy tervei is. Jövőre három holdnyi területen kukoricát termesztenek, s már tárgyalnak a földművesszövetkezettel és a helyi tsz-ekkel kölcsön ügyében, amelyből nyúl- és pecsenyekacsa-tenyészetet alapítanak. A község határában levő Pernyési-tavon pedig halgazdaságot szeretnének létesíteni. Szép tervek, § ismerve a szalki pajtások szorgalmát, lPr tartását, találékonyságát, bízhatunk benne, hogy sikerül valamennyit rendre megvalósítaniuk. Különösen, ha ígéretükhöz híven támogatják őket a »fel? nőtt szövetkezetek” is. Kovács Sándor Kint vannak a viskói Ivastam a minap, hogy ^ egy angol erdész kimentett a vízből egy fuldokló asz- szonyt, meg a kutyáját. Tette elnyerte jutalmát, mert tizenegy fontot — mintegy 7—800 forintot — kapott értük. Históriájában csupán az a meghökkentő, hogy a nőért egy fontot kapott a vízbefúlók megmentésén munkálkodó társaságtól, s tizet az ebért az állatvédő ligától. A napilapok alig néhány sorban írták meg ezt, hiszen az eset valóban önmagáért beszél. Villanásnyi. de sokatmondó, mint egy fanyar fintor. Sűrítménye a nyugati „humánumnak", amelyről ebben a tükördarab- kányi történetben meglátszik, hogy az emberség arrafelé mint ' ’’jUiat „kutyáságba”. Érdemes azonban elgondol- ^ kodni a hírrel kapcsolatban még valamiről. Valamikor nálunk is voltak efféle társaságok, ligák, most azonban nincsenek. Miért? Talán mert mi bent hagyjuk a vízben a fuldoklót, vagy nem szeretjük az állatokat? Aligha. Társaság nélkül is kimentjük, akit lehet, s nem egy szervezet, hanem az állam ad érte kitüntetést, a társadalom közmegbecsülése övezi az életmentőt. Aki pedig állatot bántalmaz, azt mifelénk elítélik mindenféle állatvédő liga beavatkozása nélkül is. De nemcsak arról van szó, hogy ilyen egyesülések nálunk feleslegesek, hanem arról is, hogy nincsenek a mi világunkban már olyanok se, akik efféléket alakítanának. Mert mifélék is az ilyen társaságok tagjai? Mi idősebbek még emlékszünk rájuk, öregedő „magánzók", vénkisasszonyok, akik egyéb elfoglaltság és célcát híján ilyesmiben „élik ki magukatKülönféle jótékonysági egyesületek tucatszámra működtek a Horthy Magyarorssár gon, s ezekben alkalmuk volt fitogtatni erkölcsi „magásabb- rendűségüket" — mert különben is egyéb dolguk se volt. Valamiféle önigazolása ez az élósdi létnek, öntudatlan, de kétségbeesett tagadása a felesleges Ynivoltnak. Memcsák azért képtelenül * " mulatságos tehát nekünk ez a suletlen jutalmazási história, amely angolhonban tízszer többre taksált egy kutyát, mint egy embert, hanem azért is, mert ott sorakozik mögötte egy embertelen társadalom öntelt, ájtatosképű, erényt prédikáló, de a világ előbbre jutásához semmit hozzá nem adó hereserege. — r —<J ALAm&au 35. Pásztoréknak szoba-konyhás házuk volt, mint a legtöbb szegény parasztnak, de az elhurcolt gazda ragasztott hozzá egy féltetős kamrafélét még a háború előtt. Most ezt a szűk helyiséget rendezték be szövetkezeti irodának. Tanácsolták a járástól, hogy nyugodtan sajátítsák ki valamelyik kulák házát, csakhogy hiába múltak a hónapok, a kulák- költöztetés emléke nem akart halványulni a faluban, az bizonyult hát a legokosabbnak, ha nyugton hagyják a lakatot a lezárt portákon. Napközben szólt az öreg Kincses Antinak, hogy beszélni szeretne vele. A párttitkár a rücskösfalú, fehérre meszelt irodában várakozott a sánta elnökre. Jobban félt az öregtől, mint valamennyi felettesétől együttvéve. Vacsora után behúzódott a szedett-vedett bútorok közé, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, s a sűrű füstben olyannak tűnt a lámpa, mintha nem is levegőben, hanem zavaros vízben világítana Anti ezen az estén akarta megmondani, hogy Klárit kizárták a pártból. A lányával együtt jött az öreg. Látva a nagy füstöt, nyitva hagyta az ajtót. Klári nem lépett be a szobába. Ellenségesen köszönt, a küszöbre állt, nekitámaszkodott a félfának. — Azért jöttünk, te Anti — kezdte az öreg —, hogy megmondjad világosan: kinek vagyunk mi útjában? Neked vagy a pártnak? A titkár behúzódott a szoba túlsó sarkába, hogy ne lássa Klárit. Volt ott egy régi ruhásláda. szekrény híján ebben tartották az iratokat. Ráült. Szomorúan nézte az öreget, aki az asztalra könyökölt, s a lámpa mögül figyelte őt, válaszra várva. Anti türelmesen, a mesélő emberek merengésével beszélt: — Nekem senki sincs láb alatt. Ismerem Józsi bácsit, tudom, hogy a saját ügyében, vagy a családjáért egy tapodtat sem lép. Megpróbáltam maga helyett. Mindent megpróbáltam. Ez jött ki belőle. Amíg lehetett, vitatkoztam. Aztán parancsoltak. Még mindig jobb, ha engem hibáztatnak. Egy emberről én is szívesebben hinnék rosszat, mint a pártról. Néhánv kósza szúnyog düny- nyögött be a szobába, mohó osa- pongással szimatolták körbe az emberek arcát. Kincses meszszebbre tolta magától a kormos- üvegű lámpát. — Arra utasítottak, hogy Danit küldd el a faluból? Pásztor Anti nem szólt, nem is nézett Kincsesre, csak fejbó- lintással válaszolt. — Milyen indokot mondtak? — faggatta tovább az öreg. — Hogy élesedik az osztályharc. Azt kívánják tőlem, hogy válasszam el őket. Kommunista nem élhet kulákkal. Erre Klári bejött a szobába. Rémülten, gyanakvón meredt Antira, — Arról nem beszéltél, hogy milyen kulákról van szó? — kérdezte olyan hangon, amely alig hasonlított az övére.. Anti megértette, hogy továbbra is gonosz bajkeverőnek nézi a fiatalasszony. Fájdalmas haraggal förmedt rá. — Elegem van ebből a nézésből. Menj és intézd a sorsod, de engem ne gyanúsíts! Ha már annyira jól esik ártani, akkor éppen téged választalak?! Klári sompolygó mozdulattal fordult sarkon, s mintha halott- virrasztáson lenne, óvatosan ereszkedett apja mellé a padra. Az öreg lassan átölelte, ujjaival békítőn ütögette lánya vállát. Szeme, amely a hunvorítás- tól mindig mosolyogni látszott, most gondterhelten, fénvteienül rejtőzött a ráncok között. Nem kételkedett Anti szavaiban, fis a következményekben sem. Elegendő tapasztalata volt ahhoz, hogv következtetni tudjon. Ha baj volt a lányával, akkor rá sem nézhettek jó szemmel. Ha azt kívánják, hogy váljon el a lánya, akkor Klárinak fejet kell hajtania, különben a pártból taszítják ki. Ezzel pedig rosszra fordul a család helyzete, rosszabbra, mint amilyen valaha is volt. A felszabadulás óta soha egyetlen pillanatra sem félt. Most megtámadta ez az elfelejtett, kellemetlen érzés, mintha csak a szoba alattomosan hűvös föld- pallójából szívódott volna a testébe. Nem akart félni. Az igazságot akarta ismerni. Antira emelte a tekintetét, együttérzőn szólt hozzá. — Köszönöm, ha védelmeztél. Azt is megköszönöm majd. ha mindent elmondasz. Ne kímélj. Azzal csak ártasz nekem. Anti tűrte az öreg vallató tekintetét. most nem is tudott volna máshová nézni, csak a szemébe. — Jártam az egyik veteránnál, aki Józsi bácsival volt intemá- lótáborban. Emlékszik még az öreg Cigié Mihályra? ... Kincses szemöldöke ámulva ágaskodott. — Él még?!... — Éljen is minél tovább! — Beszélj, beszélj!... — Az unokája vitt el hozzá. T evelet írtunk a központi vezetőségnek. Eloanaszoltuk a bajunkat. Mindent leírtunk. Ami'* nem kapunk választ, a járás kívánsága szerint kel! cselek^rt-n* Ezért lenne jobb, ha Dani önként menne el. minthogy a hatóság utasítsa H, vagy esetleg elvigyék. Cigié Mihály is ezt tanácsolja. Kincses József eimogatőn húzta le tenyerét lánya válláról. — Ha így áll a dolog, akkor nincs mit tenni. Gyere, menjünk haza... Klári engedelmesen felállt. Sóhajait visszatartotta, remegve lélegzett. Indult ki a szobából. Anti is fölemelkedett a ládáról. Félénken szólt utána. — Várj még... — Nem merte folytatni. Klári megtorpant, visz- szanézett rá várakozón, ö pedig lesütött szemmel, akadozva, alig hallhatóan kérte: — Add majd ide a tagkönwedet... Be kell vinnem a járáshoz... Klári ajka megnyílt kissé, arca elfehéredett. Furcsa rándulás futott végig bal orcáján. — Miért? ... — A megye kizárt a pártból. Az öreg ekkor már a lánya mellett állt. Maga is gyámoltalan volt, de azért megfogta a lánvát és gyengéd nógatással próbába kivezetni a szobából. — Megkapod a tagkönyvet — mondta Antinak, látszólag nyugodtan. majd Klárira szólt zárkózott büszkeségével: — Ne sírj. A hited maradion meg. Elmentek, köszönés nélkül, A maeámmaradt Pásztor Anti -''’kidőlt a falnak, halántékát a ’’űvös vakolathoz szorította. Szabadulni akart a szégyentől, am«lv csontig égette mintha lúgkővel öntötték volna le. (Folytatjuk.)
