Petőfi Népe, 1961. május (16. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-28 / 124. szám
J enőről mindenki tudta, Jtogy agglegény. Nem volt még öreg, de már fiatalembernek sem lehetett nevezni. Csak volt, a maga negyvenegy- néhány évével, szerény mosolyával, félénkségével.- Állandó tárgya volt a csipkelődéseknek, kétértelmű megjegyzéseknek. Jenő sohasem gondolt arra, hogy egyszer ezeket meg is lehetne unni és amúgy férfiasán az asztalra csapni. Nem azért, mert gyáva volt, hanem mert szerette a békességet és a nyugalmat. És talán félt is egy kicsit. A nőktől. A rosszmájú fiatalság más okokkal, magyarázta Jenőnek a nőktől valótartózkodását. Nem volt igazuk. Jenőt pokoli vágy emésztette a nők után; albérleti szobájának a falát telis-tele ragaszgatta mindenféle újságból kivágott női képekkel. Egyszerűen csak félt; félelme az élettől elkülönítetten nevelkedett kultúrember félelme volt. Nem volt benn,e annyi bátorság, hogy oda lépjen egy nőhöz és azt mondja neki: Maga tetszik nekem, jöjjön el velem ide vagy oda. Az örökös vágyakozástól hajtva, agyában elképzelt romantikus kalandok születtek. Egyszer majd megtalálja, egyszer majd megszólítja, még talán meg is csókolja. Nagy leomló haja lesz, s eleven gyümölcs a szája. A teste mint a bokrok hullámzása. Igen, ő lesz majd az igazi, aki kárpótol majd az átgyötört éjszakákért. A z idő múlt, s az álmok is egyre ritkábban jöttek. De most mégis, most mégis mintha ráakadt volna. Pár héttel ezelőtt találkozott vele egyedül ment. Megtudta azt is, hogy hol dolgozik. Aztán éppen mellette ment el. amikor az szembetalálkozott egy másik nővel, aki Vicának szólította, Vica — isteni szép név! Majd az üzemi konyhán is találkozott vele, egész véletlenül. A szomszéd asztalnál ült, s evés közben is csak őt nézte. Megnézte a lány bal kezét, s látta, hogy nincs rajta gyűrű. Az öröm átforró- sította körötte a levegőt. A ne- héz-csillogású remény az áhitat örvényében táncolt. Az ablaknégyszögek forgásában nagy íveléssel zenélt a tér. Tavasz volt, s mindenütt szervezték a bálákat. A hivatal is készült a bálra. Jenő felé állandóan zuhogtak a biztatások: — Jenő bácsi, remélem ott lesz? — Jenő. ugye eljön? — Még menyasszonynak való is akad! — Klassz nők lesznek. — Jenő bácsi sokat fog táncolni, ugye? — Még puszit is kap! Tíz éve is volt tán, hogy nem volt bálban. Érezte, hogy lassan elmarad mögötte az ifjúság. Magányosan élt, mint az a vén gesztenyefa, ott az útelágazásnál, ahol lakott. A többiek unszolására rászánta magát arra, hogy elmegy a bálba. S aztán valami sejtelemféle is kezdett vibrálni érzékei mélyén. Biztosan ott lesz Vica is. Biztosan, biztosan — mindig csak erre gondolt A sejtelemből lassanként meggyőződés lett. Elérkezett a bál estéje. Felvette a régiszabású sötétkék öltönyét. A nyakkendője kicsit kajla volt ugyan, de azért egész jól állt. Sokáig borotválkozott. Fiatalnak érezte magát. A ztán belépett a nagy, oszlopos termebe. Tompított fény, girlandok, konfettik, csillogó üvegek, zene. A valóság csodálatos ritmusban kezdett zsongani. Hasonlított a boldogsághoz. Jobbról hallotta, hogy szól neki valaki. A kartársai voltak, feleségükkel. A nők csinosak voltak és vidámak. A férfiak is. Helyet szorítottak Jenőnek. Pohárba bort töltöttek. Ittak. Jenő olyan helyen ült, hogy szétláthatott az egész teremben. Vicát kereste szemével. De nem látta sehol. Többször is ittak. A pincér egymásután hozta kifelé az üvegeket. Jenő vidám lett, sokat és hangosan beszélt. De lelkére hatalmas súllyal nehezedett a várakozás. A zene kegyetlenül pörgött. A nagy dob ritmusában forgott az egész terem. Kartársai táncolni mentek feleségükkel. Egyedül maradt az asztalnál. A magány ordítani kezdett belül, fejét lehajtotta, s fülét befogta, hogy ne hallja. A ztán felemelte fejét lassan, s egyszerre megdermedt benne a sikoly. Vica ott ült, igen, ő volt ott a szomszéd asztalnál. Gyönyörű, leomló hajjal, halványzöld estélyi ruhában. Nem volt egyedül — három fiatalember lebzselt körülötte. Az egyik most megfogta a karját, a másik egész közel hajolt az arcához. Vica engedte. Jenő teletöltötte a poharát, s egyhajtásra kiitta. Töltött másodszor is és azt is kiitta. Figyelte, hogy Vica látta-e. Nem látta. Hol az egyik fiúra nézett, hol a másikra. Fogai fehér gyémántként villogtak. Vica arcát egész közel hozta a bódulat. A tér megnyúlt, a ritmusok kitágultak. Szinte észre sem vette, hogy Vica asztalához lépett. A nőt felkérte. Az végigmérte egy pillantással, s kérdően nézett a fiúkra. Az egyik így szólt: — Na menj, csöröghetsz egyet a hapsival! A többiek röhögtek. A szájukból rum gőzölgőit Jenő mindezzel nem törődött Remegve fogta át a nő vállát s szeretett volna nagyon szépeket mondani. Szeretett volna táncolni, ahogyan mások. De érezte, hogy lába mindig elvéti az ütemet. Nagy- nehezen megszólalt: — Maga.J maga nagyon csinos! — Na és aztán, mit akar ezzel? — kérdezte a nő türelmetlen bosszúsággal. — Hát csak úgy... mondtam. Mert így van. Mert maga nagyon tetszik nekem. — Máskor is szokott ilyen szép bókokat mondani? — Ne tessék haragudni, nekem már régóta tetszik maga. Maga olyan szép! Vica fagyos gúnnyal nézett rá: — Nem részeg maga? A márvány-arc szétfolyt, s aztán megint összeállt. Zene hullámzott a girlandok partjai között. Az üvegek csillogó halak voltak. A józan ész gátjai fölszakadtak. ___ Értsen meg, értsen meg... ” *■ én szeretem magát! Kimondhatatlanul! Én egyedül vagyok, maga kell nekem! Jöjjön el velem... értsen meg! — Maga tökrészeg hülye! — szólalt meg dühösen a nő. Hangja a végtelenből hallatszott. Karját egy fiatalember rántotta meg. — Na, gyere, kisapám, ülj le, és józanodj ki! Ha balhét csinálsz, megjárod! A fiú leültette az asztalhoz. Jenőnek nem volt ereje védekezni. Gondolatai a semmiben cikáztak. A zene elhallgatott, a táncnak vége lett. Jenőt meglátták kartársai, amint az asztalnál ül lehajtott fejjel. Komoran súgtak össze: — Jenő részeg. A hölgyek azt mondták: — Nem szabad többet innia, kísérjétek haza! Jenő felállt s eltolta maga mellől a két férfit, akik haza akarták kísérni. Csöndesen megszólalt: — Menjetek a fenébe! S ezzel tántorogva kiment a teremből. A többiek csodálkozva néztek utána. M ikor hazaért, odalépett a ■ * falhoz, s letépte róla a rikító újságképeket. Rideg közönnyel, összeszorított fogakkal. Belegyűrte őket a kályhába s meggyújtotta. Sokáig nézte a tüzet, amíg csak el nem hamvadt. A füst elszállt, mint az ifjúság. Felszállt a süket, közönyös éjszakában. Hatvani Dániel AZ AGGLEGÉNY o0000^01?0^rvYvvvy^OQQQQOQ0OQ00C>C)00000000000000C>0C>00000<XXXXXXX>00CKX)00000000CX>000C><XXXXÍ0QOQOO Hai öregek Mindég azt hittem, ifjabb én vagyok — az élet rendjeként s nem az apám, akit megtiport annyiszor a sors, hogy vidámsága szinte csoda már. Rokkant maradt az első háborún, csősz lett aztán és altiszt is szegény, urakat szolgált, s azt csak én tudom, el nem hagyta őt sosem a remény... Nyugton lenne már, pihenhetne is — törvény szerint — a hatvan év után, mégis útra kél hajnalonta, mert csalogatja a kivirult határ. Téesz-gazda lett az egykori csősz — csak most derült ki, mimindenhez érti — de meg is toldja a tapasztalást, »ezüstkalászost« végzett az idén. Mindég azt hittem, ifjabb én vagyok — az élet rendjeként — s nem az apám: habár restellem, be kell vallanom, bizony túltesz még sokszor a fián. F. Tóth Pál 'Tjaoaizl kitáruló» Üj illatok illantak a rögből, eső áztatta, megdagadt a föld. Évek óta most vettem először észre, mily gyorsan befesti a zöltT ragyogó, remény színre a fákat, hogy bújnak elő, versenyre kelv' a napsugárért, a kis fűszálak. Mentem a réten át, énekelve. Ujjongó dalom az égbe szökött, tavaszi kedvem szebb volt a fénynél, legszebb volt minden virágok között kitárult szivem nagyobb a rétnél. KANTOR ZOLTÁN Közgyűlés a tsz-ben A „koltúrban” összegyűlt a tagsátr: a teremben lázas érvelés.. ■ törölgeti homlokát az élnék! temérdek ügy, s az Idd — kevés! A Jegyzéstől szédül már az fraok; — az ablakra füstgomoly tapad. — Nagy vitában nem is veszik észre, bogy telettük új hajnal hasad! CSATAKI JANOS Bozsó János kecskeméti kiállításáról Jegenyék. HA3NIALI ALLELUJA Nem dideregsz már, mikor hajnalonta papucsba lépsz, hogy kezdd az új napot, felengeded a függönyt, és az ömlő napfényt ujjongó szívvel fogadod, kitárt karokkal hívod be a május virágillattól terhes áramát, amely az új, szép napra ébredt tested, s véred frissült irammal járja át... bimbózó kis virágaid köszöntnek, amíg hinted rájuk a permetet, megcsókolod az újdonsült kis bimbót, — hisz mindegyik egy-egy kis gyermeked. _ Lábujjhegyen jársz, — fiunk fel ne keljen, s úgy lopakodsz ki a tenyérnyi kert pázsitfüvére; mennyit nőtt az éjjel, mert leheletnyi eső szemetelt,; Es rádnevet a milliónyi fűszál, mind ismerős, mind jóreggelt köszön, te végigsimogatod tenyereddel, miközben én odabenn öltözöm, s mire kilépek hunyorogva, kinn már nagy, vidám koncert az egész világ, és te zenged az új nyár érkezését köszöntő, hajnali alleluját... Ántalfy István Éjszakai séta Elaludtak a házak, s valami új álomba belebukva szenderegnek a lombok. Csillag-tűz fűti a tájat s álmosan ringnak a dróton a lámpák. Édes e csend: kitárulhat most tágra a lélek, átölelni a létet... Lengő függönyt égre lövelve kémény füstöl a gyár s közepén, kései gép száll, hasítva néma eget 8 Koppan a léptem roggyant kövein az útnak, § kutya vakkant Holdra ugatna, de nem leli azt i Az illatos ágyak ölén kivirágoznak a vágyak, míg valahol érik a hajnal, különös illata érzik, jelzi előre, hogy sok fénnyel eljön a Holnap. Alszik a város, elalélt a nappali harctól, de mégis: itt van az élet, a hón szeretett, itt van előttem, elűzni se tudnám, s mily remek ezl Mily tüzek égnek a lélek erdeiben! Mily csoda, nézd: e sokhangú csendet ölelni erősen, s ellesni dallamait! Ahogy csendben lépkedek itten, az éjnek ölelése kísér, s amerre járok, a tárgyak intenek értem: jöjj közelébb! Indulok, s mily gyönyörű ez a lépés! Érzem is már: minden enyém itt: a táj, s a kövek a járdaszegélyen, és a házak, a fák, az alvó emberek álma enyém! ! Minden: az éjnek ezer éke-csodája, az ég, a sötétség, a rög, mibe lábam ütődik, a fű, mire harmatot hint le a lég, j az iskola is, friss-szagú termeivel, a hunytszemű ablakok is. ; Mily csoda éj ez: benne remeg százezer élet víg dalolása, és itt van előttem, itt van a város, hol minden enyém lett és túl a határ is, megnövekedve — itt van az élet: csupa láng-lobogás, jelzi, hogy érdemes élni! Varga Mihály \ >oooooooooűoootxyxxaoooixiooo6o<**>Q^****v*«*«»ooo«3oooooQi3ooofMooooaij.v*. I neoooooooooooűOOOOOQCiooooooooooooeoo«innfrinn»wwinnn<»
