Petőfi Népe, 1961. március (16. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-12 / 61. szám
SEVCSENKÓ KÉPE ALATT A Béke Világtanács javaslatára a haladó emberiség ebben az évben emlékezik — halálának 100. évfordulója alkalmából — a nagy ukrán forradalmár költőre, Tarasz Sevcsenkóra. Estig Úgy belénk szorult a félsz, mint a szú a fába. Némi vigaszunk volt ugyan, de a századparancsnok intelmére és az ukránok konok-néma magatartására való emlékezésünk szétrongyolta bennünk a reményt. — Te! Csakugyan partizán lehet e falu lakosságának a fele? Ahogy délben, megérkezésünk után az öreg mondta? — kérdezte tőlem Gyurka, legjobb barátom, akivel húsz hónapja, 1942. októbere óta együtt ettem a komiszkenyeret. — Az egész falu az. Délután találkoztam a határban Horváth János szakaszvezetővel, tudod, azzal az újpesti lakos barátunkkal, akit a testvérszázadunkban fél esztendeje hoztak a frontra; ö mondta... ö most egy hadtáp-raktárt őriz két rajjal. Ismeri a helyzetet. — Az egész falu!? — Az! t — Még mit mondott? , — Hogy a magyarokat nem mindig bántják a partizánok. Mivel tudják, hogy többségük nem önszántából van itt. — Miért is bántanának? Mi nem harcolni jöttünk. A századunkat azért vezényelték hazulról ide, hogy hidat építsünk a Btryj folyón — magyarázta Gyurka, mintha nem tudtam volna legalább úgy, mint ő. — A dicsőséges visszavonuláshoz i— tette még hozzá, miközben köpött egyet — Nem minden magyar század épít hidat.. A németeket egyébként válogatás nélkül ritkítják, ahol érik őket. A múlt héten is elkapták egy járőrüket az erdőszélen. — Szörnyű ez a háború... Azt mondta Horváth, hogy a magyarokra nem mindig mennek rá?! — Csak arra, aki támadja őket Meg aki disznólkodik. Két hónapja egy csapatcsendőr- őrmestert kupán lőttek, mert erőszakoskodott egy menyecskével. — Megérdemelte — Meg. — És honnan tudja a szakaszvezető, hogy a magyarokat mikor bántják a partizánok? — Fél éve alighogy ide vezényelték az őrségével, tört magyarsággal írt levelet kapott Abban figyelmeztették, hogy miképpen viselkedjék ő és az emberei. Mi valamennyien... Errefelé az idősebbek közül sokan tudnak magyarul. A k. u. k. hadseregben szolgáltak annak idején Ferenc Jóska alatt. Laknak a környéken hajdani nyíregyházi huszárok is. ’ — Mit gondolsz, szállásunk gazdája is partizán? — Ha az egész falu az, miért ne tartoznék közéjük? — Amikor átjöttünk az udvaron, láttad, hogy a kerítésnél két másik paraszttal beszélgetett? Fejükkel biccentve elfogadták ugyan a köszönésünket, de a tekintetük nem volt valami barátságos. — Ha odahaza a ti egyik szobátokba bedugnának két ellen- eéges katonát, te barátságos volnál hozzájuk? — Én nem vagyok az ellenségük... Nem tehetünk róla, begy a faraTtrai jjacaacsoltak bennünket. Tudod jól, akárcsak te, utálom én is a mundért, az öldöklést, ezt az egész vircsaf- tot.. Szívesebben sétálgatnék menyasszonyommal a Duna- parton. — Csakhogy ők ezt nem tudják. Az ő szemükben, szívükben egyforma ellenség vagyunk mindannyian. — Egyformán vagyunk ám benne... majd’ megmondtam, hogy miben... Nyakig. — Én azért hiszek abban, amit Horváth mesélt. — A fene tudja... Én félek, pajtás. Nem vallottam be, hogy én is. Vetkőzni kezdtünk, hogy eltegyük magunkat a bizonytalan holnapra. Az asztalon álló petróleum- lámpás fényénél most vettem jobban szemügyre a szobát. A pitvarról nyíló ajtó mellett kívülről fűthető hatalmas, széleshátú kemence terpeszkedett, utána két ágy, szemben, a fal mentén lóca, az előtt asztal, s négy szék állott. — Melyik ágyban alszol? — kérdeztem Gyurkát, aki közben megvizsgálta a két ablakot, hogy jól zárnak-e, s háromszor is kipróbálta az ajtó reteszét — Nekem nem kell egyik ágy sem — felelte. — Fölfekszem a kemence tetejére — s már mászott is, hogy eszembe ne jusson megelőzni. — Ott biztonságosabb. Miután elcihelődött, mind a négy kézigránátját kirakta a téglatűzhely peremére. Ügy festett, mintha egy kisebb fajta vár fokáról pislogott volna rám. — Ha éjszaka megtámadnak bennünket, közéjük vágom a gránátokat — mondta. —• Aztán ripityára megyünk mind a ketten — jegyeztem meg fanyarul, kicsit bosszankodva is, hogy miért nem jutott eszembe az a kemence- fekhely. — Én meg a lócát választom — mivel kisütöttem, hogy kényelmetlen fekvés esik rajta, ami miatt éberebb alvásra kényszerülök. Éppen el akartam fújni a lámpát, amikor az árnyék függönyében képet vettem észre a falon. Nagykucsmájú, lecsüngő bajszú, szúrós tekintetű férfit ábrázolt. Aha, valami ukrán hadvezér, nemzeti hős, vagy efféle. Mintha megszólalt volna: »Mit kerestek itt? Takarodjatok haza!« A sötétben, a lócán fekve is magamon éreztem tekintetét. És rádöbbentem, hogy délután a többiek szállásán is ugyanez a kép díszítette mindenütt a falat. Bátor nép. Mai vezérük arcmása nem lehet, hiszen németek, magyarok, tehát ellenséges katonák jönnek-mennek állandóan már bárom éve ezen a falun keresztül, vagy időznek benne, s a nyűt színvallás veszélyes játék volna. De hogy valami hajdani nagyemberük lehet, kétség nem fér hozzá. Így, a képével tüntetnek némán az eszme mellett, amelynek az a férfiú bizonyára nagy harcosa volt. Elkerülte szemem az álom. Tehetetlenségemben sírni szerettem volna. Engem kényszerítettek ide, akit apám kisgyerek korom éta a népek hőseinek a tisztelőjévé neyelt. Az ablakon szomorúan tekintett be égi útjáról a hold. Temetői hangulata volt a nyomasztó csöndnek, s emlékeimnek, amelyekbe menekültem. Hiába minden. Hasztalan bontottak virágot ifjúságom szép reményei, gyilkos fagy elher- vacztotta őket. Ez lett az egészből: huszonnégyéves fővel itt fekszem idegenben egy kemény lócán, jobbommal pisztolyt szorongatva, mert megtörténhet, hogy életemre törnek, jogosan, de anélkül, hogy kényszerű jelenlétemet nem számítva, okot szolgáltattam volna rá... Ekkor kopogtak az ajtón. Vagy a szívem verését hallom tán a dobhártyámon? Füleltem. A kopogás erősebben megismétlődött. Kiszóltam, s idegen nyelven jött vissza a válasz. Gyorsan leszálltam a lócáról és meggyújtottam a lámpát’ Gyurka a markában szorongatott már egy kézigránátot. Az elszánás tüze fellobbant mindkettőnk tekintetében, s jobb kezemmel a fegyvert fogva, hirtelen felnyitottam az ajtót. Szállásunk gazdája — hatvan felé járó ukrán paraszt — lépett a szobába. Kezében sárgás lével teli kétliteres üveget és három kupicát tartott. Először Gyurka kézigránátjait vette észre, majd az én pisztolyomat. Megcsóválta fejét, s mélyen döngő basszussal ennyit mondott: „Nye bojsza!” Nem értettük, de gesztusából, a két szó hangsúlyából megéreztük, hogy bátorít bennünket: ne féljünk! — Vodka — töltötte meg a kupicákat, s miután egyiket a kezembe nyomta, a lámpa fényének tartva kíváncsian vizs- gálgattam a csak regényekből ismert pálinkát. Félreértette szándékomat. Ismét megcsóválta fejét, elvette tőlem az italt és egy kortyra lenyelte. Megértettem: azt gondolta, hogy azt hiszem: méreggel traktál bennünket. Kézzel- lábbal magyaráztam: tévedett, én csak jobban megmustrálva Ismerkedni akartam a vodkával. Mosolygott, aztán koccintottunk, s ekkor a képre esett tekintetem. — Hetman? — kérdeztem. — Nyet. Pc — Ah. Poéta: &íilLatt a táaolmg,••• Ködgomoly mögött bontakozik jövőnk, de a ködön átlátunk s átlépünk, csillan a távolság, mint az ólomkristály, — a szétszórt fény százszínű, mint a reményünk. Terveink mozaiklapok, gyönyörű képet mutatnak felénk, a csoda nem fér szűk pupillánkba, s mintha napjainkra magunk se ismernénk. Jelenünk már csupán megtűrt vendég, fénye csak épp átvillan versemen, mert én ihletem radarjával immár a kommunizmus vibráló jeleit keresem. Kópiás Sándoi Jléqq új taoaiz! Kapaszkodj meg szivemben hétköznapok egéről hozzámfutott kis csillag. Almom és vágyam repítő rakétájával hadd vigyem fényed messzibbre — végtelenjébe a holnapoknak. Légy új tavasz! Légy békéje háborgó lelkemnek — fénye, árnyéka, mosolya, könnye az életemnek. Felvidéki István Tavaszi kitárulás Üj Álatok Ulantak a rögbő!, eső áztatta, megdagadt a föld. Évek óta most vettem először észre, mily gyorsan befesti a zöld ragyogó, remény színire a fákat, bogy bújnak elő, versenyre kelve a napsugárért, a kis fűszálak. Mentem a réten át, éneltelve. Ujjongó dalom ae égbe szökött, tavaszi kedvem szebb volt a fénynél legszebb vol* minden virágok kőzett kitárult szivem nagyobb a rétnél. Kántor Zoltán — Sevcsenkó — felelte büszkén. A költő nevét ismertem, de különben nem sokat tudtam róla ... S most, mintha a képről barátságosan mosolygott volna ránk.. Biztatóan. Mi meg isméi koccintottunk, ittunk, míg egyszer csak az öreg vállamra téve súlyos kezét, sóhajtva mondta: „Vojna, vojna!” Olyaténképpen, mintha a szónak kitekerte volna a nyakát — Krieg — ismételte meg németül, hátha úgy értjük. — Háború — fordítottuk le magyarra. Hosszabb mondatban fejezte ki gondolatait, s úgy éreztem, ezt mondta: „Bizony, jó volna egymást gyakran vendégül látnunk, de nem így, hanem háború nélkül. Békében!” Negyedóra múlva már úgy danolásztunk két nyelven, de egy szívvel, hogy ha valamelyik német járőr az ablak alá merészkedik, bizonyára megállapítja : összeesküvők vagyunk. És ném is tévedett volna. ölelgetéssel tolmácsolva egymás iránti baráti érzéseinket, összeesküdtünk a fasizmus sza-i badságtipró háborúja ellen —j s frigyünknek nem más volt a] tanúja, mint Sevcsenkó. az uk-| ránok halhatatlan költője. ] Tarján István Bozsó János: ALKONYAT ESTÉLI KÉP A nap már vígan elköszönt Pedig a kő még hátasa van, — néki itt semmi dolga — ma még hajlítja hátad, te még serénykedsz, kedvesem, csoda, hogy dolgos kezeden erődet sokszorozva. ezer bütyök nem támad Már gyűlik a sok buborék, s a plafonig száll szépen, rád nézek és te mosolyogsz: — Óh. nemsokára készen! A szennyes edény gőgícsél, hogy rá senkise gondol, hisz te sem látszol szinte már a tornyozó haboktól. fis ha megnyugodni végre a vetett ágyba fekszel, hunyt szemed sarkán döngícsA munkáira intő reggesL De azért mégis pillanat magadba szívsz most mmdea^ a békesség nagy varázsa kicsiny szobánk!» libbent Két pihegő Ms gyermekünk alszik csendesen, mélyen, s mi lessük szűzi álmukat, hogy boldogságba érjen. T. Tóth P& ESTE a varos kinyújtja ostórnyéles karjait kövek öröklét-gyöngyem szerelmes szelek sóhajában esőben izzó dupla-fényben magányos szomjas kószálásban szemvillogáson átsugárzó csókod fátylas színékkel szólít s minden élesen látható a lecsukódó házsorok táncoló négyszögeiben az elfelejtett gondolat piros láncain függeszkedve már csak szavadat mormolom és csak a te szemeddel nézek a kitárt lüktető világba bár nem is tudom merre vagy ez az az est mely megszül minké' virággá gyújtott ritmusokban viharral átnyilalt szivekkel fényekre fűzött fogsorokkal tüzet kívánó szomjúsággal elcsöndesülő sóhajokkal amikor kinyújtja a város számtalan ostomyeles karját Ttatvani Dániel >
