Petőfi Népe, 1961. március (16. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-21 / 68. szám

t oldal 1961. március ti, kedd A TÉL SZERELMESE RÖKK KÁROLY festőművész nevét 1923-ban jegyezték fél, amikor mint új üstökös tűnt fel a Nemzeti Szalon tárlatán. Ki­állítása nagy meglepetést kel­tett. Ráirányította a szakmabe- belielk figyelmét, s 1926-ban már állami akvarell-dijat nyert, A művészeti lexikon így em­lékezik meg Rökk Károly élet­pályájáról: »A világháborúban fogolyként Moszkvába került, majd Krasznojarszkba, Szibériá­ba vitték, s csak 1922-ben ke­rült haza. Többnyire tájképeket fest. 1926-ban az állami 11- víz- festmény díjat nyerte. 1934-ben kitüntető elismerést kapott a Műcsarnokban. Kalocsán élt.« A FÍlRGE MOZGÁSÚ, ősz­hajú mestert, aki 70 éves, gaz­dag múltra tekinthet vissza, ott­honában keressük fél. Mit mond­hat kiegészítésül a művészeti lexikon szűkszavú közléseihez — kérdeztük tőle. S ő mesélt. Az 1914-es katonai bevonulás, majd az orosz fogság éveiről emlékezett. Rengeteget dolgozott a fogolytáborban. Itt kötött élet- reszóló szövetséget a művészet­tel. S miért csak akvarelleket? — kérdezi szinte helyettünk. En­nek egyszerű a története, adja meg a választ. Akkor, ott kint nem volt lehetőség műtermet nyitni, a vízfesték pedig köny- nyen elfért, akár a zsebem­ben is. A festményeimet lassacskán megismerték a lágeren kívül is. Ennek az eredményeként hívtak meg a minuszinszki középisko­lába rajztanárnak tizenkilenc­ben, a csodálatos októberi napok után két évvel. Három esztendőt töltöttem él a fiatalok nevelé­sével, s itt ismerkedtem meg a féleségemmel is, aki ugyanen­nek az intézetnek a pedagógusa volt. Azóta is a legavatottabb , bírálóm — teszi hozzá moso-1 lyogva. A HADIFOGSÁGBÓL való hazatérés után nem kerülhetett azonnal sor művészetének ér­vényesítésére. — Nekem tanult mesterségem volt a köműves- ség, apám is az volt. Így ebben a munkában kerestem a kenye­remet. Szabad időmben feste- gettem. Első kiállításomon 150 képpel vettem részt. Ez mutat­ja, hogy jó alaposan kihasznál­tam a szabad időmet A leg- örömteljesebb az volt számom­ra, hogy képeimet mind egy szá­lig megvette a közönség. Kri­tikusaim elismeréssel nyilatkoz­tak pilktúrámról. Leginkább a pedáns kivitelezést, s képeim színharmóniáját dicsérték, de jó véleménnyel voltak témáimat ü- le'ően is. Különös öröm volt számomra, hogy a már akkor beérkezett nagv művészek: Edvi- riés Aladár, Rudnay Gyula is elismerték művészetemet. Ez nagy ösztönzést adott. 1926-ban rendezett kiállításomon, én még kezdőnek számítottam, ennek el­lenére Edvi, Halápy, Hess és Horváth mellett állami akvarell- d’^nt nyertem. > És a felszabadulás után? — kérdezzük. — Sajnos, nem min­den úgy alakult, ahogy kellett volna. Azt hiszem, ebben én is nagyon hibás vagyok. Nem je­lentkeztem, félrevonultam, vár­tam, hogy hozzám jöjjenek.. Persze, talán az is közrejátszott, hogy itt Kákicsán minden meg­becsülést megkaptam, s ex kár­pótolt az országos hírnévért. Rendszeresen dolgoztam és még ma is a fiatalok oktatásával foglalkozom, tanítok az ipari ta­nul ó-iskolában. Talán ez utóbbi körülmény is szerepet játszik abban, hogy ma már elég ke­vesen. főleg csak mint pedagó­gust ismernek. — Mit szeretek leginkább fes­teni? Esősorban a telet. Ez a téma vonzott. Úgy gondolom, a témákhoe fűződő kötelmeim A katonatelep! példa első szálad még a szibériai hadi­fogságban szövődtek. Ott aztán tényleg a tél a fő téma. MINDEN JELENTŐSEBB ki­állítást megnézek ma is. Sajnos, a magamfajta szemlélettel ren­delkező művészek közül már ke­vés van életben. Én, aki a klasz- szikus iskolát vallom, ha nem is állok idegenül a modem képző- művészeti törekvések előtt, nem érzem e stílusirányzatokat a magam számára vonzónak. Vég­telenül szeretem a természetet és hitvallásom szerint igyek­Igen, Rökk Károly dolgozik, alkot. Tudását nem rejii véka alá. Szívesen adja át tapaszta­latainak kincseit a művészet iránt érdeklődőknek EGY KICSIT bizony elfeled­ték Rökk Károlyt. Méltánytala­nul és helytetenüL Ügy gondol­juk, nem jelentene túlságos megterhelést, ha felfigyelnének a Kalocsán élő idős mesterre, aki fiatalos lelkesedéssel és sze­retettel foglalja színeikbe, for­mákba romantikus téli tájak ke­retei közé természetszeretetének, művészetének meleg emberi egyéniségének kincseit Alig fél esztendeje, kitűnő " fővárosi művészek köz­reműködéséivel nyílt meg a ka­tonatelepi művelődési klub. (Szegény Darvas Szilárd, a mű­sorközlő azóta már végleg eltá­vozott körünkbőL) E rövidke idő is igazolja ennek az intéz­ménynek a szükségességét Közel tízezren látogatták meg eddig a szorgalmas és rátermett Romhányi Gyula iskolaigazgató által vezetett klubot Nem ke­resi a könnyű sikerek útját Ka­tonatelepen is egyszerűbb volna — pillanatnyilag — sláger-estre, vagy táncmulatságra szervezni szem azt úgy megfestem, ahogy látom — fejezte be az őszhajú festőművész. Háló Ferenc az embereket A klub igazgató­Háromfelvonásos színdarab a fanyai tanítók életéről Bárdos Ferenc, a bajai járási könyvtár jól ismert munkatársa hosszú évek óta foglalkozik iro­dalmi munkássággal. Éppen nap­jainkban hagyta el a sajtót egy szép kiállítású színdarabgyűjte- n-Kny, melynek címadó művét, a Misi búcsúzik című .ifjúsági egyfeUvonásost Bárdos Ferenc írta. A Misi búcsúzik egyébként országszerte több mint száz al­kalommal került színpadra, mi­előtt ebbe az előbb említett an­tológiába belekerült volna. Ját­szotta a rádió, a Kossuth is, a Petőfi is. A téma novella for­májában 1955-ben megjelent a Kiskunság című folyóiratban. Az úttörő élet szépségeivel foglal­kozó, a tanyai iskolai élet han­gulatát ébresztő, érzelmekben gazdag színdarab sok néző ér­deklődését felkeltette a színmű­vészet iránt. De felébresztette a vágyat Bárdos Ferencben is ar­ra, hogy mint színműíró tovább munkálkodjék. Most Égnek a mécseik címen háromfelvonásos új színművén dolgozik, amely ugyancsak a tanyai pedagógus- élet problémáinak megmutatá­sára vállalkozik. Hősei mai ta­nyai nevelők. Bárdos Ferenc maga is hosszú éveket töltött mint pedagógus egy tanyai is­kolában. Jól ismeri e sajátos vi­lág titkait, s arra törekszik ké­szülő művének megírásával is, hogy. ráirányítsa a figyelmet a nevelői hivatás szépségeire, ne­hézségeire, azokra a hősies erő­feszítésekre. melyek e nehéz, és elelősségteljes munkával együtt járnak. Cs. L. jártak eddigi tapasztalatai, a Kod ály-kórus, Jan cső Adrienne, a Kecskeméti Kelemen László Irodalmi Színpad, a Katona Jé- zsef Társaság, az úttörőház mű­vészegyüttesének katonatelep! sikerei azonban bizonyítják, hogy igényes rendezvényekre is lehet közönséget »biztosítania Általában Jól sikerülnek a kéthetesként rendezett isme­retterjesztő előadások is. A MO- KÉP és a TIT filmvetítéseit he­tente körülbelül 300-350-en né­zik. A környékbeliek esténként szomszédolás helyett a televí­ziós készülék köré telepednek. A Kecskeméti Felsőfokú Óvó- p"' -'nzö Intézet növendékei is e ogattak Katonatelepre. A jól összeválogatott költemények, a szomszéd népek és a munkás­mozgalom dalaival bemutatko­zó kórus, Janik Zsuzsa és Forró József kitűnő szólószámai, a Herczeg László tanár által tol­mácsolt verbunkosok, mint az intézetben folyó magas színvo­nalú kulturális munkát jelezték. Lőrincz Béla tanár, az est egyik szervezője a karnagy! és zongo­rakísérői tisztségeket felváltva látta el, közmegelégedésre. Az eredmények igazolják, hogy nemcsak a magyar nóta- és Sláger-estek közkedveltek »vidé­ken«, hanem a klasszikus, a művészet remekeiből összeállí­tott műsoros rendezvények is, ha ezeket megismertetjük, meg­kedveltetjük a kultúrát ma már magas színvonalon igénylő ta­nyai közönségünkkel. A katonatelepi példa ezt ma­tatja. Hacsaiurján a dzsesszröl Hacsaturján — mint egy szov­jet sajtóértekezleten elmondot­ta — nagy híve a szimfoni­kus dzsessznök, és különösképpen Duke Ellington stílusát kedveik Hangsúlyozta azonban, hogy a dzsessz iránti szeretete nem ter­jed ki a szokványos tánczenére. 31. — Ez az egész a mi titkunk marad, fiam. Soha senkinek sem szabad megtudnia. Megér­tem, hogy halálosan gyűlölöd ezt a Borsiczkyt, mégis hagyd futni azt a gazembert. Nem a bosszú a fontos, nem. Hanem.., Matejka András meghalt. Sze­rencsés János él. Istenem, mi­lyen különös az élet! De mondd csak, biztos vagy benne, hogy rátalálsz az arany rejtekhelyé­ire! Szerencsés megreszketett. Fel­ugrott az ágyról és megragadta Júlia vállát: — Júlia, én többé hallani sem akarok arról az aranyról! Én ... azt akarom, hogy az az átkozott, gyilkos gazember meg- bünhődjék! Fogják csak el, dug­ják fegyházba! Bosszút akarok állni megrabolt életemért, Júlia. Nekem igenis ez a fontos, nem az a nyomorult arany! Júlia csodálkozó tekintettel nézett Szerencsésre: — De hát... — Egy szót sem! — suttogta fojtottan Szerencsés. — Hát nem érted? Átok fekszik Bar- talis aranyán! — Ostobaság! — legyintett fölényesen Júlia. — Én magya­rázzam meg neked, „Szerencsés elvtársnak”, hogy a babona — hülyeség?! — Nem úgy értem, Júlia — csillapodott le Szerencsés. — Az arany maga az átok. Minden­nek megrontója. Ami bűn és iszonyat van a világon, az mind az aranyból táplálkozik. — Hagyjuk ezt, János! — komorodott el Júlia. — Ez az arany a tiéd. Még csak nem is loptad. Találtad. Na és? Ha nem találod meg, lehet, hogy ezer évig ott rejtőzik abban az üregben. A tiéd, senki másé. Megszenvedtél érte. Szerencsés kimondhatatlanul szenvedett. Nem, mégsem kel­lett volna elárulnia titkát! — Én meg akarom mondani Benkőnek... —•. kezdte eltökél­ten, de Júlia úgy rontott rá, mint egy tébolyult fúria: — Megőrültél? Tönkre aka­rod tenni életünket? Tudod te, mi lesz ebből? Nem, te képte­len vagy előre látni. Először is képzeld csak el — s itt élessé, gÚJivorogsá vált a hangja — beállít a pártírodára egy „derék elvtárs” és azt mondta „Elv­társaim, majdnem elfelejtettem, nekem van tíz kiló aranyam!” Ó, te marha! — De Júlia! — Igen, igen! És azt, hogy „elvtársak, én házas ember va­gyok, de elfelejtettem monda­ni, hogy az első feleségemmel van nekem egy elintézetlen ügyem, mert kiforgattam őt...” Arról én most nem is beszélek, mi lesz, ha a te nagy buzgal­mad miatt előkerül az első fe­leséged, és elcseveghetsz vele az aranyatokról... — Hallgass el! — És természetesen az elvtár­said majd megkérdezik: honnét van az a tíz kiló arany? Hát honnét lenne? — mondod majd te. — Hát természetesen lop­tam! Vagy esetleg azt, hogy „Bartalis építész kizsákmányo­lásból szerezte azt az aranyat, és én visszavettem tőle.. ” Gyönyörű jelenet lesz, minden­ki zokog majd a meghatottság­tól... De elég a tréfából! Vedd tudomásul, hogy én egy percig seqa élek veled így továb£)!^z én életemet nem fogod tönkre­tenni! És engemet nem kárpó­tol az a tudat, hogy a te Bor- siczkydat börtönbe dugják. Fe­lőlem ott bujkál, ahol akar. Ne­kem az a fontos, hogy végre feltörj és annyi pénzed legyen amennyit akarsz! Szerencsés tehetetlenül ver­gődött. Ügy zuhogott rá Júlia dühkitörése, mint súlyos pö­rölycsapás. Nyöszörgőit. — De hát mit csináljak, Jú­lia? — Amit akarsz. Menj Benkő- höz és hallgasd meg, amikor rád olvassa: te piszkos kapita­lista ... Szerencsés tenyerébe rejtette arcát. Júlia várt egy darabig és határozott hangon kimondta a végső szentenciát: — Senki sem tudhatja meg, mi történt. Minden úgy marad, amint volt. Ne is gondolj töb­bé arra a gazemberre. Te most nem mész be a gyárba, hiszen az idegeid teljesen felmondták a szolgálatot. Majd én beszélek Harasztival, elküldetlek szana­tóriumba. Végül én magam megyek az aranyért Csókavár­ra. Amikor ezt mondta, láz csil­lant meg szemeiben. Az arany tündökölt ebben a csillámlás- ban. Miután Júlia' ágyba dugta Szerencsést, besietett a gyárba. Benkőt Haraszti igazgatónál ta­lálta. Benkő elébe jött az elő­szobába. — Jó reggelt, asszonyom. Hol van Jancsi? — Beteg. Tönkrementek az idegei. Éppen ezért jöttem ma­gukhoz. Küldjék betegszabad­ságra ezt az embert. Legjobban szeretném, ha egy szanatórium­ba küldenék. Nag-on ráfér sze­génykémre. Benkp az állát vakargatta. — Igen, ez helyes volna, ugye, Haraszti elvtárs? Még ma in­tézkedünk. Legyen nyugodt. elvtársnő és menjen haza, le­gyen a férje mellett Estefelé magam is meglátogatom. Júlia alig várta, hogy bete- hesse maga mögött Haraszti szobájának ajtaját Torkában dobogott a szíve. Haraszti és Benkő már kora délután meg­látogatták Szerencsést Szeren­csés félt ettől a találkozástóL De Haraszti is, Benkő is nagyon szívélyes volt Benkő még azt is megjegyezte: természetes do­log, hogy engedtek a parasztok kínálásának és hát ilyenkor megesik, hogy az embereknek egy kissé a fejükbe száll a má­mor. — Különben elhoztuk neke<J a beutalót. Holnap reggel a ko­csi felvisz Dobogókőre. Pihenj sokat! Majd meglátogatunk ~* búcsúzkodtak a vendégek. Amikor elmentek, Szerencsé« kimerültén hanyatlott párnájá­ra. De most már mindegy. Nincs visszafordulás. Nem esett jól a falat, pedig Júlia remek vacsorát vitt az ágyhoz. Szerencsés észrevette/ hogy Júlia alig tudja palástolni izgatott örömét. Foglyul ejtette, hatalmába kerítette az aranyláz. Ö tudja már milyen ez a3 érzés! Gyötrődés és ujjongás, kín és kéj furcsa keveréke. Vacsora után Júlia az ágy szélére telepedett Papírlap és ceruza volt a kezében. — Most pedig — mondta sze­líden — meséld el nekem, hol a rejtekhely. Majd együtt le­rajzoljuk. Szerencsés mondani akart va­lamit. Elemi erővel készült fel­törni belőle a tiltakozás. De ereje elhagyta. Csak nézte, néz­te Júliát belemélyedt tűzlő sze­mébe és megérezte, hogy ha el­lenáll, elveszíti őt is... Kivette a papírlaoot az asszony kezé­ből és felült az ágyban. Egy könyv fedelén kusza vonások­kal felvázolta Csókavár fekvé­sét. (Folytatása következik! /JÍ®líUJ jMHÜI U 1ÄM

Next

/
Oldalképek
Tartalom