Petőfi Népe, 1961. február (16. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-12 / 37. szám
■ ^termén Aki kétszer is belépett... MAGYÁR TÉL, 1961. Amikor Kovács Istvánt kiküldték az üzemn bői tsz-agitációra, nem gondolta, hogy ilyen eset történik meg véle. Ahogy az agitációt megelőző tájékoztatás megtörtént, kezébe adtak néhány címet, megmagyarázták, merre menjen. Nagy önbizalommal indult el, magában fogadkozva: majd megmutatja ő, hogyan kell szervezni. Már csak egy cím_ maradt hátra, amikor benyitott abba az emlékezetes házba Harcsabajuszú, jól megtermett férfi fogadta. A beszélgetés eleinte vontatottan indult, később úgy belemelegedték, hogy alig tudták abbahagyni. Kovács érdeklődött, hogy sikerült az őszi betakarítás? A vendéglátó gazda büszkén mondta neki: nem panaszkodhatnak, szép jövedelmet hozott a föld, nem csalódtak. 1/ ovács lassan magáratalált és óvatosan elő'' szedte zsebéből noteszét és abból sorolta a szövetkezeti mozgalom szebbnél szebb helybeli eredményeit. Néha a gazda megállította a szóáradatot, s közbevetően megjegyezte: — Nem egészen úgy van az, ahogy mondja. — Már hogyne lenne így — vitatkozott Kovács. — Hát csak úgy — felelte a gazda. — A kukorica 50 mázsával kevesebb volt. de a cukorrépa több jövedelmet hozott. Aztán a sertésből sem annyit adtak el, amennyit maga említett, hanem százötvennel többet. — Ilyen jól ismerik a tsz-eket? — kérdezte meglepődve a népnevelő. — Már hogyne ismernénk, hát itt lakunk.:. A vita hevében Kovács végül is rászánta magát, hogy a házigazdát nyílt színvallásra bírja. — Tudja, bátyám, nekem az a véleményem, mégis csak jobb ma már a közösben dolgozni. — Szentigaz — bólintott a gazda. — Nagyon helyes, hogy így látja, maga is» bátyám. Ez mór a fejlődést mutatja. — Meghiszem azt! — Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy adok egy belépési nyilatkozatot? — A7*, hogy van nekem is! — mosolyodott el a gazda. — Ki is van állítva? — Nincsen, de kiállíthatjuk, ha akarja! — Hát a1áírja?..: Kovács boldogan felhajtotta a gazda által kínált bort, majd sok szerencsét kívánt és rohant a tanácsházára. A tanácsházán büszkén húzta ki zsebéből a nyilatkozatot, s élénken magyarázta, milyen nehéz volt beléptetni ezt az »egyénit«. A tanácselnök kezébe vette a papírt, s amint n belenézett, elkezdett kacagni. — Mi van ezen nevetnivaló? — bosszankodott Kovács. — Hát az — fuldokolt a jóízű nevetéstől az elnök —, hogy maga beléptette az »Aranykalász« Kossiuth-díjas elnökét ' Háló Ferenc Téli séta Kéz a kézben, járjuk az utcát, fehér bunda házakon, fákon, kék és piros fények ragyognak, olyan az egész, mint egy álom. — Nézd, apu! Hogy csúszik a szánkó! A gyerekek milyen vidámak! S a kirakatban, nézd: a mackók táncoltatják a kis bábákat! A kirakatból babák, mackók mosolyognak ránk, és mi vissza, miközben játékosan, szépen pihécske ül a vállainkra. Gondul a táj s fölötte lassú hó száll, óe a hó alatt nem alszik a föld; hajszálerekben most az élet kószál és nem a fagy, mit csönd-szikrákra tört vonuló gépek okos berregése, s a lángokká kovácsolt értelem. Készül a táj az újabb ébredésre, hogy még több kalászthozó nyár legyen A múlt év láza hánykolódik még itt; esőktől duzzadt, görcsös utakon, s a szívekben a jövő terve érik áttörve sok évszázados fagyon. A nagy szőrkucsmás, pufajkás parasztok érzik a föld szívének ütemét mély már az eggyé formált dalban harsog s az ég szeméről lepattog a jég. P Ifaz az a táj, mely nehéz vonagláshan porlasztja szét a múlt nagy köveit A hó alatt is örök forrongás van, melyet a közös munka lángja szít. S ők tudják, hogy elérik biztos rendiben az ember célját itt a földeken, mint a vonat cukorrépával telten, mely, vár félé száll súlyos síneken. E, ANTALFY ISTVÁN =s este, a munkából hazatérve összeülnek a készülék előtt, mely más tájat vetít szemük elébe: színpadot filmet, régenvolt időt. Az egész világ így tömörül össze, s szépül az idők törvényeivé... És másnap újra indulnak a földre az új tavaszok, új nyarak felé. Hatvani Dániel Vércse és a galamb Égire feszülve vad vércse leng, friss húsra, vérre éhesen, fel-fedvijjog zord-élesen, és szeme a tájon szétmered. A háztetőn szelíd galamb áll: tolla szikrát vet a fényben, néha felbúg halkan, szépen, s tán röpködő fiókáikra vár? Vér fröccsen, toll száll, fojt a karom, a bestiát el nem hajthatom, hiába száz hessentő szavam. \ Ti, galambok, számyt szárnyba öltve, fészkeiket tépjétek össze, nekem a vércse nem madaram! Nagy Istók István »oeo^ooooooooo« JLtQÍrinlettiL Nem Ujjúiddal értél ujjúimhoz, homlokomhoz, mely lüktető, kemény. Bgg gondolatod volt egy az enyémmel, repülni vágytál, akár én, a fénnyel. Kántor Zoltán eoooooooooooo) Néhány kortársra Üldögélnek barátok körében, sütkéreznek messziről jött fényben, ihletük van, ha külföldön járnak, útlnaplót imák a hazának. .Agyuk éled, szavuk múltba réved, keersik, de nem lelik a népet. F. Tóth Pál önteltség Egy ifjú nyárfa, ki a többi társától messzi született, amikor hajlongott a szélben, így kiáltott: »Most nézzetek' Most nézzetek!-« És szentül hitte, hogy ő csinálja a szelet. Antalfy István r clyip {jwÁdik. ö-iize Így fonódik össze, kedvesem, az életünk a végtelennel, az életed az életemmel, mint kezed meleg szorítása a szivemben a szerelemmel. így fonódik össze, kedvesem, a vonatfütty, ábrándos szerelem, a gépek, a rádiók hangja, lépted csendes kopogása nagyszerű harmóniába. Kántor Zoltán gépet, A postás elköszönt. Pátfcai János, a tanyai iskola tanítója érdeklődéssel forgatta kezében a fehér papírba burkolt terjedelmes csomagot, s olyan mélyen elgondolkozott, hogy nem is viszonozta a köszönést.. Mi a fene lehet ebben a csomagban? — kérdezte önmagától. — Könyvet küldtek volna? Miért? Vagy talán kimutatások — sej- tődött benne a gondolat. — Abból egy is elég, nemhogy 80 deka — háborgott... Tépeiődésébői felesége hangja riasztotta fel. — Mi van a csomagban? Nem volt más, ha választ akart adni életepárjának —márpedig 15 éves házasságuk ideje alatt, még az ellenkezője nem fordult elő — fel kellett bontania a csomagot. Csattant az olló, zizzent a papír, s a vászonborítás alatt egy diavetítő fényes teste csillant meg az ablakon beszűrődő nap fényében. — Na, végre! — kiáltott fel a váratlan ajándék láttán Pát- kai, s felkapta a masinát, miközben egy papírlap lecsúszott az asztalról. A tanító gyorsan szedte a lélegzetet, felhevülve mondta: — Átszaladok Pistához!... Mennyire fog örülni neki... — öcsi! — szólt a tűzhely mellett rádióamatőrködő kilencéves kisfiának — eredj csak el János bácsihoz, mond meg, estére vetítés lesz! A gyerek aki csak az utolsó mondatra figyelt fel, értelmetlen ül nézett rá. — Kisfiam... A János bácsihoz! A tsz-elnökhöz — mondta újból a konyhaajtóból. Az igazgatói irodában Lugosi István igazgató számadások fölé görnyedve jegyezgetett. — Pistám! — toppant be Pát- kai köszönés nélkül — megérkezett a diavetítő!... Át is hoztam — tette az íróasztalra a-L D iát — Ideje már — sóhajtotta a? igazgató, s örült, hogy a szám- oszlopók tanulmányozása mellől végre valaki kimozdította. — Próbáljxik ki, hogyan működik — sürgette Pátkai — estére már elhívtam a tsz-tagokat, hogy szórakozhassanak. — Rendben van — adta meg az engedélyt az igazgató. A gép alján negyedívnyi papíron ez állt: »Kapcsolj sorba és párhuzamosan két-két zseblámpaelemet. Az áramforrást kösd a megvilágító-lámpa zsinórjához.-« Az igazgató szekrényének fiókjából hamar előkerült a szükséges battéria, megtörtént a kapcsolás is, s a gép négyszögletes fénynyalábot dobott a falra. — Gyorsan a filmet! — rendelkezett az igazgató. A diafilmre várakoztak egy darabig, de a szertárból az is megérkezett végre. Befűzték. Leeresztették a rollót, sőt még egy használaton kívüli iskolatáblát is az ablak elé állítottak. A szoba elsötétedett. A fehér falon végre megjelent a diapozitív képe, de homályosan, felismerhe- betienül. Csodálkozva néztek egymásra. — Mi lehet ezzel. János? —1 kérdezte az igazgató. — Biztosan a lencse piszkolódott be — felelte Pátkai, s zsebkendőjével törölgetni kezdte az óbjéktívet. A kép azonban nem változott. — Talán a távolság — koz- káztatta meg újból Lúgosa. Előbbre tolták az asztalt, kisebb lett a kép, de a képen lé- vő alakok még mindig homályba burkolóztak. Ugyanígy jártak, amikor hátrább húzták a masinát. Pátkai csavargatta a fókusztávolságot beállító gombot. de az az istenért sem mozetílő dúlt, se jobbra, se balra. A délután már estébe hajlott, az iskola egyik tantermében gyülekeztek a tsz-tagok, de a két ember még mindig a diavetítővel kínlódott. — Elsüllyedek a szégyentől! — csapott az asztalra a már ingre vetkőzött Pátkai — idehívom az embereket, s ez a vacak kifogott rajtunk! Lugosi, aki kioldott nyakkendővel járkált az asztalra fektetett egykedvűen világító gép körül, megszólalt: — János! Felnőtt emberek vagyunk. nem ragadtathatjuk el magunkat egy ilyen kis dolog miatt... — Idegesen cigarettára gyújtott — próbáljuk meg még- 0gySZ€*r. — Mit?! — kiáltott elfúló hangon. — Kicseréltük a telepeket, körbe jártuk vele a szobát, lej- lebb eresztettük az égőt, csavargattuk a fókuszt, s az eredmény?!... homályos alakok a sötétedő alagútban. —• De János! — Igazad van!... Elhamarkodtam a dolgot — felkapta a kabátját, s az ajtó felé indult. — Hová? — Szégyenszemre visszaküldöm az embereket! Kopogtak. Pátkai öcsi a tanító fia dugta be a fejét az irodába. — Kezdjük — mondta — türelmetlenek a nézők. — Nem lesz vetítés — kezdte oktató hangon az apja — elromlott a gép. A fiú közelebb lépett, megbűvőlve nézte a gépet, majd zsebébe nyúlt. Egy laposfogót és egy papírlapot húzott elő. Hangosan olvasta: „A kép beállítását a gép oldalán levő csavarral módosíthatod.” A laposfogó már rászorult a csavar fejére, a gyerek csavart rajta, s a falon éles megvilágításban megjelent a pécsi minaret. A két felnőtt csodálkozva nézett egymásra. Mit nem tesz a politechnikai oktatás. Gémes Gábor
