Petőfi Népe, 1960. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-11 / 292. szám
A kézfogás oromé A szivek, mint kicsi rádióadók minden égtáj felé békét sugároznak; a tengerek is átveszik ritmusát a világűrben zengő hullámoknak. A béke, mint gyöngyház-héj védi a mában megfogant holnapot; a béke: egy tó, melyben összefutnak s megszelídülnek a szilaj patakok. Nem minden kéz szorul ma ökölbe, — a kézfogás öröme nem ismeretlen; csodálatos eszmék gyűrűznek át a közelebb került kontinenseken. ...A szívek, a csillagok: rádióadók, a katicabogarak: békehírnökök; váltakozhatnak a nyarak és a telek, de a remény zöldje szemünkben örök. Kópiás Sándor ÜZENET Jönnek esti magányos óráki elül a gónd, a zaj, a sok munka, és minden, csak a szív ÍU és ilyenkor rád gondolok. Rád gondolok, neked mesélek, vagy a mesédet hallgatom, tníg kiváncsi kis esUtagocskák köszönnek be az ablakon. Köszönnek, s nyugodni térnek, a fény, a csillag, a szemek, az agyak, s szivek ... én most rád gondolok, s néked üzenek, üzenem néked: szépet álmod), gondol) rám, s ott leszek veled, inig alszol, újjdsziUt szerelmünk lebeg majd álmaid felett... ANTALFY ISTVÁN 3Cii dalok a. UedourSl A haja Még sosem láttam, csak képzelem, — óh, messzi tűnj most értelem! Holdsugárból fürtöt tépdesek, s közepébe — pipacsot teszek. A szeme I.ágy burokból kifestett bogyó: Éjjelre mindig elfogyó. A szája Mint legpirosabb, perzselő dalom: Szögletén piciny, rímes fájdalom. F. TÓTH FAL HAZAFELÉ JT^TIE B’ Jarsa Antalnak eltört a lába, de lassabban gyógyult, mint gondolta. így állandóan rosszkedvű, nyomott és levert volt. Még beszélni sem akart. Csak ült, vagy a botjára támaszkodva állt az ablaknál és bámult kifelé vívódó önmar- cangolássaí. Senki és semmi más nem érdekelte csak a lába. Órákon át nem mozdult. Ha eljött az étkezések ideje, a felesége karonfogta és az asztalhoz vezette. Ment engedelmesen, de addig nem nyúlt az, ételhez, amíg a felesége is nem fogott hozzá. Az asszonynak pedig ennie kellett, ha éhes volt, ha nem, különben a férje sem evett. Barsáné sokat sírt. Hangosan is, magában is. Férje, mintha nem is hallotta volna. Könnyes szemét sem vette észre, felette is eltekintett, akárcsak a fákon, háztetőkre repdeső madarak felett Csak akkor lesz újra egész ember, ha a botját a sarokba hajíthatja. Péter, az idősebb fiú, egyszei azt mondta az anyjának: — Miért nem próbál apával kártyázni? Az anya az asztal szélébe fogózkodott s a szeme gyermektányér nagyságúra nőtt. — Kártyázni? A kérdésben fájdalom és burkolt szemrehányás is reszketett. — Apád félig odavan és te azt akarod, hogy kártyázzak vele? Péter magyarázta: — Az orvos is azt mondta, hógy bármivel is, de próbáljuk az érdeklődését felkelteni. Miért ne tennénk meg? Nemhogy pénzbe, de fáradságba sem kerül. A z anya csüggedten fe- ** lelte: — Nem tudok kártyázni, esetleg papucsot. Tudod, úgy körbe rakjuk a lapokat és veszünk belőlük. Fiatalasszony koromban sokat játszottuk apáddal. Mennyit nevettünk akkor rajta. Péter lelkesedett. — Nagyon jó! Hol a kártya? — A szekrényfiókban lesz, a harisnyák alatt. Kis keresgélés után már Péter kezében volt a kopott kártya. Az ajtónál álldogáló apjához lépett, megérintette a karját és mutatta a kártyát. — Jöjjön, apa, játszunk! Barsa nem mozdult, a szeme a kapun túl nézett, de az is lehet, hogy még az ablaküveget sem látta. Csak a gondolat rágta: menni, járni, sétálni. De ilyen lábbal mit tehet? Mit? örlődésében olyan volt, mint egy könnyedén földbehelyezett oszlop, amelyik erősebb szél suhanására egyszerűen eldűlne. A fia Szája szélébe harapott és gyorsan elfordult. Az anya könnyei végig peregtek az arcán. Péter tért először magához. Az asztalra dobta a kártyát, kört formált belőlük. A körből kiemelt egy lapot és a kör közepére tette. — Most anya következik! Az anya vett a kártyákból, de a lapok reszkettek a kezében. Barsa futó pillantást vetett az ajtó melletti tükörbe. Azután ismét az udvart nézte. Rövid játék után Péter az anyjára szólt. — Nem jól csinálja, anya! Nem simogatni kell azt a kártyát, hanem becsületesen odavágni, hadd hallják meg a harmadik szomszédiján is. így ni! — S dörgött az asztal lapja, amint a maga kártyáját lecsapta. A z anya ijedten összébb- rv húzódott, de az apja mozdulatlan maradt. Péter sóhajtott, de tovább keverte a lapokat, csinálta a köröket és végül az anyja is megfogadta a tanácsát. Barsa többször a tükörbe nézett. Az anya és fia csapdosták p lapokat és az asztal dongott A kezük sajgott, sokszor már fájt is, de azért nem kímélték. Egy este Péter szeme felcsillant. Az ajtó felől nehéz lépése1 közeledtek. Az apja lépései. Köp ... köp ... köp .., A bot verte a taktust a kövön. Péter közelebb hajolt az asztalon és súgta az anyjának: — Most né sajnálja a kezét, anyai Az anya lesújtott a makk királyra. Amint a lap a másik laphoz ért, Barsa már ott állt mellettük és figyelmeztetően mondta: — Nem jó! Makkra makkot kell tenni! Barsáné kapkodta a kártyát, de minduntalan visszaejtette végül Péter adta a kezébe. Fogta, nyomkodta, gyűrte. Megtörtént, amire vártak. Az első érdeklődés. Péter felugrott a helyéről és kintebb húzta a széket. — Tessék, próbálja meg apa is! Barsa lábát nézte, az arcán fájdalom hasított keresztül. Nem a lába fájt, csak az, hogy még ügyelnie kell rá. És meddig? Szótlanul megfordult és visszabicegett az ajtóhoz. Barsáné felsírt, Péter csillapította: __ pfög ez menni! Ne bú* süljön, anya. Tudhatja, hogy a járni tanuló gyerek is elesik az első lépések után és azután sokáig nem meri megismételni. A végén azonban mégis csak jár. Barsáné felsóhajtott. Később néhány napig a szokott módon folytatták kettesben a kártyázást. A szombatot kihagyták, mert Pétert meghívták a barátai, de azt ígérte, hogy nem marad el sokáig. Barsáné ingeket javított. A tűbe cérnát fűzött és ahogy a szálat összehajtotta, a férje megindult. Feléje. Barsáné teljesen az Jög fölé hajolt. Ilyet hetek óta nem tett a férje. Mégis miért most teszi? Most, amikor nincs itthon Péter? A szíve örömmel Is, riadtan is vert. Egész délután olyan komat volt az arca. Barsa közeledett. Kop.„ köp... kop.s Nehézkesen emelte a lábát és a bot furcsán kopogott Kop.„ köp... köp.* Barsáné szája kinyílt másképpen nem kapott levegőt, azt hitte, mindjárt megfullad. Köp... köp... köp... Gsak jönne már Péter! Barsa a felesége előtt állt. Az nem emelte fél a fejét, de így Is látta széles vállát hatalmas tenyerét és fényétvesztett szürke szemét. Mi lesz most? Kiáltani kellene. Félt, iszonyatosan félt Attól; hogy a szívét megrepeszti az öröm, de az is lehet hogy a férje keze a nyakához kap. De miért nem jön már Péter? Barsa keze kinyúlt és kihúzta azt a fiókot, amelyikben a kártyát tartották. Aztán leült a remegő asszonnyal szembe és a visszatérő régi hangján hívta: — Gyere, kártyázzunk! C játszottak és majdnem ^ minden lapot átnedvesített a könny. Mert olyan különösek néha az asszonyok, amikor boldogok, akkor sírnak a legjobban. Fodor János szimpla fekete után végre hallandó volt elárulni az Intézmény vezetője, hogy túl a rémesen fenyegető tömegszerencsétlenségen, konkréten egy kiskapuiéi van szó. IGEN, szó szerint egy közönséges kiskapuról, amelynek felső boltozata inkább hajlik a nehéZkedés törvényének a követésére, mint az építők elgondolásának valóra váltására. Egyszóval: meglazultak a felső téglái és a már bőven idézett körülmények közepette, föltéve, persze, hogy egy időben többen is át akarják hágni annak a kiskapunak a küszöbét, szóval ebben az esetben nagy baj lehet belőle. Már majdnem bele Is írták a tervbe a »‘kiskapu javítására 20 ezer forint póthitel-« megjegyzést, amikor egyiküknek úgy rémlett, hogy tavaly is volt ennél az intézménynél hasonló jellegű és hasonló körülmények közepette »-kiverekedett« beruházás. Miért nem csinálták meg tavaly a kiskaput? Mire használták fel azt a húszezret tavaly? — záporoztak a nem éppen kellemes kérdések most már a bizottság ajkairól — a vezető felé. Tévedés volna azt hinni, hogy szorongatott helyzetében újra a fortisszimót ütötte meg hangjában a vezető. Ellenkezőleg, Olyan szerény lett egyszerre, mint egy józan, de vákbuzgó katolikus mise közben. Ültében téndet-fejet hajtott a bizottság elnöke előtt és töredelmesen megvallotta, hogy az ember gyarló és aki dolgozik, az követ el hibákat is. SZÓ AMI SZŐ, a kérdéses pénz megvolt és becsülettel fel is használták, mindössze sokkal sürgetőbb és népgazdaságilag fontosabb célra fordították. Föltételezte, hogy a bizottság minden tagja tisztában van a népi tulajdon fokozott védelmének jelentőségével és ezért minden bizonnyal megértik, hogy nem bízhatta a gazdagon felszerelt épületüket egy rozzant kapu, meg egy öreg éjjeliőr védelmére. Szóval, be kellett szerezni sürgősen egy segítőtársat, egy leghűségesebb barátot az éjjeliőr számára és annak lakás is kellett. Azt már színle feleslegesnek is tartotta, hogy népszerűén is kifejezze magát a dolog lényegét illetően, de azért mégis elmondta, hogy magyarán szólva vettek egy házőrző kutyát és annak építettek a pénzből egy ólat. Hát erre költötték el tavaly a keresetet és eskü alatt kijelentheti, hogy azelőtt sem, meg azóta sem tűnt él onnét egy szög sem. MÁR MAJDNEM megtapsolták a gyönyörű indokolást, amikor egyiküknek az is eszébe jutott, hogy mintha kétéve is szóba került volna az a bizonyos kiskapu. Mit volt mit tenni, az intézmény vezetője újólag és ismét töredelmesen bevallotta, hogy korábban, bizonyára az ellenforradalom át- kos fertőjének hatására, náluk sem volt abszolút tökéletesnek mondható a tervgazdálkodás, mert a kiskapura tervezett pénzt akkor az intézmény fennállásának hetedik évfordulójára, helyesebben az évforduló méltó megünneplésére fordították. De tavaly már, amint ezt az intézmény kétszázszázalékos vagyonbiztonsági helyzete tükrözi, ugyebár teljesen szükséges és nélkülözhetetlen célra, a leghűségesebb barát életviszonyainak intézményen belüli biztosítására költötték és... Itt megszakadt a csendes beszélgetés fonala és mint a rossz drámákban látható, most az ellentétes eszméket képviselő személy, a bizottság vezetőjének érzelmei emelkedtek a tetőfokig. Anélkül, hogy szépítenénk a dolgot, egyszerűen megírjuk a tényt: a kiskaput reklamáló vezetőt kidobták a pótberuházást vitató tanácskozás színhelyéről. AZÓTA az intézmény vezetője duzzadt, vörös orral jár és a felesége is csak annyit tud búskomorsága okáról, hogy valami kiskaput becsaptak az orra előtt. Palkó László MINDEN nagykapu mellett van egy kiskapu — mondják a rossz nyelvek és többnyire arra értik, hogy a törvényekét, rendeleteket, felsőbb utasításokat ki lehet játszani, meg lehet szegni büntetlenül, csak éppen azt a bizonyos kiskaput kell megtalálni. Egy ilyen kis- kapw-történetet mondok most el én is, amit nemrégiben hallottam egy tervtárgyalás alkalmával. (Egy hosszú értekezletet úgysem lehetne kibírni humor nélkül.) — Tűrhetetlen állapotok uralkodnak nálunk — verte az asztalt az illetékes bizottság előtt egyik intézményünk vezetője. — Életveszélyes! Tudja maga, hogy mit jelent ez a kifejezés? ön a lelkére tudná venni, hogy egy földrengés, egy harmadfokú földlökés tömegszerencsétlenséget idézzen élő nálunk? Én már most elhárítom magamról a felelősséget, s ha Önök nem vállalják magukra, akkor ne is folytassuk a megbeszélést, mert számárára mindennél fontosabb az emberi élet, és én legelső kötelességemnek tartom, hogy jegyzőkönyvet küldjék a minisztériumba az ügyről. Abban aztán majd kitálalok, és a gyászoló utókor tudni fogja, hol keresse a tömegkatasztrófa okozóit. .. ÍGY FOLYT a szó, azaz hogy inkább ömlött, zúdult a szózu- hatag a vezetőből, egymást érték a választ nem igénylő szónoki kérdések, míg végül is az elkékült, kipirosodott, végsőkig feldühödött emberbe a saját asztmája fójtotta bélé a szót. Amikor kezdett magához térni, a bizottság vezetője megkísérelte a tárgyalás folytatását. Miről is van szó tulajdonképpen? — kérdezte megnyugtató hangon az életveszély elhárításának érdemes bajnokát — Hát nem értik még most sem? — csapott újra a magas c-be az intézmény vezetője. — Nem képesek felfogni, hogy mit jelentenek ezek a fogalmak mint tömegkatasztrófa, világ- szerencsétlenség. ..!! ...elfúló hangjában szinte ordított a vád: ébredjetek már bürokraták, hát nektek fontosabb az a rongyos húszezer forint, mint a tömegek puszta élete! Egy dupla konyak és egy á SC SS KAPU — Sxfüaa —
