Petőfi Népe, 1960. május (15. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-20 / 118. szám

I oldal

1960. május 20, péntek

i,.„nemcsak a főzés tudománya szükséges..."

Beszélgetés egy háziasszonnyal a nőtanácsról

N. L.-né háziasszonnyal az elmúlt napokban találkoztam össze, s mivel már régen nem láttuk egymást, sokáig beszélgettünk. Többek között elmondotta, hogy fiatalasszony korában egy Pest környéki falucskában élt, ahol sokat dolgozott az akkori MNDSZ-ben. S most? Egyetlen társadalmi tisztsége, hogy kisfia osztályában szülői munkaközösségi elnök.

—Szívesen eljárnék most is

a nőtanácsba, mert időm volna — mesélte —, de kevés olyan rendezvény van, ami egy magamfajta asszonyt vonzana.

Kérdő tekintetemre tovább folytatta mondókáját:

— Igaz, hogy mi, asszonyok, szeretjük a kézimunkát és minden alkalmat megragadunk lakásunk diszítésére. De kicsit soknak találom, hogy a nőtanácstól csupán kézimunka-körre, szabás-varrás tanfolyamra, szépségápolási tanácsadókra kapok meghívót, mikor annyi minden más érdekelne. Szerintem, ha valóban csak ezek iránt volna igény a háziasszonyokban, a nőtanácsnak akkor sem volna szabad belenyugodnia abba. De szerencsére tapasztaltam, s tudom, hogy ez nem így van.

>— Mit tehetne hát a nőtanács a magadfajta asszonyokért? kérdeztem.

— Sok mindent, s azt hiszem, tábora még jobban növekednék, ha jobban számítana a háziasz- szonyokra. De akkor a következő dologból kellene kiindulni: Mi időnk nagyrészét családunknak szenteljük, s bár itt a rádió, a televízió és az újságok, — kissé el vagyunk zárva a külvilágtól. Valahogy ezen kellene változtatni»

Sok helyen megrendezték már a menyasszonyok iskoláját, de arról

keveset és nagyon ritkán beszélünk

a komoly, elfoglalt, gyermekes édesanyáknak: hogyan válhatnak igazi, a mostani korszellem követelményeinek megfelelő, férjükkel és családjukkal tudásban is egyenrangú asszonyokká. Sok olyan édesanyával találkoztam, aki panaszkodott, hogy nem tud gyermekének segíteni a tanulásban, mert ő annak idején másképp vagy egyáltalán nem tanulta még, amit gyermeke ma tanul. Többen panaszkodtak arról is, hogy a gyermek nehezen birkózik meg egy-egy idegen nyelv elsajátításával, és bármennyire szeretnének, nem tudnak segíteni.

Az élet ma minden területen megköveteli, hogy gyermekeinkből kulturáltabb, nagyobb tudású felnőtteket neveljünk, mint amilyenek mi voltunk, de nem válthatjuk ezt valóra, — csupán a tanárok segítségével. Magunknak is tanulnunk kell, — s nemcsak a főzés vagy a kézimunkázás tudományának elsajátításában, hanem ebben is nagy segítségünkre lehetne a nőtanács, azzal, ha például nyelvtanfolyamokat indítana kizárólag asszonyok számára. Szerintem jobban fel kellene kelteni az asszonyokban az irodalom iránti érdeklődést is, — s ennek feltétlenül hatása lenne

('ßaltteteihdritdii ankét Soétoadkeríett

A napokban Soltvadkerten rendezte meg a megyei közlekedésrendészeti alosztály a baleset-elhárítási ankétot. A kul- túrház zsúfolásig megtelt az érdeklődőkkel. A közlekedésrendészet előadói ismertették a baleset-elhárítás különböző módozatait. Az 500 főnyi közönség nagy érdeklődéssel nézte végig s baleset-elhárítási filmeket. — (íedniczki Dénes levelező.)

a gyermeknevelésre is.

Sok mindent leírhatnék még e beszélgetés nyomán, s bár ismerősöm többé-kevésbé egyoldalúan látja a nőtanács munkáját,

sok megszívlelendő javaslatot

mondott el hamarjában, melynek végső kicsengése mindig az

volt, hogy asszonyaink, s főleg háziasszonyaink is tanulni, művelődni akarnak, hogy egész emberként állhassanak szembe korunk problémáival; S azt hiszem, ezért nem volt hiábavaló fáradság, hogy ezt a magánbeszélgetésként indult, szinte csak kérdés-feleletből álló eszmecserét a nyilvánosság elé tártam. — éné —

Nagy aszfalt főző gépet vásárol a Kecskeméti Városi Tanács

A Kecskeméti Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága hozzájárulását adta a Kecskeméti Községgazdálkodási Vállalatnak egy négy és féltonnás aszfaltfőző reiser beszerzéséhez. Ezt az indokolja, hogy egyetlen darab, 9 darab 0,5 tonnás, kézi hajtású aszfaltfőző-gépet pótol, ezért lényegesen termelékenyebbé teheti az aszfaltépítést. Erre azért is szükség van, mert a Budapesti Aszfaltútépítő Vállalat

MOSZKVAI JEGYZETEK

II.

l\eho nent fizet rá az ember, ha a felesége tanácsát is meghallgatja. Az asszonyi bölcsességet és előrelátást dicsőítettem Moszkvában, miközben csípős, fagyos szél süvített az áprilisi utcákon. Mindenáron átmeneti kabátban akartam szovjet földre utazni, de a feleségem lebeszélt téves szándékomról, s bőrkabátban engedett útnak,

Hát igen, nem bántam meg a gondoskodást! A Puskin téren sétálgattam, s szemügyre vettem az embereket és a kirakatokat. A nap hetykén szórta arany sugarait, s az andalító csillogás a tavaszra emlékeztetett. Csak, amikor rálestem a gyógyszertár hőmérőjére, amely még áprilisban is mínusz 9 fokot mutatott, akkor döbbentem rá, hogy a Szovjetunióban a mi, tavasznak ismert áprilisunk, még a téli hónapok családjába tartozik. A férfiak szőrmekucsmát viseltek, s mindenki iparkodott az árnyékos oldalról a napfényesebb tájakra.

Egyszerre csak meghűlt bennem a vér, a csodálkozástól megtorpantam. Ügy éreztem magam, mint a törpék által földhöz szögezett Guliver. Hideg futott át a testemen, dideregtem, fáztam. Előttem néhány méterre vastag télikabátba és kendőbe bugyolált néni árulta

a fagylaltot. Észrevette megrökönyödésemet, s kedveskedő pazsalujszták-kal invitált jéghideg pultja elé. Tessék, tessék, friss a fagylalt!

Jó, jó, mamikám — futkáro- zott bennem a borzongás higanya — én elhiszem, hogy friss és talán ropogós is a fagylaltja, de... ne haragudjon, én még júliusban is meggondolom, hogy nyalogassam-e ezt a sokak által közkedvelt hűsítőt — dadogtam magamban.

Na, igyi, igyi — biztatott.

Irultam, pirultam, nem akarom magam nevetségessé tenni, lesz, ami lesz, hát megkóstolom ezt az üdítő, frissítő eledelt. Magyarul kértem:

— Tessék adni egyet.

A hatvan év körüli néni rámnyitotta csodálkozó szemeit és jóízűen felkacagott. Most értette meg csak igazán, miért is húzódoztam kedves agitálása elöl.

— Madjar? — kérdezte.

— Igen = mondtam elhaló hangon.

— Nem szereti? — mutatott közkedvelt árujára.

— De... de... nagyon. Kérek egyet — s levegőbe emeltem hiányzó nyelvtudásomat pótló hüvelykujjamat.

Már a Gorkij úton jártam, s vacogtak a fogaim. Az utolsókat nyeltem, s úgy tűntem magam előtt, mint egy igazi moszkvai, aki még a 30 fokos hidegben is úgy szereti a fagylaltot, mint mi télen a sülttököt. Azzal a különbséggel, hogy én majd megfagytam e »nyári« élvezet fagyasztása közben.

És mégsem volt igaza a feleségemnek, mert el kellett volna még hoznom az átmeneti kabátomat is, elfért volna a bőr- bunda alatt.

De... hiába beszél az ember!

egyéb nagy munkái miatt a kö- vetkező évekre nem tud vállalni munkát városunkban.

Az írónő dedikál

Marton Pálné 47 éves parasztasszony »Igaz mesék-« című könyve a napokban jelent meg. Az írónő — férjével és fiával együtt a Vérségi Törekvő Tsz- ben dolgozik — most újabb könyvében a tsz megalakulását írja meg. Képünkön: Marton Pálné most megjelent könyvét dedikálja.

SZENVEDÉLYES GYÓGYSZERGYÜJTÖ

Kapható kérem, Hexatetraminolmethylsalizylbromnitratbenzoe- methylesterbutylaminochlorid-tabletta? Szeretném az orvossal

feliratni.

Baklanor regénye

Igya csak — felelte Ványa komoran. — Tonyát behivatták az osztályhoz. Valaki aknára lépett, az meg fel szokott robbanni.

Az ütegparancsnok érdeklődéssel nézett rá: ezzel-azzal még csak-csak, de humorával nem valami gyakran kényeztette el őt Gorosko. Űjra nekiült rajzolni, a befőttesüveget bal kezében tartotta, és a magokat a hóra köpködte.

Tavasziasan sütött a nap, a ház napos oldalán a hó alól kibukkant a föld, az ereszről lehulló csöppek meg már kis árkot vájtak bele. Minden kis tócsa, minden kis jégcsap visz- szaverte a nap sugarait, a levegő szinte szikrázott. De az árnyékos oldalon még kéken és komoran tartotta magát a fagy.

Olyan békesség és csönd uralkodott, hogy úgy tetszett, a német támadás végétért;

_ Megint védelemre rendezkedünk be? — kérdezte Gorosko, aki egész idő alatt úgy állt az ütegparancsnok mellett, akár egy dajka.

Be

licsenko kiköpte az utolsó magokat és visszaadta az üveggj^

— Ügy látszik, igen.

Ekkor Gorosko már a gazda szemével pillantott a tehénis- tálló fele. A tárva-nyitva álló

ajtó mögül egy borjú dugta ki rőt pofáját; ha kissé öregebb és tapasztaltabb, tudhatta volna, hogy most nem tanácsos az emberek előtt mutatkoznia. Amíg körös-körül katonák vannak, meg konyhák, jobo volna szép csendben maradnia. De a borjú ehhez mit sem értett. Épp ellenkezőleg, amikor meglátta a közeledő Ványa Goroskót, el- bődült és feléje nyújtotta a nyakát.. <

— Jól van, jól van — mondta Gorosko, és megveregette a borjú homlokát. Rázárta az ajtót, és megtámasztotta egy karóval, nehogy a borjú idő előtt szemet szúrjon valakinek. Ha védelembe vonulnak, valamivel csak táplálnia kell az ütegparancsnokot.

Amikor visszatért, Belicsenko éppen egy könnyű német löve- get rajzolt kék ceruzával, s aztán összehúzott szemmel, kissé messzebbről nézegette, vajon jó lesz-e? A hadseregben szeretik a szépen kivitelezett dokumentációt Minél színesebben rajzolják meg a vázlatot, s minél tetszetősebb egy dokumentum, annál jobban megbíznak benne, a nagyfőnökség szívesen írja alá.

— Most megint papírokkal gyötrik — mondta Gorosko, miközben az ütegparancsnok háta

mögül nézte a rajzot. — Kezdődik minden elölről. — És gú- nyorosan felnevetett. Mint a legtöbb felderítő, mindennél többre becsülte a szabadságot. Amikor a front előre gördül, a felderítő nincs a parancsnokság szeme előtt, saját maga ura. Jóllakott és vidám. De ha tartósan védelembe vonulnak, akkor mindjárt kezdődik az ellenőrzés, a gyakorlatozás, a tanulás. Gorosko ezt képtelen volt elviselni.

Hátuk mögött bőgve, a havat kavarva egy fehér tank gördült ki az útra és megállt. Felnyílt a torony teteje, sisakos fej bukkant elő.

— Itt vannak a harckocsik — mondta Gorosko, mintha a megkezdett beszélgetést folytatná.

— Miféle harckocsik?

— Hát amelyek a mi figyelőnknél álltak.

Belicsenko megfordult. A tank páncélzatán egy harckocsizó állt, könyökével és hátával az ágyucsőnek támaszkodott. Nemezcsizmája fekete volt az olajtól, egy szál száraz kolbászt majszolt és vidáman hu- nyorgatott a téli napba. Sisakját az ágyúcsőre akasztotta, mintha minden dolgát elvégezte volna, s mintha már nem is volna háború. Belicsenko felismerte az ismerős törzsőrmestert; eszébe jutott a forradásos arcú hadnagy, aki két nappal ezelőtt Bogacsov mellett iszogatott, első gondolata ez volt: „Hátha tud valamit Bogacsov- ról?’: — Bekapcsolta térképtáskáját, és odament a tankhoz.

5=3 Á, az ütegparancsnokl o

üdvözölte a törzsőrmester, és barátságosan mosolyogva elsőnek nyújtotta feléje erős kezét, mivelhogy ő a tankon állt, az ütegparancsnok pedig lenn a földön. — Kolbászt kérsz? Török belőle, van elég. Szesz is akad,

Kacsintott, érződött a levegőben a belőle áradó alkoholszag.

— Mikor megláttalak, gondoltam, megkérdem, él-e még az a hadnagy? — és Belicsenko az arcára mutatott.

A harckocsizó leakasztotta sisakját az ágyúról, s a tenyerébe csapott vele.

— Elesett! De hogyan! A ro- hamlövegek ti előttetek álltak? No, akkor láttad, hogyan gyújtották fel. Ö azonban kimászott belőle. Hiszen már hatodszor gyújtották fel a tankját, elég tapasztalatot szerzett. Odajött hozzánk — mi a százötös magaslat mögött álltunk — és nevetett: ».Adjatok tüzet, nem volt időm rágyújtani.” Aztán eszébe jutott, hogy a fedezékben maradt a rádiója, a németektől zsákmányolt „Jó rádió” — mondta. — „Mi a fenének az neked?” —- kérdeztem. — ».Nem, nem hagyom ott, megyek érte,” -- De látom, hogy habozik. Mintha érezte volna. Aztán mégis elment. És képzeld, az ágyúgolyótól megmenekült, egy puskagolyó ölte meg visszaútban.

És a harkocsizó sisakjával ismét a tenyerébe csapott, homlokába lógó világos hajfürtje megrezzent.

(Folytatást} következik!