Petőfi Népe, 1958. szeptember (3. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-14 / 217. szám
Összeállította a Petőfi Népe szerkesztősége és a megyei tanács mfivelődési osztálya Emberszabású gendei A nagy hegyek ritkán szólnak. »De szép vá- ros« :— mondja az egyik. S kétezer év múlva válaszol a má- sik: »Igen szép volt.« Valahol a csillagossávos felhőkarcolókban tudósok vetélkednek. Az egyik a fél, a másik a egész föld fel- robbantásának a tervével foglalkozik. Munka közben uzsonnáznak, keménytojást és túrót esznek kenyérrel. A laboratórium macskája beteg, nagyon aggódnak érte, lehet, hogy elviszik az állatorvoshoz. Nem bírják nézni, mint czen- ved szegény. A nagy tenger partján megkérdezték egy öreg halásztól, akar-e háborút? Ki se vette szájából a rövid pipát, úgy mondta: -A hálóm csupa szakadás. Sietek befoldani, mert nemsokára ívnak a halak. Akkor esik a legjobb fogás.« Az ősi egyiptomi kultúrát kiássák a homok alól. Az angolok biztos elviszik a halszemű múmiákat a British Múzeumba. Bennünket ki fog kiásni a rádióaktív por alól? Lesz akkor régész? Lesz, aki megnézze az üszkös rohadékot, ami ember volt? A nagy hegyek biztosan megmaradnak. Völgyiket befolyjék a vizek. Óriási szemek lesznek a hegyek szempillái mögött és kérdően néznek majd a kozmoszba. Lesz felelet a néma kérdésre? Régen is meghaltak gombától. Azt mondták rá, bolondgomba. Most más gombától halnak, nem bolondtól. Bomba-gomba., atombomba-gomba, hidro- génbomba-gomba, nem légyölő gomba, emberölő gomba. Ez okos gomba, okos emberek csinálják, akik szoktak Beethoven-hangver- senyt is hallgatni. Nem láttam még őket, de tudom, hogy pókhoz hasonlítanak Pedig biz- í tos szeretik « virágo-1 kát és — az alkoholti- | lalom ellenére i a | sört. Virágok, szépek, ♦ erősek, fojtsátok meg | őket. Loppal lehelje- f tek rájuk este, mikor | elaludtak, s hányjátok| le színes szemeteket, | meg ne hasson vonag-; lásuk. Csináltak volna f tejport, margarint, mű- $ embert, akármit. De | nekik bomba kellett. § Vigyori pofájú, sunyi, | ronda, meg aiomágyú, | hogy úgy üljön az em- X berek mellén, mint a | guggoló béka. Hogy ne | engedje tervezni a fia- f tál házasokat. Fojtsd- 2 tok meg őket, erősek, | szépek, kékek, sárgák, | pirosak, zöldek. Fojt-1 sátok meg őket, í ’.rá-1 gok! Bárdos Pál f )«»»»»» Mihályt * ŐSZ ELÉ Jöjj, rozsdás legény, seperd be a hosszú nyár bő aranyát. Deres-léptű, hű óriásom* levél-hullajtó ősi vándor, lomha lépted halk neszét tán féljük, azt hiszed? Megvívtunk száz fehér halállal, vacogtunk vékony fal tövében, fehér pehely lapátoláskor összevert tenyérrel csiholtunk gémbedt orrunk alá tüzet, agyonfagyott agyunk is, akár a lábfejünk a drótsövényes őrhelyen. Voltak nekünk — de hány! = öröm télén napjaink, nem új nekünk a kín, nem új nekünk a gond, hozhatsz ránk bármily bolond hadai, hozhatsz ránk akármilyen vihart, — állunk, mint kőszírt a vérünktől áztatott rőgőnl Kemény talán a szó, szokatlan így a hang? Így fogadlak: Verőfényed ha Jön, megtelt csűrünk ha int, kitárt karom tied; * . « De bősz vihart ha rám zavarsz, üres kamrát ha rám zavarsz, rútul becsapva rám zavarsz: rád uszítom a nyomodba lépő hős tavaszt! Coár Imrei Hajnali utazás Szél és Ősz, két barát játszik kocsink körül. — Hogy menekül előlünk a beton s riasztja a homályt! Félig álmosan Itt (melegvízi halak) amig halad fordulatszám s Idő, eloldjuk titkait a félútaknak... — Oh. nézd hát meg kincseink! — Ott búcsút int egy kéz... Amott mosoly — oly tiszta mint a tó — vagy gyermekünk szemén a könny... Ti álmodó és biztató nappalok s éjszakák! — Vadul karolj belém. Hajnal lapul a fák tövén és két bivaly bontja a galy között a kék ködöt... — Nap süt, fntnnk tovább. Dang Tran Con—Doan Thi Diem: A katonahitves siralmai. (Európa). Kb. 32 oldal, kötve 12,— Ft A katonahitves siralmai, a vietnami klasszikus irodalom aranykorának, a XVIII. századnak egyik legszebb alkotása. Csatári Jánost Snűék Szilvit szedett kötényébe s önfeledten nevetett blúza alatt két kis harang oly pajkosan remegett. Én pirultam — bamba képű álmodozó kis diák. Hogy kacagott, mosolyogtak, daloltak á szilvafák. Kötényébe szilvát szedett — hamvas szilvát — ügyesen... arany levél hullt a földre, s hárfázott a szerelem,.. Emlék maradt, csöppnyi emlék, mely egy életen fut át -s rébedezve felidézem és ezerszer élem átl Potnsr Zoltán i MUNKÁSOKHOZ Kérész életű századokban Addig viliózott itt a rend. Míg korunk lárváját ledobva Izmosán meg nem jelent. Díszes Potemkin-eszmetatvafc Jeleztek minden korszakot, De i^azi eszmét, hitet 'csak Munkások, ti hoztatok. Porlad a múlt roppant csontváza. Szűk temetője ez a kor. Városaink érces zajában Győztes élet zakatol. Épülnek már a büszke gyárak, Szűz homlokuk jővőbe ring, S mi kitűzzük harcokban szerzett Honfoglaló terveink. S zeretett városunk szőlőrengetegeiben lassan már csurran a must, amiből a jó borok lesznek. A jó borok pedig olykor hihetetlen dolgokat kevernek az emberek életébe. Így történt ez Ambrussal is. Ambrus látogatáson volt a szőlőben Máténál és beszélgetés közben elfelejtette a poharakat számolni. De nem is tudta volna, mert olyan sűrűn mondták egymásnak: — Egészségedre 1 Máté nyugodtabban tehette, mert otthon volt. De Ambrusnál másként állt a bál, neki hosszabb utat kelett megtennie, hogy ágyba juthasson. Máté ugyan váltig marasztalta, hogy aludjon náluk, van hely, de Ambrus hajthatatlan maradt. Kicsit nehezen forgott a nyelve, ahogy szabadkozott. — Nagyon köszönöm, de nem lehet, várnak otthon. Azután kerékpárral is vagyok, gyorsan hazaérek. Bízd csak rám. Máté rábízta. Ambrus néhányszor felszállt a gépre, amíg elindult, de a végén csak kikanyarodott az országúira. Itt arra is tellett a figyelméből, hogy a lámpáját is bekapcsolja és az előtte imbolygó fényt magasztos hangulatban követte. Ügy tudta, hogy egyenesen megy, pedig mindenképpen ment, csak úgy nem. Aztán valahogy a lámpáját is kikapcsolta. A vaksötétben csupán a saját hangjáról állapíthatta már meg, hogy nem veszett el, még megvan. Ennek örömére ismét körözött keresztbe és keresztből hosszába, innen be az árokba, ahonnan vissza az útra négykézláb tapogatózott fél. Egy ilyen mütatvány után búgás, dübörgés, fékcsikorgás hangzott mögötte. A lassúdó tehergépkocsi orra éppen a kerékpárja kerekét érte. Ambrus az ijedtségtől szinte megdermedt, s csak a lába rángatózott. A gépkocsiról emberek ugráltak le. Közrevették, élesztgették, rázták, nyomkodták, gyúrták. Egy erősebb fogásra Ambrusból feltört a rémület: Fodor János: j^ALAHP AZ ÉJSZAKÁBAN — Ne bántsanak, nem csináltam én semmi rosszat. A jóbarátomnál voltam és most haza igyekszem. A bor gőze megcsapta az emberek arcát. A gépkocsivezető önkéntelenül is markolásra szorította a kezét, hogy kijózanítsa, de mellette egy esőkabátos ember leintette: _ U agyjad csak, majd másképpen JLl bánunk el vele. — És rákiáltott Ambrusra: —- Tudod-e, hogy majdnem meghaltál? Ambrus összerázködott, felnyögött és tompán, értetlenül ismételte: — Majdnem meghaltam? — Az ismétlésre az agyában kissé engedett a köd és felderengett előtte, mi is történhetett volna, ha azok idejében nem állnak meg. A felismerésre sírva fakadt: — Jaj, nekem, szegény szerencsétlennek, majdnem özveggyé tettem a feleségem és árvákká a gyermekeimet. — Átölelte a gépkocsivezetőt és húzta magához: — Ember, engedd, hogy megcsókoljalak, hogy ügyeltél a családomra. A tömzsi gépkocsivezető álig bírta lerázni a hosszú embert és már küldte volna útjára, de az esőkabátos nem engedte. — Szó sem lehet róla, hogy elengedjük. Dobjátok fel kerékpárjával együtt a kocsira. Ott majd elbeszélgetünk vele. Ambrus a kemény hangból nem sok jót sejtett és levágta mágát a betonra. Annyira fogózott bele, hogy szurkot kapart a körme alá. De az gyönge gyökérnek bizonyult. Ambrus tehát a kocsira került. Az esőkabátos követte és ott föléje hajolt. Ambrus foga vacogott, hogy még mi következhet. Az esőkabátos fel is tette a kérdést: Mit gondolsz, most mi lesz?... Ambrus verejtékezett, tikkadt agyában akadoztak a gondolatok, de az erőlködés csak kihozta a legtermészetesebbet: i— Átadnak a közlekedésieknek. Az esőkabátos nyersen felkacagott. — Tévedsz, barátom, tévedsz. Minket más anyagból gyúrtak. Nézz meg jobban, mi különöset látsz rajtam? Ambrus meresztette a szemét, de csak sötét körvonalakat látott s azokból is valamivel élesebben az esőkabátos háromszögletű kucsmáját. A bizonytalanságra a nyeldeklője fel és alá mozgott és végül kibökte:-T- Maguk is csak emberek. Az esőkabátos hidegen felelte: — Üjból tévedsz, nem vagyunk azok. Még nem eszméltél rá, hogy úgy jöttünk utánad, mint a villám. Mit gondolsz, kik képesek így száguldani? Felelj! Kik? A bor új volt, a hatása erős. Ambrus emlékezetében táncot jártak a régi babonás históriák. A sebességtől támadt szellőt már szélvésznek hitte, az esőkabátos kezében viliózó lámpát lángcsóvának látta, de mintha a sapkájából is szikrák pattogtak volna. A verejték hullott róla és felordított: — Ki tnaga és mit akar tőlem? Állíttassa meg a kocsit és engedjen leszállni! Az esőkabátos komoran felelte: — Ha tudni akarod, én az ördög vagyok. Ambrus jókorát nyelt és a szíve hasonlót nyilalott. A feje nekiütődött a kocsi falának. Ez a vég. És az esőkabátos biztosította is efelől, mert csufon- dárosan sziszegte: — Az vagyok, az ördög vagyok, viszlek a pokolba, olt beteszlek egy üstbe, megfőzlek és megeszünk. Ambrusban szaladgált a hideg Is, a meleg Is. ördög? Az nincs is, nem is volt soha. És a lámpánál látja, hogy a keze is rendes, a lábán gumicsizma van. De ha nem ördög, akkor mi? Mert aa csőkabátos úgy őrölt a fogaival, mintha már a csontjait rágná. Ambrus homlokán a rémülettől az erek kidagadtak. Jól kifogta, őrülttel került össze. Már pedig az sem rosszabb, mintha ördög lenne. A bor ködfelhője már oszladozott, de még maradt belőle parányi és ez késztette arra, hogy elkapja a kocsi oldalát és vesse keresztül rajta a lábát. Az esőkabátos azonban visszafogta és rámordult: »— Itt maradsz! Ambrus ráhuppant a kerékpárjára, a combjába heves fájdalom hasított, de ugyanakkor a józanság is végképpen úgy futott beléje, mint a nyílvessző a célba. A történtek kockaként rakodtak előtte és frissre forduló nyelvvel pörgette: — Hagyja abba, már nines értelme az ijesztgetésnek, hiszen maguk rendes emberek.- De az is igaz, hogy majdnem csúffá tett. Az esőkabátos felkaéagott. — Jól van, tehát kijózanodott — Rávert a vezetőülés tetejére, a kocsi lassított és amikor megállt, így búcsúzott Ambrustól: — Most már leszállhat* nem tévedhet el, mert a város felé hoztuk. — S ahogy Ambrus az útra került, a kerékpárját is leadta: — Fogja, itt a gépje is. — De még ezután is volt néhány szava: — De máskor vigyázzon* hogy milyen állapotban ül a gépre, mert ha nem, egyszer, ahogy mondani szokták: csakugyan elviszi az ördög. C amikor a gépkocsi már eltűnt, Ambrus is beletaposott a pedálba és meg sem állt hazáig. Felesége roppant csodálkozott, amikor színtiszta józanon belépett, mert amióta Máté a szőlőből bort sajtolt és valahányszor kóstolóra hívta, ilyen természeti tünemény nem fordult elő vele.
