Petőfi Népe, 1958. július (3. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-06 / 158. szám

A TÚZOK szám Összeállította a Petőfi Népe szerkesztősége és a megyei tanács művelődési osztálya löymßiM a valóság lakján állnak 'JCifLzam.dD~u.ze.tL íLdüjtkroL Mint ezüst szalagok, úgy fonják körül a Duna vizét hordozó csatornák az érsekcsa- nádi Búzakalász Ter­melőszövetkezet föld­jét. Gazdag lehetősé­get rejtenek maguk­ban, hiszen ismeretes, hogy öntözéssel több­szörösére lehet emelni a termésátlagokat. Van a közös gazdaság­nak egy 8 méter mély tava is, amely bőven ontja a vizet — most- már, tudniillik eddig nem volt hasznosítva, csendes vizét nem fodrozták hullámok, legfeljebb, ha egy- egy vállalkozó kedvű termelőszövetkezeti tag a tikkasztó nyári me­legben megfürdött a hűs habokban. Az utóbbi hónapok­ban azonban megszűnt ez a nyugalom. Vizet szívatnak belőle az öntözéshez, apró, pi­hés jószágokat hordoz a hátáp. Mindezt örömmel csinálja, bi­zonyára azt gondolja magában, hogy most már ő is megmutat­hatja mit tud. Sári Vincével, a ter­melőszövetkezet agro- nómus elnökével jár­juk a táblákat. Már­cius 1 óta tevékenyke­dik itt. Ez alatt — bár nem sqk az a négy hónap — mint tapasz­talt, volt állami gaz­dasági szakember jól megismerte a közös gazdaságot és azokat a lehetőségeket, ame­lyet a szövetkezet fel­virágzását elősegíthe­tik, ha élnek velük. — Az elmúlt évek­ben főként a gabona- termesztéssel foglal- kpztak a szövetkezet vezetői — magyarázza. — Senkinek sérti ju­tott eszébe, hogy ezt a sok, kincset érő vi­zet felhasználja a kö­zös gazdaság jövede­lemforrásául. Látja ezt a csőrendszert itt? ^FoclrozóHi^ a íó t>ize Háromszáz méter hosszú, 40 hold új ü}- tetésű lucernát öntö­zünk vele. Az egész beruházás szivattyú­val, szórófejekkel együtt 33 000 forintba került. A terméstöbb­letből egy év alatt megtérül ez az összeg, Minden közös gazda­ságnak tudom ajánla­ni. Előveszi összehajtott pepitaíedeles füzetét, a »kis okost« és mind­járt magyarázni kezdi további terveiket. — Még 300 méter hosszú csőrendszert és még egy szivattyút veszünk. Jövőre 100— 120 hpld takarmányt fogunk öntözni. Foko­zatosan rátérünk az öntözéses takarmány­termesztésre. Ugyan­akkora területről leg­alább hgvqmszpr any* nyi termést tudunk majd betakarítani, ez lesz az alapja az állat- tenyésztés fellendíté­sének. Körüljárjuk a csillo­gó tavat. Érkezésünk­re a sárga, sipákoló gomolyagok sietve menekülnek a partol­dalba. Ez a 200 darab kiskacsa, a termelő- szövetkezet víziszár­nyas állományának magva. Gazdasszo- nyuk, Berger Józsefné, nagy szeretettel óvja minden lépésüket. Meglátva az elnököt, mindjárt replikázni kezd amiatt, hogy »■öregre" őrölték a zab­darát. A kis jószágok nehezen nyelik le. (Na­ponta két dekagramm vegyes darát kapnak.) Érthető Bergerné elé­gedetlensége, hiszen ügy félti őket, mint a szemefényét. Az elnök azonnal intézkedik, hogy vigyék vissza a darát és őröljék ap­róbbra a zabot. Közben elmondja, hogy II 000 forint jö­vedelmet várnak a ka­csaállományból, mint hízott jószágokat ad­ják el őket. Most már bánják, hogy nem pe­csenyekacsára szer­ződtek, mept akkor több jövedelemre ten­nének szert) — De még mindig jobban járunk velük, mint a pulykákkal — legyint keserűen —, mert az a 300 darab, arpjt a kiskunhalasi keltetőállomáson ke­resztül kaptunk az Ál­lategészségügyi Inté­zet vizsgálata szerint baromfitifusszal volt fertőzve, csak 50 da­rab maradt meg. Ebből le lehet von­ni a tanulságot; ala­posabban ellenőrizni kell, hogy honnan származnak a tojások; A szövetkezet tagsá­gának az a törekvése, hogy megvalósítsa a törzsállattenyésztést. — Nézze azokat a füljelzett növendék­üszőket, törzskönyve­zettek. Úgy vettük őket, de a saját állo­mányunkban is van négy olyan tehén, amelyeket érdemes továbbtenyészteni. Ezekből és szaporula­tukból alakítjuk ki a törzsállományt. Je­lenleg a fejési átlag 11,4 liter, március hóban 6,2 liter volt. Akkor is volt elegen­dő takarmány, csak hiányzott a szakszerű gondozás. Most szab­vány szerint fogyaszt­ják jószágaink az ab­rakot. Máris látszik az eredmény. Jó jövedelmi forrás­nak tartják a szarvas- marha hizlalást. Negy­ven hízottmarhát ad­nak el jövőre. Számí­tásuk szerint 95 000 forint tiszta jövede­lemre tesznek szert ebből az üzemágból. — Még akkor is — szólt tréfásan az el­nök —, ha nem lesz­nek akkorák, mint a Miklós. Égy gyönyörű, szé­pen fejlett bikára mu­tat. 17 hónapos és 5,9 mázsa; A sertésólakhoz érünk; Vetró Vendel üzemi pórttitkár és sertésgondozó nem kis büszkeséggel mu­tatja a hízókat. Ezek néhány hónappal ez­előtt olyan satnyák voltak, hogy a tagok el akarták adni. őket; Végül mégis úgy dön­töttek, hogy hízóba fogják. A gondos ta­karmányozásnak meg is lett az eredménye, A 23 sertésnél június­ban 7 mázsa súlygya­rapodást értek el. Má­jusban 20,2, júniusban 21,1 volt a takarmány­értékesítési százalék­A berkshirei süldő- állományból, amelyet nemrég vettek, alakít­ják ki a sertéstörzset. Az elnök ismét elő­veszi a »kis okost« és el kezdi magyarázni a közeljövő terveit.­őszre 10 katasztrá- lis holdon szőlőgyöke- reztető iskolát létesí­tenek, a következő év­ben 30 hold homokon szőlőt telepítenek, 6 holdon pedig gyümöl­csöst, növelik a vízi- szárnyas állományt. Azzal a biztos meg­győződéssel búcsúzok el az elnöktől, meg a szövetkezet tagjaitól, hogyha a szakszerű ve­zetés a tagság igyekvő szorgalmával találko­zik, néhány hónap múlva még jobb ered­ményekről értesülhe­tünk az érsekcsanádi Búzakalász Tsz-ből. Kereskedő Sándor Talán azt, hogy mind a művé­szeti, mind a gazdasági vagy ép­pen a politikai életben az össze­gező szemléletmódból születtek legnagyobb eredményeink? Vagy azt, hogy nem szemlélhet­jük csak a levél erezetét, ha erdőt vagy a töld erdőit látjuk magunk előtt. — De talán kissé már unalmas is volna arról be­szélnünk, amit századokkal előbb — s azóta is — oly sqkan elmondtak már. Nevetséges vol­na ha a képzőművészeti élet mai forgatagában Dqn Quijote- ék módján hamisan élnénk elő­ző korok bilincseiben. Szemléleti módunkban, kife­jezésünkben egyaránt csak má­sok lehetünk, mint az elődök, hiszen az ó örökségüket a mi életünk rombol ia-gazdagítja. Századunk új embert nevelt: sa­játos nyelvünket a gyarmati népek felszabadításáért folyó harcok gondqlata éppúgy be­folyásolja mint az atomkütatás, a műanyaggyártás eredményei — számunkra éppoly érdekes Bartók zenéje, mint a csillagá­szat vagy a tömegek szociális igénye. AZÉRT MONDOM el eze­ket, hogy bizonyítsam: életünk nem olyan egyszerű; a kortól sajátosai) differenciált, eunél­A NEMRÉG MEGNYÍLT megyei képzőművészeti kiállítás számtalan kérdést vet fel. Ezek­kel a kritika részben már fog­lalkozott és igyekezett útmuta­tást adni szemlélőnek és alko­tónak egyaránt. A kiállításról írt és mondott vélemények egybehangzóan azt igazolják hogy megyénk képző­művészeti élete — mind a ki­állítók számát, mind a művek színvonalát tekintve — fellen­dülőben van; ugyanakkor bizo­nyos elvi igény felmerülése szükségessé teszi, hogy szóljon valaki az alkotók közül azokhoz, akiket (szívükön vagy hivata­lukon keresztüli érdekel a kép­zőművészet ügye. Megállsz egy kép előtt és azt mondod: »ííol van ez attól, aho­gyan a régi mesterek dolgoz­tak?« Ezzel értékítéletet is kí­vánsz adni, közben az érték­mérés örök szabályairól meg­feledkezel, s kijelentésedért vál­lalnod kell a hozzáértők elma­rasztalását. Azokért, akik egy- egy kor virágaként nézik a kép­zőművészetet, s arról a tanács­ról sem feledkeznek meg: »Tekintsd, hogy a művész mit akart közölni s ez sajátos esz­közeivel milyen mértékben sike­rült neki!« — Nos. ha a műve­ket így szemléljük, akkor a »beavatottak- számára nWlván- vánvalóvá válik, hogy megyénk művészei — szinte kivétel nél­kül — műveik kiindulásakor (ha idegen hatástól mentesek) a valóság talaján állnak. A rea­lizmus szemszögéből elsősorban ezt kell figyelembe vennünk. Téves megítélésre adhat al­kalmat a képzőművész sajátos nyelve mely művészenként asze­rint különbözik, hogy a képző­rlPörtént egyszer, hogy három kaszást a Pipacsosba küldött M az uraság. Egy sovány nagy embert, egy vastagnyakú fiatalembert meg egy középkorú hektikást. Abban az időben vékonyan fizették a napszámost. A három szegény ember kenyéren meg vereshagymán aratott hajnaltól estig. Elől haladt a nagy ember, mögötte a fiatalember, leghátul meg a leggyengébb, a hektikás. A harmatos gabonában harsogva suhant a kasza és minden suhintást három sóhaj kisért búsan, éhesen, mint egyetlen fájdalmas nyögés. Egyszercsak leghátul reccsent valami. — Mi az koma? — kérdezte a nagy ember a hektikást. Tán eltörött a kaszád? — Néma! — válaszolta amaz, és a margaréta bokor alól diadalmas arccal egy túzokot emelt ki. — Mögleltem a hónap ebédöt! — kiáltotta és nyolc éhes gyermekére, meg beteg asszo nyara gondolt. Amazok kérték: ossza meg velük a túzokot. Hiszen hasonló szerencsével rátalálhattak volna ők is. Az ember csak megbilleg tette a fejét és azt mondta: — Nem!... ff át ebből lett a hiba. A másik két kaszás fösvénységet látót látott a dologban, összesúgtak s amikor a rend végére ér tek, úgy megfenték a kaszát, ahogyan még soha. Akkor a legény ú] rendet kezdett, a nagy ember meg szuszakolt a dülöúton addi( amíg a hektikás kaszás is beállott a rendbe, Aztán utánuk kö vetkezett ő is. Embertelen hajsza kezdődött erre... A fiatalember lába előtt, mint a motolla sebesen csapdosott kasza. Hátul meg a nagy ember igyekezeti szörnyen. A tábla ga bonét pihenés nélkül már másfélszer megkerülték — a középső nem állt ki a sorból. Egyszercsak rábukott a rendre... Az első kaszás csendesen, együttérzéssel szólt: — No, mögosztod, Jani?... Néma válasz. A Janinak szólított beteg ember felegyenesedett megmarkolta a kaszát és nekilendült újra. Arattak tovább. Háromszor kerülték körül a táblát és Tódor János addig hét szer esett el. Megpróbált nyolcadszor is felállni, de néni bírt Csendesen a hátára feküdt, szemét lehunyta és alig hallhatóat súgta: — Mögosztom... /§ három kaszás másnap ismét megjelent a táblán. Elől ha ladt a nagy ember, mögötte a fiatalember leghátul a leg gyengébb a hektikás. A harmatos gabonában harsogva suhant kasza és minden suhintást három sóhaj kísért búsan, éhesen — mint máskor. Ez a nap csak annyiban különbözött a többitől hogy Jani, a nyolcgyermekes családapa az első rend végén szőr nyű köhögési rohamot kapott és — vért hányt. Habzó, piros vért, a negyvenezer holdas grófi birtok szélén — egyetlen túzokért.,,, Zelei Béla művészet összetevői közül az al­kotó melyiket kedveli jobban melyikben a legerősebb. Eltoló­dás történhet a szín, a formák a rajz, a térbeliség, a fényhatá­sok, az értékek, a kifejezőerő stb. fokozott hangsúlyozására anélkül hogy a realizmus elve csorbát szenvedne. Ezeket a té­nyezőket együtt kiemelnünk éppúgy lehetetlen, mint ahogy több bolha közül egyet sem lát­hatunk elefántnak... A HELYES ÉRTEKELÉS bi­zonyos képzőművészeti művelt­séget feltételez, ami nélkül úgy állunk a müvek előtt mintha gyöngyöket s drágaköveket Ját- nápk s — ha éppen nem vol­nánk ékszerészek — fennállna az a veszély, hogy teltűnő csil­logásáért az értéktelenebbet az értékesebb elé helyezzük. A megyei művészek művei­ben nem találjuk meg az egyes elemek öncélú és beteges túl­hangsúlyozását. Az elvontságra való törekvés általában nem a vidéki magyar képzőművészet vadhajtása; hiszen nem szalo­nokban, klubokban éljük éle­tünket. A mi szőnyegeink a friss vetések szőnyege; mámo­rainkat a vihar, a felhők gomoly- gása, vagy az erdő mélye táp­lálja, s munkaedzett parasztok és munkásoK a barátaink. Ezt a valóságot nehéz 'volna tagad­nunk a művészet igazi céljának feladása nélkül. Gyakran hallunk ilyeneket: »Nincs megrajzolva ez vagy az a részlet: a leveles szerkezete, erezete«, vagy »Az egynegyed méteres szoborfigura kötényé­ben lévő gyümölcs szárát nem tudom megfogni«. — Mit szól­junk erre? fogva bizonyos vonatkozásban summázó, összegező; ami lehe­tetlenné teszi azt, hogy sokat foglalkozzunk az apróbb részie­tekkel. Ez a gondolkozásmód eredményezi átfogó-összegező művészeti kifejezési formánkat. EGY INDOKOLT vélemény­nyel találkoztam a minap. — »Müveink többségéből hiányzik az ember, s ha szerepel is, nem fő témaként, holott ma...« — bár vitatható, hogy a tájak s az ember produktumai mennyire töltik meg szocialista tartalom­mal a reális műveket; minden­képpen feltűnő az, hogy alig akad festői mü, amely az egyes embert vagy a társadalom »kö­zösségi emberét« jellemezné. Számunkra is keserű dolog ez és különösen érzékenyen érint ez az indokolt kifogás ben­nünket, akik piktúránk jelentő­sebb részét az ember ábrázolá­sával szeretnénk megtölteni Bár a művek beszélnek — hadd szóljak egyikét szót er­ről. — Meglátom, érdekel, mé­lyebben megfog... vázlatokat készítek. Talán eljutok egy-két tanulmányig; de itt közös kö-, töttségeink elótplakodnak: péna.i modell és idő — olyan kérdések: melyeknek hiánya lehetetlennél teszi a nagyobb igényű művek! létrejöttét. Csak egy-két megyei képzőművészünk rendelkezik egeknek az adottságoknak — egy részével. A többi....?! EZZEL SOKAT kellene fog­lalkoznunk. illetékesek kezde­ményezésére van szükség, ah­hoz, — hogy megfelelő szervezé­si és anyagi grők feltárása után megyei képzőművészeti életünk (miután kinőtt a gyerekcipőből) megteremtse a sokat igére fejlő­dés nélkülözhetetlen anyagi alapjait. S a vásznaikon ma még sztaffázs-figuraként szereplő ember szenvedése, örö­me, gondja, jelleme és élete méltó helyére lépjen elő me­gyénk képzőművészetében. Goór Imre Szép Ernő: MÄTYÄS király tréfái Mátyás király nevéhez fűző» dő 42 történet az igazságtevő, bölcs király hétköznapi tettei­ről, melyek századok óta élnek a nép ajkán. Köztük van: A cin- kptai kántor, Mátyás három lustája, Mikor Mátyás felesé» ge tett igazságot, Mátyás király bolondja, Egyszer volt Budán kutyavásár, A kolozsvári bíró, Okos Katiba, Mátyás király Gö- mörben, és a többi vidám tör­ténet,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom