Petőfi Népe, 1958. július (3. évfolyam, 153-179. szám)
1958-07-03 / 155. szám
4. oldal 1958. július 3. csütörtök ifiéit ám ij iz& az ikegekfó-L Valahogy kevés szó esik róluk, vagy ha igen, többnyire ilyesmi: »Ugyan, öregem, ezt maga nem érti«;:. meg hogy »hol jár maga, elmaradt a kortól« ... Pedig igenis, éppen a fiatalok azok, akiknek szüksége van az öregekre és éppen tőlük nem kapják meg a kívánt megbecsülést. Kormányzatunk megadta a békés öregkor anyagi alapját a nyugdíjak rendezésével és ezenfelül a havi 48 órás munkaviszony engedélyezésével. Hol itt, hol ott láthatjuk a gyárak nyugdíjazott veteránjait, akik nem tudnak régi, szeretett munkahelyüktől elszakadni, ta- nítgatják a fiatalokat és olyan önérzetesen, olyan kedves-öregesen sétálgatnak az üzemben: hiszen ez az ő üzemük, a fiatalságuk küzdelmeit, a szaktudás elnyerésének lépcsőfokait juttatja itt minden eszükbe, /Vem is itt van a baj, hanem ott, hogy a rendeletekkel nem szabályozható magánéletben nem kapják meg az őket megillető megbecsülést az öregjeink. Hovatovább a legáltalánosabbá vált, hogy a nagypapa és nagymama csupán a legolcsóbb háztartási alkalmazott. Őrájuk nehezedik a munkahelyükön levő szülők háztartása, a gyermekek nevelése és mindezért természetesen a lakás legeldugottabb szögletét, s a lét- fenntartási minimumot kapják. Olyan ritkán gondolunk arra, hogy ugyan jut-e a velük élő szüléinknek egy jó falát? Vagy kiem vettük-e észre azt, hogy. őtölük minden az unokájukhoz vándorol? Olyan fájó az, hogy a szülők észre sem veszik azt az új ruhát, azokat a féltve őrzött édességeket, amiket gyermekeik kapnak és nem gondolnak arra, hogy a szűkös nyugdíjat tulajdonképpen mind ezekre költik el, /Vines rendjén az, ha a szülök állandóan nagy elfoglaltságukra hivatkoznak, nincs rendjén, hogy a nagymamától elvárjuk, hogy a lakás rendben legyen, hogy az ebéd, a vacsora pontos időben ott álljon az asztalon, hogy minden — munkahelyükön kívüli — hivatalos vagy félhivatalos dolgunkat »majd a papa, az úgyis ráér« felkiáltással az öregek intéznek el. És mégis, mindezeket az öregek elintézik és helytállnak helyettünk a »második műszakban«, És mit várnak mindezért tőlünk? Tulajdonképpen semmit! Csak egy kis szeretetet, egy kis figyelmet, csupán azt, hogy ne csak bútordarabnak tekintsük őket. És ez valóban nem sok. Mégis olyan nehezen kapják meg tőlünk, olyan sokat zsörtölődünk velük és milyen ritkán szerzünk nekik egy kis meglepetést, ami valóban megédesíti napjaikat. Milyen semmiség az a csokor virág, amire az anyák napja után könnyesbüszke szemekkel mutatott rá egyik ismerősöm: »A kisme- ttyemtől kaptam! Becsüljük meg sokkal jobban öregjeinket! Ma még itt tesznek-vesznek körülöttünk és az ő életük már csakis a miénk. Bánjunk velük jól és gondoljunk néha arra, hogyha egyszer utolsó útjukra kísértük ki ezeket a kedves, »megtűrt« öregeket, milyen üres, milyen gondokkal teli lesz a ház nél- külükj K. A. fires leányában jó a félele is — Válasz két kérdésre — K. T., szerkesztőségünk egyik kiskunhalasi levelezője legutóbbi írásában több kérdésre kér választ tőlünk. Levelezőnk szóvá teszi, hogy a kiskunhalasi papírboltban sok szép tűzőgép Van eladó, hozzá való kapocs azonban nincs, vagy csak igen ritkán kapható. Az egyetlen papírboltba nagy ritkán érkező 20—25 doboz tűzőgép-kapocs az igényeknek még a felét sem elégíti ki. Nem lenne helyesebb — kérdezi olvasónk — ha a sok új tűzőgép helyett, több kapcsot gyártanának? A megyei tanács kereskedelmi osztályán és az illetékes nagykereskedelmi vállalatnál történt érdeklődésünkre, közölték: K. T. levelezőnknek lényegében igaza van. A tűzőgépJÖJJÖN CSAK BE IMENKE! Címül választott mondatunk jellemző az egész — megtörtént — esetre, s annak — lovagiasságtól teljesen mentes — »hősére«. Egyik ügyész fogadóóráján ugyanis egy délelőtt, flastrommal teleragasztott arcú fiatalember jelent meg, s előadta: előző nap »szórakozott« — ami a flastromokról is látszik —, s amikor mások hazavitték, elvesztette aktatáskáját. Másnap, kijózanodása után egy lányismerőse hozta haza a táskát — aki véletlenül megtalálta. — S mi akkor a panasza? — kérdezte az ügyész. — Mindent megtaláltam a táskában — mondta a dalia —, csak a lottószeívénye- met nem! — Ezért jött ide? — vonta össze rosszallóan szemöldökét az ügyész. — Igen. Én nem gyanakszom lányismerősömre, de csak nála volt a táska, s hiányzik a lottószelvény. — Ki az a lány? — Itt van ő is a folyosón. Jöjjön csak be, Irénke! — kiabált ki elég hatalmaskodó követelőzéssel a lánynak. A lány be is jött. Csinos, hatal kislány. Rögtön magas hangon kezdte: — Megtalálom neki a táskáját, ügyész úr, s még rajtam keresi a lottószelvényét! — Nyert az a szelvény — kérdezte az ügyész. — Délben lesz a húzás, még nem tudom — felelte a fiatalember. — S annyira nem tud magán uralkodni, hogy egy háromhar- miheas lottószelvényért ilyen handabandát csap és meggyanúsítja ezt a kislányt? — az ügyész hangja már határozott és komor volt. A panaszos fiatalember még a vastag ílastrom- réteg alatt is elpirult s zavartan hebegte: — De .;. én ... én.: ■, nem gyanúsítottam! — Méghogy nem gyanúsította? — kiált az ügyész, s ujjával rámutat a kislányra: — Azonnal csókoljon neki kezet! Nem tudni: az érvek hirtelen jött meggyőző ereje tette-e, vagy az ügyész határozott és megfellebbezhetetlen hangja, — de a fiatalember lehajolt, elkapta a kislány kezét, megcsókolta, aztán usgyi, — ki az ajtón! A kislány védekezőén háta mögé rejtette kezét, vállát riadtan felrántotta, majd megértve a fiú ártatlan szándékát, felvonta szemöldökét, s komoly határozottsággal kijelentette: — Buta :::! Még nyelvecskéjét is kinyújtotta a »lova- gias« fiú után. —ng—. kapocs — szaknyelyen mondva — hosszú idő óta szűk kereszt- metszet, azaz hiánycikk a kereskedelemben. Javulás sajnos a közeljövőben nem várható. Reméljük azonban, hogy ismételt sürgetésünk megértésre talál, s a sok tűzőgép helyett még az idén több kapcsot gyárt majd a könnyűipar. K. T. másik kérdése azzal kapcsolatos, miért nem lehet a kórházba való beutaláshoz pirosszínű „SZTK munkáltatói igazolványt” kapni Kiskunhalason? Mint levelezőnk írja, a dolgozók sokszor nemleges választ kapnak ilyen irányú kérdéséikre, sőt volt, akinek — lehet hogy rosszindulatúan — azt ajánlották, ménjén érte Budapestre, ott talán kap. Az SZTK Megyei Alközpontjának véleménye szerint, az illetékes szervek a feketenyomásút ugyanúgy elfogadják. Tudniillik a kettő között az a különb- : ség, hogy a pirosnyomású ki- isebb alakú, kevesebb adatot tartalmaz, a feketebetűs hátlapján : viszont a dolgozó keresetére vonatkozó adatokat is fel kell tüntetni. Ennyivel több rajta a kitöltési munka, egyébként ugyanazokra a szolgáltatásokra jogosít, mint a kisebb alakú nyomtatvány. Helytelen, felületes, sőt rosszakaratú dolog Volt tehát bárkinek is azt javasolni, hogy kis alakú piros munkáltatói igazolványért Pestre utazzon. Ezt csak ismételni tudjuk annál is inkább, mivel indokolt esetben (mindkét igazolvány fajta hiányában) az SZTK még a2 egyszerű, síma papírra út vállalati bélyegzővel igazolt adatokat is elfogadja. Pirosszínf vagy fé- ketebetűs formanyomtatvány hiányában tehát senkit néro érhet a2 a sértő bánásmód, hogy hátrányt szenved bárminemű SZTK szolgáltatásban. MOSZKVA JAVASOL és mi azt mondjuk, hogy „nem" A nyugati országoknak olyan vezetői vannak, akik bátorság, leleményesség dolgában csak a nietzschei »felsőbbrendű emberekkel« hasonlíthatók össze. A legújabb példa is ezt mutatja. Március 31-én Gromiko szovjet külügyminiszter bejelentette, hogy a Szovjetunió végleg beszüntet mindennemű nukleáris robbantást, feltéve, hogy az Egyesült Államok elfogadható határidőn belül ugyanígy cselekszik. Mivel a robbantások nyomán keletkező rádióaktív sugárzás az emberiségre igen nagy veszélyt jelent, természetesen az egész világ Örömmel üdvözölte az orosz döntést. Ilyen körülmények között egy Dullesnál kevésbé acélos lelkű ember talán habozott volna. Öt azonban nem olyan fából faragták. Az amerikai külügyminiszter és a szövetségesek együttesen négy érvet hóztak fel a javaslat ellen, • Az első érv: az orosz döntés »demagógia«. Az első pillantásra persze meglepődik az ember: hogyan, az emberi faj lassú elpusztításának, megfojtásának elhárítása — demagógia? Ezt nem értjük egészen, de miután Dulles és a nyugati lápok is állítják, bizonyára ez az igazság. A második, elég meglépő érv az, hogy Gromiko bejelentése »nem jelent semmi újat«. (Combat, 1958. április 2.) Érdekes: Moszkva tíz év óta tett valamennyi — valóban jelentős számú — javaslata soha semmi úját ném tartalmaz. Dül* MCglelent s Nemzetközi Szemle júniusi szájadban. les mindig mindent előre látott. Mégis Moszkva az, amely mindig javasol és a Nyugat az, amely mindig azt mondja: — »Nem!« — Állapodjunk meg tehát abban, hogy »a Szovjetunió soha semmi újat nem javasol« — ez egyike azoknak a sarkigazságoknak, amelyek két- ségbevonhatatlanul nyilvánvalóak ... az amerikai vezetők számára. A harmadik érv: Moszkva bejelentése »mesterkedés«. Itt eljutottunk a probléma velejéhez. Elhárítani azt, hogy az ifjú nemzedék nagy része torzszülött legyen — minden bizonnyal mesterkedés. A politikai lángelme pontosan abban nyilvánul meg, hogy a dolgok felszíne alatt fel tudja fedezni a mélyen rejlő igazságot. Dullés termékeny alkotó szelleme azonban még a fentieknél jobb érvet is talált a szővjét határozat megbélyegzésére. Április elsejei sajtóértekezletén a következőket jelentette ki: »Eisenhower elnök gondolt arra, hogy megelőzi az oroszokat és bejelenti az amerikai nukleáris kísérletek beszüntetését. De aztán elvetette ezt a góndölatot, látván annak propaganda-jellegét. Az Egyesült Államok ném követheti á Szovjetuniót a propaganda térén, mivel Amerikának szabad sajtója, éber politikai ellenzéké, félviíágosodott közvéleménye van, s mlvél az Egyesült Államok szövetségeséi nem olyan bábok, mint a Szovjetunió csatlósai.« Hála Istennek! Ez világos és helyénvaló. Eisenhower elnök utánozhatta volna a szovjetét. de félt attól, hogy az emberiség jótevőiéként, tűnhet fel. Amerika és elnöke számára elviselhetetlen az a gondolat, hogy a népeket esetleg hálára kötelezi. Az amerikai elnök és Dulles szívesebben látja, ha elítélik őket, mint ha kiérdemlik a népek háláját. De beszéljünk komolyan: amikor az ember ilyen oktalan fecsegést hall, hajlandó azt hinni, hogy egy rossz álom áldozata. Lehetetlennek tűnik, hogy e nagy nemzet, az Egyesült Államok politikai vezetői ilyen nyilvánvalóan képtelen kijelentéseket tegyenek. És mégis így van. Franciaország legeldugottabb falujának legnyomorúságosabb politikusa sem tudna — még készakarva sem — ilyen kevés szóval ennyi képtelenséget összehordani! Mindenki tudja, hogy miért akarják folytatni a nyugatiak a nukleáris robbantást. Az Egyesült Államok öt vagy tíz évvel elmaradt a Szovjetunió mögött, s ezt a hátrányt szeretné behozni. Dulles sokkal jobban telte volna, ha a fölöttébb ostoba magyarázatok helyett azt mondja, hogy az Egyesült Államok néhány hónap múlva hajlandó követni az orosz példát. Ez korántsem lett volna diadalmas válasz, de elfogadható lett volna. Tíz év óta Mo-zkva állandóan különböző ajánlatokat tesz a Nyugatnak. Á nyugati miniszterek képtelenek megérteni az ajánlatok jelentőségét, s változatlanul azt felélik: »Ném! — éz mesterkedés.« Amikor Sztálin és Molotov 1952-ben, majd utána is azt ajánlotta a szövetségeseknek: egyesítsék a két Németországot azzal a feltételiéi, hogy egész Németországot semlegesítik és nem fegyvérzik fel, ez úgy-látszik -mesterkedés« Volt. A Nyugat által történt visszautasításnak az eredménye, hogy a két Németország talán egjf egész nemzedéken át kénytelen lés2 egymástól élszakadva élni. Amikor a százszázalékosan szocialista Kelét- Németországot egyesítik majd a reakciós és klerikális Nyugat- Németországgal, két, alapjában véve különböző nép kerül össze, amely — noha ugyanazon a nyelven beszél — nem érti meg egymást. Amikor 1956-ban és 1957-ben Moszkva, több alkalommal is, ajánlotta a Nyugatnak, hogy a jövőben valamennyi nagyhatalom szüntesse be a fegyverszállítást a közép-keleti országoknak, ez is »mesterkedés« volt, amelyet a Nyugat felháborodva utasított vissza. Az eredmény az, hogy most szinte az egész középkelet, Egyiptommal az élén, átkerült az orosz táborba. Macmillan angol miniszterelnök szintén minden hónapban tart egy-egy beszédet, amelyben az oroszoknak a következőket üzeni: »Ha Önök megtámadnak minket, ha London egét egy napon elárasztják az orosz bombázók, tudják meg: minden erőnkkel visszavágunk.« Fenyegetés, amely egyáltalán nem új, s mely mindeddig nem nagyon nyugtalanította a Kremlt! Adénauer kancellár Moszkva javaslataira változatlanul így Válaszol: — »Most nincs itt az ideje, hogy tárgyaljunk. Még kell várni, amíg erősebbek leszünk.« — Amj Franciaországot illeti, sohasem szól semmit, megelégszik azzal, hogy fenntartás nélkül helyesel mindent, amit a szövetségesek mondanak. * Tehát röviden, Amerika azt mondja: -Ez méstérkédés.« Anglia így szól: -Visszavágunk.« — Németország: »Megvárjuk, amíg erősebbek leszünk«, és Francia- ország: hallgat. íme az ötlétgaz- daság csodálatos megnyilvánulása, a nyugati lángelme. Nem kell-e sírni ennyi ostobaság láttán? Végeredményben miért tartanak a nyugatiak igen nagy költ. ségeket felemésztő diplomáciai vezérkart? Oroszországgal szem. ben ezeket a minisztereket ét diplomatákat öt gramofonnal is pótolhatnánk, amelyek félórán, ként azt mondanák az oroszoknak: »Nem, nem akarjuk, ez mesterkedés.« Ezek a gramofonok nem volnának negatívat)- bak, mint a mi minisztereink, és jóval kevesebbe kerülnének! A nyugati miniszterek korlátoltságukban még azt sem értették meg, hogy a kommunista tanítás — ideológia, és hogy az ideológiák ellen nem lehet géppuskával vagy bombával harcolni. Az öreg Mac-Mahon marsall, aki nem volt éppen lángelme, mégis sokszorosan okosabb volt a jelenlegi minisztereinknél. Ezt mondta: »Szuronyokkal bármit megtehetsz, csak éppen ülni rajtuk nem tudsz.« Márpedig a Nyugat, amely mindeddig semmilyen kdmoly tárgyalásra sem volt hajlandó a Kelettel, saját rendszerét — a »szabad világot* — »szuronyokra« szándékszik alapozni. Jól jegyezzük meg, ha a Nyugat még tíz évig folytatja az eddigihez hasonló képtelen diplomáciai tevékenységét, aZ Egyesült Államokon, Kanadán és talán a mi nyugat-európai országainkon kívül az egész világ tíz éven belül kommunista lesz. A politikai életben sémmi sem pótolja az intelligenciát. Az orosz vezetők rendkívül intelligensek, a mi politikai vezetőink viszónt szellemi szegények. Az oroszok között i és köztünk Válójában egyenlőtlen a játszma. Pedig Nyugatón sok értélmég émbet van. De az általános Választójog révén gondosán táVöltártják őket a hatalomtól. Bernard Lavgrghe. a patizsj egyetem jogi kárának Vnára
