Petőfi Népe, 1958. július (3. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-27 / 176. szám

ölét a mély lefogja, izemét a víz lezárja, hollóhaját befonja az öböl zöld hínárja

igéző vízirózsa kelyhére hogyan támad a Grassalkovics grófja fiában a gyalázat,

l hol márvány keble halmán hideg halak suhannak, aluszik barna alján a kétágú folyamnak;

láttátok dobva fattyú

tébolynak étkéül

— s amint a szédült hattyú a mélyben elmerül.

hová lehúzta szíve — vérrel-szakadt virág, pihenni mindörökre sugószavú Vicát.

Most ölét mély lefogja, szemét a víz lezárja, hollóhaját befonja az öböl zöld hínárja,

honnan, ha kél a hold már, mint furcsa szép kísértet, feljő a rég halott lány s szól súgva kedvesének,

— Madarak vad csapatja, tépázott part karéja, ti láttátok kacagva és bánatban áléivá;

amíg lehúzza szive — vérrel-szakadt virág, a folyó hű ölére tündér Súgó Vicát,

láttatok ősz halászt a

víztükrön kelni át pandúrtól megalázva láttátok a leányt —

ki, míg két keble halmán hideg halak suhannak, aluszik tolvaj alján az ezüstszín folyamnak.

gyezte ez a nagy es- deklés. Nadrágba bújt, csizmát rántott, s ment

kifelé.

»No, hol az a disznó?«

»Itt van, erre jöjjön!« — vezette azasz- szony.

Csakugyan ott állt a szekér az út közepén. Mögötte egy nyiszlett kis ember, meg egy tíz- évesforma gyerek tartott egy jóformájú disznót. Kéki mester megmosolyogta őket.

“No nézzék, így kell ezt.«

Azzal felkapta két hatalmas karjával a disznót, s átbillentette a saroglyán. A kis ember már akkor fent is Volt a szekérderékban es szorgalmasan kötözte a disznó lábát a szekér oldalához.

»Még egyszer nem szöksz meg, kutya!« — mormogta a foga között.

AZ ASSZONY meg nagy hálákodásba kezdett: “Jaj, hogy köszönjük meg, Kéki úr? Ilyen késő éjszaka szó nélütil segített. Mondja má, mivel tartozunk?«

■»Ugyan, menjenek má! Serhnü ez nekem«

— hárította él őket nagylelkűen Kéki. — “Osztán messzire viszik?«

“Özdra igyekeznénk«

— válaszolta az asz- szony, aki már el is helyezkedett odafenn az ura mellett.

“No, akkor iparkodjanak!«

“Köszönjük inégegy*

Összeállította a Petőfi Népe szerkesztősége és a megyei tanács művelődési osztálya

Az Új íermésröl

Bozsó János: Holt Tisza.

A UUes Ucutesis-tít a dis-znávat

VOLT a falunkban egy hentes. Kékinek hívták, s híres volt messze földön. Híres volt arról is, hogy minden vásáron megjelent, s igen jó vásárokat csinált. Kékit nem lehetett becsapni. De híres volt arról is, hogy igen értette a mesterségét. Megfogni á disz- hút, leölni, perzselni, négyein! —- éppoly játék volt számára, mint hurkát, kolbászt tölteni. No de híres volt mindezek mellett roppant nagy erejéről is. Amilyen nagy darab ember volt, olyan erős. Legénykorában híre volt a kocsmákban is, legyőzhetetlen verekedőnek tartották.

PERSZE idővel lehiggadt. Megnősült, ]ó asszonyt kapott, szép gyerekei Voltak. Nem járt már a kocsmába, megtalálta otthon minden örömét.

Igen büszke volt a saját nevélésü hízóira. Nyolc-tíz hízó röfögött mindig az óljában. Korán reggel tálpon volt, tisztogatni, etetni úgy, ahogy azt évek során szinte tudományosan kidolgozta: mikor menynyi moslék, mennyi korpa, mennyi krumpli, mennyi kukorica kell a disznónak.

Soha el nem fáradt. Negyven éves korában éppoly erővél bírta a munkát, az italt, meg az éjszakázást, mint iegénykórában. Azt szokta mondogatni: • Míg új hízók lesznek

az ólamban, addig én nem öregszek.

HANEM egyszer csúnyán megtréialták. — Putnokon volt vásár akkor is, s minthogy Kéki nélkül messze környéken nincs vásár, megjelent a putnoki vásáron Kéki is, és egy gyönyörű szép süldővel tért haza. Már útközben Is mutogatta boldognak, boldogtalannak, otthon pedig áthívta a szomszédokat egy kis csodálkozásra. Hát hiszen volt is mit csodálni rajta: jóállású, hízékonynak ígérkező jószág volt, s hihetetlenül olcsón vette meg a mester.

NÖ t)E egyszer minden nap véget ér, még a putnoki Vásár napja is. Kéki mester is letette magát, liogv kipihenje a nap fáradalmait. Egyszer csak arra ébred, hogy verik az ablakát Veszettül. Kikászálódott az ágyból, s ki szólt az ablakon:

»No, mia?«

»Jaj, jaj, Kéki úr, segítsen rajtunk, ha istent ismer!« — válaszolta égy kétségbeesett női hang.

“Há mi a baj?«

»Jaj, istenem, hogy kezdjem? Disznót vettünk a putnoki vásárban, oszt valahogy le- sZökött a szekérről. Megfogta az uram, de nem tudjuk feltenni. Segítsen már rajtunk, Kéki úr, ne sajnálja azt a kis fáradságot!«

KÉKI mester hiúságát egy kicsit megleszer. De igazán megfizetjük a szívességét!«

Kéki csak legyintett s valami jóéccakátfélét morogva visszatért a házba, s reggelig úgy aludt, mint a bunda.

HANEM reggél, mikor kiment a disznókhoz, furcsa érzés fogta el. Gyanús lábnyomokat látott az ól körül. Kinyitja az ajtót, keres, számol, de akárhogy, akármint, a tegnap vásárolt gyönyörű disznónak se híre, se hamva. — Ez nem lehet, nem lehet, hisz a kutya se ugatott. De hol az a kutya?

Becsapta az ólajtót, s keresni kezdte a kutyát. Meg is találta a csűr melléit elnyúlva. Azt bizony megetették.

DE MAR akkor Kéki méster sűrűn emlegette a menilybélleket. — Szörnyű gyanú ébredt benne, s minél jobban próbálta felidézni a szekérre segített disznó formáját, annál erősebb lett a gyanújBi Végül is (mit tehetett egyebet?) akkorát sújtott kemény öklével a saját homlokára, hogy attól mindén rendes ember hanyattvágódolt volna. Dé ö csak állt zordonan, mint a szikla, s az járt a fejében, hogy fognak rajta nevetni, há megtudják, hogy a saját disznaját segítette szekérre rakni — a tolvajoknak.

S tálán most először gondolt arra, hogy ő Is csak öregszik mégis.

Madarász László

50.

szám

i

mások. Melyik csoport oldalán az igazság?-Ha egy képen lyuk van, azt minden bolond észreveszi, a kép szépségét csak a műértő látja még. A jó ember, ha ítélkezik, az eredményeken kezdi a mérlegelést.« — tanácsolja Micz- kievitz. Fogadjuk meg intelmét, Túlságosan nagy -elnézésre«, különösen az utóbbi időben, nincs is szükség, — ha a mércét nem helyezzük túlságosan magasra. Botorság és indokolatlan nagyképűség volna egy kisebb tájegység toliforgatóitól hétről hétre maradandó értékű, tartalmi és művészi szempontból kifogástalan remekművek sorát várni, elvárni. (Még az országos jellegű lapokban is milyen sok a lapos középszerűség.)

Az Üj termés, eltekintve néhány, főként 1956—1957-ben közölt, valóban gyenge, idege- sítően kezdetleges, a dilettantizmus ízét felidéző közleménytől, jól megírt, megszerkesztett elbeszéléseknek, szépen csengő költeményeknek adott helyet.

Csak a vak nem veszi észre á szürkébb alkotások között a tehetség fel-felcsillanó aranyát, csak akinek a szemeit az előítélet hályoga nőtte be, nem ámul egyik-másik alkotó alapos mesterségbeli félkészültségén, tudatosságán és szorgalmán, ahogyan verejtékezve formálja, csiszolja, alakítja magát és ke-1 rési az új, szebb, kifejezőbb' szót, mondatot. Minden tisztele-1 tünk az övék — még ha nem is' mindig bírják szusszal, ha el is < vétik olykor-olykor a lépést.' (Neveket ma nem említek. A j puszta felsorolás nem mond < semmit, a bizonyításhoz nincs j helyem.) <

•

1 956-ban olvashattuk aj köszöntőben: -Az irodai-( mi oldal versekkel, tárcákkal, J film- és könyvkritikákkal két-< hetenként jelenik majd meg.-j Ma már ez a tartalmi felosztást részben túlhaladott. Örömmel j olvasunk ma is szép verseket, ( novellákat, művészi kérdések- j ről kialakuló eleven és nyílt vi- < tákat, várjuk a helyi írókat' mérlegre helyező írásokat, az) Olvasók véleményét közlő leve-' leket is, de film- és színházi: kritikák, riportok közlésére márt nem nagyon marad hely. Arról j Is gondoskodni kellene valami-) képpen, hogy elsősorban lehető-S leg a megyével valamilyen kap-; esolatban álló könyveket ismer- <j lessenek. (Még ma sem értem) meg, hogy Joós Féreiíű színház- ? történeti munkájáról, az egyik; legsikerültebb helytörténeti ki-? adványról miért a nagy hallga-5 tás 7!) ?

Mindent összevetve a rovati összeállítóinak eddigi tevékeny-; ségét értékesnek, sikerültnek c tartom. Két javaslatot azonban; szeretnék megpendíteni:

örülünk, ha képekkel díszítik? a rovatot. A rotátíiós papír; azonban a legszebb festményt is? élvezhetetlenné mocskolja. Kár) ezekkel kísérletezni. Az élesebb? kontúrokkal dolgozó rajz sokkal; alkalmasabb illusztrálásra. ?

Lgy-egy író, költő műveinek? nagyobb időközökben történő; elszórt közlése helyett talán cél-? ravezetőbbnek bizonyulna —; jobban megismerné az olvasó-? közönség azt a művészt —, ha; időnként csokorba kötnék egy-? nek-egynek a műveit, s életrajzi

és a művek keletkezésére vonat-( kozó közlések kíséretében hoz-, nák nyilvánosságra alkotásait, ' * (

A megye művészei az első' számban »kis szeretetet ( és megértést« kértek a »kedves( olvasótól«. i

Eddigi tevékenységük alapján/ a közreműködők majd mind-) egyike valóban megérdemli a' megbecsülést és a tiszteletet. (

Ez a Véleményem, bár tudom, ( hogy tíz, húsz, harminc év el-/ teltével a maiak közül sokakat ) elragad a művészi törekvéseket', melengetők számára a legrette-( netesebb halál: a feledés. De lesznek — hittel hiszem — olyanok is, talán csak egy-ketten, akinek ismerősként cseng a neve akkor is, akihek egy-egy alkotása már az országos hírnév sugaraiban fürdik, mint azt a jövőbe merengő költő: — Nagy Istók István is reméli:

Szelíd szavunk az Űrben szét ;

kering, \

mint tó tükrén a csendes víz-1 körök, j

talán eltűnik mind-mind

nyomtalan, f talán lesz majd közülük egy I örök. i

Heltai Nándor |

A gyűjtőszenvedély nem jellemző tulajdonságom. Jó néhány hónapja ennek el lenére gondosan kivágom é: megőrzőm a Petőfi Népe »0, termés«-t tartalmazó oldalait,

A napokban rendezgettem í már-már kötetté vaskosod« papírhalmazt. Munkálkodásom közben kettős évforduló örvendeztetett meg, gondolkoztatotl el: Az első »irodalmi és művészeti oldal« két évvel ezelőtt 1956. július elsején adta hírül a megye lakosainak: a szerkesztőség rendszeres megjelenési lehetőséget biztosít az itt élő, tehetséges íróknak, költőknek, — akik ma ötvenedszer szólnak az irodalomkedvelők egyre nagyobb és lelkesebb táborához.

Közhelynek tűnjék bár: ez a nap a múltba pillantás és a jövőbe tekintés, a számvetés és az esetleges javasutok, tanácsok benyújtásának ünhepi alkalma,

*

M

ár Itt a gondolatsor kapujánál írjuk le: köszönet Illeti mindazokat, akik az író Számára a legtöbbet, a nyilvános szólás lehetőségét megteremtették, és ezzel meggyorsították a fiatal tehetségek kibontakozásának, fejlődésének az ütemét,

Vigyázzunk csak! Valóban a tehetségesek, a legtöbbre hivatottak jutnak szóhoz a lap hasábjain? — vagy az ügyesek, a pártfogoltak, a szerkesztőségi szobák körül sündörgők (mint suttogják itt-ott)? Az irigység szülte rágalmat a nyomdafestéket látott írások szerzőinek a felsorolása egyszeriben megsemmisíti. A szóbeszéd alaptalan! Ilyenre azonban nem szabad alkalmat adni. Megnyugtatóbb lenne, a fejlődést jobban segítené, ha a beküldött írásokat nem egy-két ember — legyenek azok bármennyire is »pártta- lan«, ügybuzgó, jóindulatú és kiforrott ítélöképességű —, hanem valamiféle »lektorátus« bírálná el: javasolná közlésre, tanácsolná átdolgozását, vagy dobná papírkosárba. Így nem fordulhatna elő, hogy bárki is hónapokig tanakodjon, sértődjön meg, vonuljon vissza, mert nem tudja, hogy beküldött művét esetleges hibái vagy valami személyi ellentét miatt nem látta viszont a lapban.

Érdemlegesen foglalkozni kell minden, az írói készség csiráit eláruló írással. Nagy feladat ez! Egy-két ember nem vállalhatja.

Csak a tnüértőkből, pályatársakból álló kis bizottság.

Nekik kell a giccs, a dilettantizmus, a lapos vidékiség és az alkalmi rigmusköltészet ingova- nya elé az eddiginél is magasabb — semmilyen csellel, fondorlattal, aktualitások megnyer- gelésével át nem törhető falat emelni. (Félremagyarázások elkerülése végett: előnyben kell részesíteni a mai embert foglalkoztató kérdésekkel közvetlenül foglalkozó megnyilatkozásokat, há — azok egy bizonyos Színvonalat elértek.)

Igén, a színvonal.

Ellentétes vélemények árasztják él a Várost. »Dilettánsok, kezdők gytílhélye« — csúfolód- hak az eltompult izlésüek, a sznobok, a felületes olvasók (minek tagadjuk: ők az okton- diak, szégyelljék). »Oroszlánnak látom én Itt körmeit« — így