Petőfi Népe, 1958. július (3. évfolyam, 153-179. szám)
1958-07-20 / 170. szám
Összeállította a Petőit Népe szerkesztősége és a megyei tanács művelődési osztálya Tematikai vérszegénység - a valóság talaján (Jfiegjegjjz.íitk egy. aitáli&z) AZ ÚJ TERMES 47. számában Goór Imre a Művészeink a valóság talaján állanak címmel cikket tett közzé. Megyénk képzőművészeti életében több ok sürgetően írja elő, hogy e kérdésről vitatkozzunk. Nézzünk néhány ilyen okot, anélkül hogy részleteznénk, csak így megemlítve. Az úgynevezett megyei képzőművész munkacsoport helyzete, feladata és taglétszáma körüli tisztázatlanság miatt a csoporton belüli élet nem segíti, nem segítheti képzőművészeink fejlődését; a kecskeméti —bajai rivalizálás hosszú ideje árt az ügynek; a rendszeres kritika hiánya, a giccs-áradat romboló hatása, az absztrakt festészet okozta zűr-zavar, és egyéb okok miatt a közönség műizlése nem fejlődik kielégítő módon. Sorolhatnánk még tovább az okokat, melyek azt követelik tőlünk, hogy közös erővel segítsük át képzőművészeinket azokon az akadályokon, amik jelenleg az útjukban állanak. Ez annál is inkább fontos, mert van nekünk néhány olyan festőnk, aki előtt sokat ígérő jövő áll. (Bár az azért mégis túlzás, hogy huszonhat festőművészről beszélünk! És ez megyei irodalmunkra is vonatkozik, ahol, ha így haladunk, előbb-utóbb irodalmi társaságokat kell alakítani a dilettantizmus táplálására. Azt pedig, hogy a dilettáns „mű” olykor a megjelenésig is eljuthat, kritikánk abszolút hiánya okozza. Ez vonatkozik arra is, hogy egyes festegető „művészek” kiállításon helyet kaphatnak. Pedig rendelkezünk olyan művelt, az adott művészeti területet jól ismerő, hozzáértő emberekkel, akiktől méltán elvárnánk kritikusi működésüket, de... Nem értem az okot, ami ettől visszatartja őket, mégis kimondom nyíltan: hosz- szú idő óta alkotó-berkekben szinte legfőbb téma a kritika hiánya, és ami ebből fakad: irodalmi és művészeti életünk kritikátlanul zsákutcába fut.) Ám térjünk vissza Goór Imre cikkéhez. Ebben az írásában a szerző sok aktuális és hasznos dolgot mond el. Sok mindenben igaza van, különösen ott, ahol az élet sajátos differenciáltsága miatt az átfogó-összegező kifejezési formák mellett tör lándzsát. Ilyen a helyes értékeléshez szükséges képzőművészeti műveltség megszerzésének hangsúlyozása nála. és még néhány dolog, aminek felvetése feltétlenül fontos volt. Van azonban néhány ellentmondás ebben a cikkben. Nem értem, mi szükség volt olyan szétválasztást csinálnia, hogy van akiket szívükön és van akiket csak hivatalukon keresztül érdekel a képzőművészet ügye. Higyje el a szerző, hogy azok, akik hivatalból foglalkoznak a képzőművészettel, azok is szívük szerint szeretik azt. Két fő dolog, amiben elsősorban vitatkozni kell Goór Imrével. Az egyik: szerinte megyénk művészei, ha idegen hatástól mentesek, a valóság talaján állanak. A másik: (,az elvontságra való törekvés általában nem a vidéki képzőművészet vadhajtása; hiszen nem szalonokban, klubokban éljük életünket”. A két kérdés több okból kapcsolódik. Szeretném látni azt a megyei, de nemcsak megyei festőt, aki mentes az idegen hatástól. Hiszen minden művész ala- kulásának-fejlődésmek egyik legfőbb lényege az állandó, és felé fordulás művészi, politikai jelentőségéti Így alkothatnak csak olyan műveket, mellyel erőteljesen beleszólnak a jelenlegi magyar festészetbe; Végezetül: ebben a megyében az irodalomnak is, a képzőművészetnek is óriási hagyományai vannak (Petőfi, Katona, Móra, Révész, Iványi-Grün- wald stb.), melyek kötelezően előírják számunkra, hogy nem lehet megállanunk, hogy méltóvá kell lennünk elődeinkhez! Ezt pedig csak úgy tudjuk végigcsinálni, ha elválasztjuk a jót a rossztól, az igazit a hamistól; Ehhez kellene a kritikai Goór Imrének ez a cikke több gondolatot vet fel, amit megpróbáltam itt most továbbgöngyölíteni. A további viták és a viták nyomán születő alkotások élet- és valóságábrázolásai útján juthatunk el majd oda, hogy megyénk művészeti életével országosan is számolnak majd: most még messze vagyunk ettől. Ennek elsősorban nem a tehetségek hiánya az oka. De meg kell értenünk, hogy a tehetség még nem minden. Kellenek ehhez még olyan körülmények, amelyek a tehetséget virágbaszökkentik. (És még valami: határozott világnézete kell hogy legyen a művésznek, ami a művészetének irányt szab, és tartalommal tölti meg a művet.) AZ IS IGAZ, hogy anyagi okok is gátolhatják egy művész fejlődését. De elsősorban nem ezen múlik. Elsősorban az élet szeretetén és ismeretén, a művész világnézeti hogyanállásán múlik! — És csakis az igazi tehetséget támogathatja az államunk, Természetesen, azt hogy ki a művész, egyes egyedül a művek döntik el; Tehát a műveké a szó. Várjuk az igazi, lelkesítő, művészi alkotásokat. Varga Mihály A Nagyvilág áj száma válogatást ad Johannes R. Becher verseiből, bemutatja Francis Carco, Avetik Iszaakján néhány költeményét és Jimenez versekkel emlékezik a nemrég elhunyt nagy spanyol költőre. A folyóirat emellett francia, angol, lengyel, kínai, lett, spanyol és bolgár írók verseit és novelláit közli. Bieltczky Sándort rdúa4nall g&ndű-Latfrk Hajnal volt már, mikor hazatértem, magammal hoztam emberek szavát. Rigó dalolt túl a faluszélen, bibortűz űzte csillagok hadát. Kapaszkodott a nap rubint ujja r— a komor éjfél harmattá simult. A reggel friss riadóját fújta 8 mord palástjában menekült a múlt Kopott dikóján álmodott anyám r— a puha ágyat nekem vetette. Barna hajának bronz koszorúján megderesedett szorgos élete.. Ezüst folyó szép ötven éve már, arca ráncai beszédes betűk. Te vagy a legszebb költemény anyám, mert érzéseid tiszták, egyszerűk. Hallgatag és mély a szeme titka. Lobogója: értem égő lelke. A legszebb dalt a szívembe írta s hitét morzsolta az anyatejbe. Értelme szárnyát lebbenti a szél, magasba repül, aztán megpihen. Elfárad hamar, messze még a cél, de a jövőt kutatja sebtiben. Nem szól, nem beszél, számvetést csinál, serceg a papír, ír a ceruza, A három holdban szíve agitál — a Vörös Fényben szebb volt a búza Most én őrködöm álmaid felett, Büszke vagyok, hogy vigyázhatok Rád, Egy szép napon majd Te is megérted a közös gondok közös igazát. Bozső János: Áradás a Tiszaparton Joőa Ferenci Lökhajtásos gépek a levegőben (1958) Felbőg és utat fúr a kemény levegőbe a Leviathán, ezüstös páncélja szikrát szór, az emberek a földről bámulnak röpte után. Száguld a fényes test felhők alól felhők fölé, szökik a maga hangja elől és lángpallosokat dobál maga mögé. Mintha semmi köze se lenne a lenthez, a magasba úgy löki lökhajtásos tüdeje, pörög, táncol, forog az égben, azt se tudni mezre a vége, az eleje. De aztán kifogy belőle a folyékony lélek, hangos mennydörgése akadozik. Lesiklik, megáll a menedék cementen, mert bar az égbe tört, mégis a földhöz tartozik. Iamekua Tiborct Falat raktam magam köré büszke daccal éveken át, s meghallani nem akartam kárhozatos világ szavát. Ördög bánja, e sárgolyón mi történik és ml jöhet, börtönömhöz csökönyösen hordtam a sok nehéz követ. Szemem behunyt, fülem makacs, szívem nem sír, nem Is örül, cellám süket, hideg csendjét négy fal őrzi köröskörül. Ember, s eszmény megtagadva, kirekesztve idő, jelen, nincsen rokon, barát többé, mindenki csak ismeretlen. s % m é I e t Mi ez a hang, vastag falon, közönygáton áthallatszó? Honnan jön a lelkesítő, vérpezsdítő nagy riadó? Mi az, minek varázslata arcnak színt ad, újult erőt, s omlik a fal messzehangző, csodálatos kürtje előtt? Keleti szél harci dalt hoz, férfiajkak hű énekét, s hirdeti, hogy messzi földön születnek új hősi regék! Fényesbőrű bátor izmok bilincstörő harca lángol, szabadságmag életrekel sivatagok homokjából! Százak, ezrek, népmilliók fergeteges, ádáz harca tüzet támaszt, lángtengert gyűjt, támad és győz napról napra. A fényt látva, daluk hallva, szív, száj néma nem maradhat! s átlépem az omló falat... Éneküket visszazenrem, bonyolult kölcsönhatás! Mi következik ebből? Az, hogy mivel a szerző szerint csak azok állanak a valóság talaján, akik idegen hatástól mentesek, így megyénk festői közül senki nem áll ott, mivel — állítom, hogy így van — egyetlen festőnk sem mentes az idegen hatástól. (Széltében-hosszában beszédtéma, hogy mennyire elterjedt nálunk a Rudnay, Koszta, Med- nyánszki, Tornyai stb. hatás. — Ami nem baj, de ellentmond Goór Imre állításának.) AZ ELVONTSÁG nálunk különösképpen nem a formában mutatkozik meg, hanem ellenkezőleg: a forma, a stílus, a festői szemlélet-mód itt-ott bántóan konzervatív; szembetűnő azonban a tartalomban mutatkozó erős absztrahálás, ami a valóságtól való elfordulásban, a tipikus jelenségek mellőzésében, a fejlődés és más előremutató elemek háttérbe szorításával jelentkezik a képzőművészeti alkotásokban, Éppen ezért, lehetetlen nem egyetérteni Körösi József idevonatkozó állításaival. Goór Imre az említett cikkében utal az alkotók és munkások, parasztok kapcsolatára, mint a valóság ábrázolásának jelentős tényezőjére. Ez helyes. De az már semmiképp sem lehet helyes, hogy a munkások és parasztok szinte teljes egészében kívül maradnak festőink témakörén. Az meg különösen nem helyes, hogy az ember és a munka kívül marad! Az utóbbi kiállítások képanyaga a fentiekről tanúskodik,, elég utalni csupán arra, hogy tizenhárom évvel a felszabadulás után, a nagy gazdasági és társadalmi politikai átalakulási folyamatok között, gépi és kulturális forradalmak lezajlása közben annyi a képeken a düledező, nádfedeles tanya, rogyadozó viskó, a melankolikus alkony, hogy ezt már szinte az előremutató valóság elleni merényletnek foghatja fel az ember, És mindez miért? Mert a festők többnyire egymástól elszigetelten, alkotó viták hiányában, kritikátlanul, s az állandóan változó élettől eléggé elvonul- tan alkotnak. Elég csak a sok példa közül megemlíteni, hogy az egyik különben tehetsoges festőnk hovatovább már évek óta »készíti« tájképeit, úgy hogy alig hagyja el a műtermét, a világnak és az emberiségnek, a mának és a többi festőknek hátatíordítva. Nem szabad engednünk, hogy ezt az útat járja, mert a valóságtól való elfordulás — zsákutcába vezet. (Van már jónéhány kísérletezés, helyes nekilendülés a ma felé fordulás tekintetében.) Nagyon üdvös lenne, ha a festők határozottabban, bátrabban nyúlnának a ma égető kérdéseihez: így születhetnének majd olyan művek, amelyek méltó kiegészítései lehetnének szocialista kultúránknak. Szabó Pál, a híres-neves író, amikor nemrégiben a megyénkben járt, itteni látogatásai során több alkalommal említette: mennyi a festői téma ebben a megyében, ami mellett az emberek is, a festők is becsukott szemmel mennek el. Ez így is van. Reméljük, hogy nem sokáig. Az igazi festők (akik tényleg művészek, nemcsak magukat nevezték ki annak, mert hát ilyen is akad mindig) fogékonyak az új iránt, megértik a valóság
