Petőfi Népe, 1957. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1957-12-01 / 282. szám
Összeállította a Petőfi Népe szerkesztősége és a Megyei Tanács Művelődési Osztálya /innám,, az örök kétkedő, C/t még búcsúzáskor is azt ajánlotta, hogy maradjak inkább itthon, Elvégzem a nyolc osztályt, aztán keresünk valami könnyű, tiszta szakmát. Ideges félelmén azonban áttetszett a bizakodás: sikerülnie kell a felvételinek! Aggódása csak arra volt jó, hogyha mégis valami baj lenne, ő nem bűnös semmiért. Mindezt azonban akkor nem volt időm végiggondolni, mert apám, talán oda sem hallgatva az akadékoskodásra, szorított egyet a karomon és már mentünk végig az utcán. Elmaradt mellettünk a Lengyár bűzös áztatógödre. Kádár bácsi, a legöregebb gyári kocsis, éppen akkor fordult ki a kapun. Pattogó ostorával mintha engem üdvözölt volna, vagy csak én láttam úgy? Nem, mert mikor a Bata-gyár kapujához értünk, az öreg Roszivál egyenesen odaszólt: Aztán mutasd meg, mit tudszI Szlávik néni, a cukorkaárus, egy szelet csokoládét nyomott a markomba. Apám nem szólt semmit, csak meggyorsította apró lépteit, s rajta is látszott a megilletődött- vég. Átmentünk a Vámhidon, végig a Kórház utcán, s a szűk Széchenyi utcára kanyarodva nemsokára felmagasodott élőti tünk a Gimnázium háromemeletes, sárgásszürke tömege. Az épületet már ismertem, és távolról Szili urat is, a hivatalsegédet, akiről azt beszélték, hogy ö szokta a bűnös diákokat az igazgató elé vezetni. Mindig ab- szintot ivott a szemközti Grűn- hút-kocsmában és a szegényebb bennlakó diákoknak állítólag megengedte, hogy a szenespincéből egy-két táska szenet hazavigyenek fagyos szállásaikra. zili úr most ott állt -o kapuban, és figyelte az érkezőket. Régi ember volt, ismerte a kisváros társadalmi életének minden gubancát, pontosan tudta, kinek kell kalapot emelni, kinek elég, ha csak odamordul az orra alatt valami köszönésfélét. Mi azok közé tartoztunk, akiket erre sem méltatott, de mi tudtuk is az illendőséget, és szép hangosan köszöntünk neki. tó úr és még három-négy feketeruhás tanár. Valaki mögöttünk arról beszélt, hogy tegnap minden tanár kinn ebédelt a kastélyban Vidáéknál s egy gyerek, a szeplős Mayer órás fia azt mondta, hogy könnyű Vida Bandinak, az már régen tudja, miről kell Írni a fogalmazást és mik lesznek a számtanpéldák. /~Yíekem nem tetszett, hogy ' /C- így gyanúsítgatják a tanárokat és azt mondtam apámnak, hogy húzódjunk el onnét. Tovább mentünk, arrafelé, ahol Vida Bandika most a házitanítójával álldogált. Ahogy közelebbről láttam, megsajnáltam, mert az arca puffadt volt és a szeme értelmetlenül bámult egy pontra, mintha nem is itt volna közöttünk, vagy valami mély ólmos álomból ébredne. Apám talán észrevette a sajnálkozásomat, mert halkan valami olyasmit mondott, hogy a Bandi apja sokat mulatott legénykorában. ■ AAAAAAAAAAAAAAAAAAAA WWWW WWWWWWWWWWWW WWWW ! "felvéteti I » A sivár, árnyéktalan udvaron vagy száz magamkorú fiú és lány szorongott, apjuk, anyjuk társaságában. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán jó volna köztük ismerőst keresni, de aztán beláttam, hogy úgy is hiába próbálkoznék, Balog Feri, Hidas Pista, Varagya Gyuri ilyenkor már napszámba járt, mit kerestek volna itt, a gimnázium udvarán. Tíz óra volt, mikor hintó fordult be az udvarra. Majdnem mindenki felállt, a felnőttek levették a kalapjukat, a gyerekek is dadogtak valami bizonytalan köszönésfélét a két leszálló férfi és a velünk egykorú, elhízott fiúcska felé. A vadászkalapost én is ismertem: Vida úr volt, az országgyűlési képviselő. A másikról azt mondták, hogy ő a Vida Bandika házitanítója. Vida úr földbirtokos volt és képviselő, s azt mondták, nagy magyar ember, aki azért harcol, hogy mi is Magyarországhoz tartozhassunk és ide is eljöjjön a kormányzó úr fehér lovon. De voltak, akik rosszakat beszéltek felőle. A Láng suszter egyszer azt mondta, hogy nagyon meg van terhelve a birtoka, azért kell neki olyan nagyon a »felszabadulás«. A Klein ügyvéd most sem köszönt neki, lehet, hogy az adósság körül mégis igaza lehet Láng bácsinak. Vida úr szépen visz- •szaköszönt nekünk. Talán oda is jött volna hozzánk, de akkorra már ott volt mellette az iaazaai vi<zscf.a :-é A AA A A A A A A A AAAa, ffffy?ff*f??iffff Ebből nem értettem semmit, de nagyon megsajnáltam a fiút, akinek az arcán most már tisztán láttam a bárgyú mosolyt. Láttam lecsüngő vörös kezeit, amint a nadrágja varrásán motoztak. Apám most már nem sajnálkozott, hanem azon mérgelődött, hogy mért akarják elhitetni a szegényemberrel, hogy az iskolában mindenki egyenlő, mikor a hülye Vida Bandit úgyis felveszik a gimnáziumba. Közben felhangzott a villany- csengő. Nem olyan kolomp ám, amilyet nálunk az elemiben Deák bácsi rángatott, hanem széphangú csengőcsoda, ami ide, a gimnáziumba illet. Szólt a csengő és mi betódultunk a hűvös folyosókra. Ide már a szülőknek nem volt szabad bejönni. Megcsókoltam apám kezét és siettem én is a többiekkel. Ott ment előttem Vida Bandi is, jobb kezében szalvétába csavart sütemény, balkézzel egy sűrűn teleírt papírlapot gyömöszölt a zsebébe. Eszembe jutott, amit kint beszéltek a számtanpéldákról, amelyeket Bandinak előre megmondták a tanárok, de nem volt időm gondolkodni, mert már benn is ültem az első padbatu és vártam a vizsgát. s lám, rnégsincs igazuk azoknak, akik azt •mondják, hogy nincs egyenlőség az iskolában, mert Vida Bandit mellém ültette az igazgató. Pedig az én apám nem úr, mi nagyon szegények vagyunk, különösen, mióta apámat a sztrájk miatt elbocsátották a gyárból és a kőműveseknél hordja a maltert. Zólyomi tanár úr már írta is fel a példákat. Nocsak, hiszen én mind a hármat tíz perc alatt meg tudom csinálni. Írtam, írtam boldogan, egy oldal már tele is lett. Vida Bandiról el is feledkeztem. Csak akkor gondoltam rá megint, amikor leitattam a papírlapot. A fogalmazás címét még nem írták fel. Jobbfelé néztem, hol tart Vida Bandi, csal-e, vagy a maga feje után dolgozik. Bandi nem írt, fejét ráhajtotta a padra. Kicsit vártam, aztán, mikor nem járt arra egy tanár úr sem, odasúgtam neki, hogy Írjon, mert mindjárt vége az órának és akkor be kell adni a papírt, ő felém fordult és akkor láttam, hogy rázza a zokogás. Miért sir, mi baja, nem tudja megcsinálni a példákat De hiszen elmondták neki tegnap; vagy mégse lenne igaz, amit az udvaron beszéltek. De hiszen én is láttam a papírt, amit zsebébe dugott. Jaj, biztosan nem meri elővenni, mert tudja, hogy én megláttam, Ne félj, Bandi vedd csak elő a papírt, nem árullak be senkinek, csak én le hessek gimnazista! Én nem irigy lem senkitől a dicsőséget! De Bandi nem hallgatott rám, zokogott tovább, s csak később vettem ki a nyöszörgéséből, hogy valahol elvesztette a füzetlapot hogy-hogynem kiesett a zsebéből A tanár urak egyre sűrűbbet sétálgattak felénk. Sokan, akik elkészültek a példáikkal, bead ták a füzetlapot és kisiettek folyosóra. 4 tanár urak meg jár tak, egyre jártak körülöttünk arcukról le lehetett olvasni a ta ndcstalanságot. Aztán összegyűl tek egy ablakmélyedésbe és ta nácskoztak valamit. Egy ala csony, szemüveges tanár úr oda sietett hozzánk. Odahajolt Vida Bandihoz, megfogta a fejét ijedten kiáltott fel: Istenem, hi szén ez a gyerek lázas! Segítség orvost, gyorsan orvost! Karok ragadták meg a kapáló zó, nyöszörgő, tiltakozó fiút. Vit ték, ki az osztályból, végig a fa lyosón az igazgatói iroda zöld színű, hűvös pamlagjára, Nálunk tovább folyt a vizsga. s. zünet után megírtuk a fo galmazást, de engem nemigen érdekelt, ami velünk történt. Va lami lecsillapította az izgalma mat, de ez, az idegeimben hirte len beállott csend nem volt meg nyugtató. Fojtogatott, keserítet ez a csend, elvette tőlem a mun ka örömét. Megértettem, hogy egyáltalán nem fontos az, ami itt az osztályban, az én kis életem igaznak hitt arénáján történik 4 fontos dolgok párnázott ajtók mögött, hűvös kanapékon, jóízű likőrök ízlelgetése közben, finom szivarok füstjében történnek. Apám azt hitte, mikor az ered ményhirdetésre vártunk az udva ron, hogy talán nem sikerül dolgozatom, mert nagyon szót tanul topogtam mellette. Én azonban nyugodt voltam. Tud tam, hogy felvesznek, fel kell hogy vegyenek. Mikor az igaz gató úr az eredményhirdetésko kimondotta a nevem és utána bűvös mondatot: Fel van véve — nem éreztem semmi örömöt Tudtam, hogy a másik nevét kimondják és hozzáteszik: Fe van véve! Kifelé menet az udvarbó mégis megvidámodtam egy ki esti. Valaminek vége lett most s ez, igaz, elszomorít. Vége, örök re vége a dinnyéskocsik lesésé nek a gyárkerítésnél, elmaradnak tőlem a pajtások, talán soha többé nem fogok sárkányt ere getni a Papréten, de valami is kezdődik. Valami, ami fontos érdekes és szép. Ami miatt felém intett ostorával Kádár bácsi a lengyári kocsis, ami miatt meg bíztatott az öreg Roszivál, am miatt csokoládét kaptam Szlávik nénitől a gyárkapu előtt. Visszanéztem a hatalmas épületre, a sok-sok gúnyosan vigyor- gó ablakra. /I főbejárat fölötti homlok- CSL zaton a júniusi napsütésben aranyosan csillogott az iskola jelmondata, amelyet régen, nagyon régen véshetek bele hosszúkás, kiugró kőkockába, amikor még igazak voltak az emberek és igazak voltak a szavak: »Ä közjót szerető polgárság áldozatából Állok, az ifjúság jobb nevelése miatt.« Csulák Mihály Antalffy látván • QzLoIclL Iák között. Elnézem ezt a szép világot? fiatal fák, mint nyurga lányok, kik szoknyácskájukpt kinőtték, (rozsdabarnák, s vöröses-szőkék...) a bajuk szélborzolta-kócos, szólnék, nem hagynak jutni szóhoz, úgy zizerésznek, sugdolóznak, (nem is örülnének a bóknak..i?) Nézem őket, rám-rámnevetnek, együtt örülünk q szerepnek, s amíg nevetünk, s nézem őket, integetnek az érkezőnek, az egyik szemérmesen szétnéz, s elébem ejt egy gyűrt levélkét... CSILLESOR VÉGÉN Még gőzöl, füstöl a «alaki a csillékben, púposra rikva Kötél feszül, indul » sor, titkos erő, ha megragadja. Indul a sor. Autó megáll. K az emberek a járda szélén. Várják szótlan, vonuljon el a csillesor az utca végén. Ketten kísérik az egészet, a csillesort, az úton átal, a munka szent alázatával. Önkéntelenül odalépek, s feltörnek a fojtott szavak: •♦Jaj! Csille legyek! ne sa'akh Varga Mihály > Fürdeni fényben Jó így ülni, fürdeni fényben önfeledten, , távoli, fénylő égen sugárözönt gyűjteni egybe hallgatni érkező ősz sóhajait, csillámló tetőkre lépni, sárguló nyáriakat tenyéren emelni magasra, kergetni démont a hullámzó, rezgő, kavargó végtelenbe, lelket feloldó égnek ÜtŐdni tárt karokkal, súlytalanul úszni, lebegni, visszanézni a magasból sármagamra, lenti kínokat kikacagni: — Milyen jó így ősszel fürdeni fényben önfeledten. Laszti Erzsébet i Vasúton Vasút mellett fekete szénrakás — míg sötétül az ég alja körül — keményen munkások rakodják s az ágak közt a szél fütyül. Dübörgő vonat visz mellettük el — látom a reményt, csillog a szemük ó, maguk vannak, melléjük társ kell: megszorítom meleg, poros kezük, Még dolgom van itt Ó! Kéklő erdő a láthatáron! Engem vár benned a csend Ezernyi, tárt karod engem hí, értein cseng? Megyek már, megyek. ■ Arannyal hinted az avart, örök, puha ágyam? < Tanulod már az imát, mit fölöttem susogsz majd? Megyek már, megyek, de várj: még dolgom van itt, még dolgom van itt e tájon, Solohov: idegen vér (Európa). Kb. 224 oldal, kötve 16,— Ft A »Csendes Don« szerzőjének Magyarországon eddig még ismeretlen elbeszéléseit tartalmazza a kötet. Ezeket a polgárháború éveiben írta s a nagy forradalmi átalakulás megrázó epizódjait, családi és emberi drámáit ábrázolta bennük. A hét elbeszélés a nagy szovjet író első elbeszéléskötetéből, a »Doni történetekéből való, Illusztráció ^olohov: Idwjen v* című kötetéből.
