Petőfi Népe, 1957. november (2. évfolyam, 256-281. szám)

1957-11-08 / 262. szám

A kórterem téglából rakott kályhája egykedvűen árasztotta a meleget, a mennyezetről lógó villanykörte kaján- kodó hunyorgással vibráltatta a lényt, amely hol egy sárga ponttá , zsugorodott össze, hbl meg úgy lövellte szét sugarait, hogy káprázott a szemem. Gyenge az áramfejlesztő, nagy á tér-* helése, gondoltam, s mert untam a fénynek ezt a játékát, hasra-* feküdtem, úgy bámultam ki az ágyam melletti ablakon.

Odákühn ilémáh kushadt a hadifogolytábor, S a hó mintha örökre ott akarna maradni, konokul ülte meg a tagás udvart, a barakkok tetejét, meg a távolabbi drótkerítést. Aztán a megszokott cséhdbóntó kiáltás hallatszott a sarki őrtoronyból, majd valamelyik barakkszóba

lakóinak a Harsány nevetésé

hullámzott át az udvaron. Bizonyára járja a tréfa, amelynek egy hónappal előbb, míg kórházba nem kerültem, én is részese voltam. De jó is volna megint együtt lenni a bajtársaimmal, akikkel már közel esztendeje eszem a hadifogság kenyerét.

A velük töltött estéknek az emléke, a hazafelé vágyódást el- csitíló tréfák, mókák oly sóvárgással töltötték el, hogy éreztem, a lázam emelkedni kezd és a nyelvem szivacsosan tapad szikkadt szájpadlásomhoz.

— Hans! Gib mir Trinkwasser! — szóltam oda a német foglyok közül verbuvált szanitéc- nek, aki a sarokban álló ügyeletes asztalnál, belefelejtkezve az evés gyönyörébe, mohón falta ä konyhán kapott Vacsoramaradékot. Mindig így teszi, káka bélé lehet néki, annyit eszik, mint a ló.

— Nem hallod? Hans! Vizet! — ismételtem meg a beteg ember nyűgös türelmetlenségével.

— Ruhe Mensch! — kaffanton felém a fiú, s evett tovább.

— Az anyád,.., te germán, ha felgyógyulok, keresztül húzlak a beleden! — nyöszörögtem magyarul, de a hangsúlyból megérthette, hogy nem udvarló szavakkal traktáítam meg.

— Junge, junge! Verboten!... Trinken... nem szabadi... Verständen? — állt most fél, de még mindig kapargatta a csajka fenekét.

— fittem hát!..; De lehetne szíved, Hans — fogtam könyör- gőre a szót. Mindhiába.

— A kapitány doktornő mindjárt vizitál, s engem büntetőszázadba tesz, ha vizet adok necked — mentegetőzött Hans, miközben nyalogatta kanaláról az ételmaradékot.

Mélyet sóhajtottam és erőtlenül dőltem a párnára. Csak az a villany ne kacérkodna velem. Most éppen úgy meresztette ki a sugarait, mintha egy szőke leányfej volna, s engem figyelne csodálkozva. Eh,... szőke leányfej. .. hol vagy már? Két évei hogy utoljára csókoltam a homlokod, a szád, s ime, ... ez lett belőled*; :, egy pislogó villahy- körte.

\

• jQehünytam a szemem, s if- 10 jóságom emlékei oly tisztán váltódtak ki bennem, hogy szinte megfoghatni véltem magam számtalan alakban. Most kisfiú vagyok, s édesapámat lesem a műhelyajtóból, ahogy Vefi a vasat. mo6t ott állok az érettségi vizsgám bizottsága előtt, most édesanyám beenged az ajtón azon az éjszakán, s apám is felkel, és azt mondja, büszke vagyok rád, fiam, te vagy az egyetlen a családban, aki maturált, most,... most,... most... hallom a szívem lüktetését. Érdekes, amióta itt fekszem, a kórházi ágyon, mintha végtagjaim, érzékszerveim nem is volnának, csak a szívem és az agyam. Ezeket érzem, soha tisztábban ném éreztem a működésüket.

És az agyam most azt mondja, ne haragudj Harisra, jót akar neked. Nem azért, mert Szeret; Haris félti a munkakörét, ezt a meleg kórtermet, meg a külön vacsorákat, ami a konyhán mindig megmarad, hát ezért vigyáz rád.

Hans, Dans! Tulajdonképpen gyűlölni kellene pedig téged, meg a többit is. mind, akik itt fe- küszaek a szomszédos ágyakon;

TARJÁM ISTVÁN:

r*

G YO

ZELEM

ki horkolva alszik, ki meg csak behunyta a szemét; amott, a sarokban, Müller, az a meredtszemű pedig kitartóan bámulja a mennyezetet, két napja bámulja már, nem szól semmit; két nap óta nem eszik, nem iszik, hiába kérleli a két ápolónő, MarusZ.ja, meg a kiesi, csöndes Vera és a kapitány doktornő is.

G

yűlölnöm kéne benneteket, Hans, mert ha ti nem vagytok, akkor nincs háború, én is sétálhatnék a Duna partján azzal a szőke leánnyal, de... megtanultam Hans, itt, ebben a kórházban, hogy mások vagytok, mint akkor voltatok, amikor még peckesen masíroztatok az én hazámban is, vagy teherautón robogtatok, míg mi, magyarok, gyalog vánszorogtunk a front út- talän útjain.

Megtanultam, hogy közöttetek is vannak sokan, akik hem akarták a háborút; itt, a szomszédos ágyon Jozef, a kovács, elmesélte nekem az. egész életét; ott verte a vasat valamelyik faluban, nem törődött a világgal, de elvitték őt ' is katonának, aztán ki a frontra; azt mondja ez a Jozef, hogy ha nem látta senki, sírt, ha feldúlt orosz falvakat, szétrombolt családi fészkeket látott,. s én hiszek Jozefnek, mert a kovácsok nem hazudnak, Hans!

De legfőképpen azért nem gyűlöllek, ha nem is szeretlek benneteket, Hans, mert látom, hogy az oroszok sem gyűlölnek titeket. Pedig nekik ezerszeres okuk és joguk van hozzá. Oh, Hans, ti tudjátok, hogy miért! És mégsem. Ha jött Márüszja, ez a nagydarab ápolónő, úgy nyalábolja át akármelyik beteget közületek, mint a pólyásgyeröket, annyi vigyázattal, szeretettel; a kicsi Vera meg, mintha a bátyjait szó- lintgatná, amikor az orvosságot, a csukamájolajat diktálja honfitársaidba. Nem, nincs bennük gyűlölet; aki gyűlöl, az nem tudja ezt megtenhi. És a megbocsátást sem lekötelezőén gyakorolják, úgy viselkednek mind, mintha nem is mint ellenség kerültetek volna gyógyító kezükbe, hanem olyan emberekként, akiknek nincs múltjuk, csak jövőjük. És ehhez a jövőhöz még kell előbb gyógyulni, Hans!

agy emlékszel, Hans, az orvosnő kapitányra? — Mennyit találgattuk még egy hete, hogy ipUyen lehet! Hogy bárcsak Olyan volna, mint elődje, az őrnagy, aki mindig megnevettetett bennünket a tréfáival! Talán azért is helyezték el tőlünk, mondogattuk, mert olyan jó volt hozzánk. Emlékszel, hogy1 féltünk az új orvostól, a kapitánytól, aki ráadásul nő is?! És mi történt, Háns? Bejön a kórterembe egy babaarcú asszony, mosolyog, köszönt mindannyiunkat, aztán sorra odaül mindegyikünk ágyára; itt ült mellettem is, fogta a kezem és azt mondta, nincs semmi baj, mire elolvad a hó, kizöldell a mező, meggyógyulok én is. Hogy szeretjük azt az asszonyt, Hans, s magunkban nevetünk téged, az egészségest, aki félsz tőle, a szigorúsága miatt; félsz, te szegény fiú, hogy mást állít helyetted, há nem követed az utasításait, s búcsút mondhatsz a konyhai vacsoramaradéknak.

És ahhoz mit szólsz, Hans, hogy a meredtszemű Müller, ott a sarokban, két napja éhség- sztrájkba kezdett, s szótlan, süket, mint a hal? Azt mondjátok, hogy bédilizett? Lehet. De ezt Jozef, a kovács megsejttétté velem, hogy miért? Valami politikai tisztséget viselt Müller a hadseregetekben, talpétól a feje- búbjáig át volt itatva »felsőbbrendűsége« tudatával, s hogy az oroszok szétverték az ármédiátokat, őt meg elfogták, s még rá is szorul a kegyükre, akiket semmibe vett, alacsonyrendű embereknek tartott, — ez hajtotta az őrület szélére, vagy már bele is.

eghasonlott a Müllér, tudathasadás, vagy oféle történt nála, azért nem eszik, nem beszél két nap óta.

De láttad az orvosnő kapitányt, hogy tegnap, meg tegnapelőtt este is éjfélig ült az ágya- szélén és beszélt, duruzsolt neki? Hogy mit, nem lehetett hallani, de én láttam innen, hogy a lelkét öntötte ki, csakhogy egyék, s szólásra bírja. Pedig, Hans!, az orvosnőnknek a kislánya meghalt a háborúban, talán éppen a

Róva tvexető: Tóth L:\hzlO

i

Emlékezés Leninre«a jeles sakkozóra

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom negyvenedik évfordulóján a szocialista országok sakkozói büszkeséggé! emlékeznek Leninre, a. för- radalotn zseniális vezérére, aki nagyon kedvelte a sakkot és becsülte illéstétéit. Az alábbiakban néhány megemlékezést közlünk Leninről, a sakkozótól.

Akszanov mester írja a Sahmátl hasábjain:

Lettin édesapjától tanult sakkozni. Nagy becsben tartotta a saját kezeivel Csztergáiyözdtt bábokat. — Amikor Lenin emigrációba kényszerült, édesanyja utána küldte ezt a készletet. Krakkóban történt Ictjartózla- tásakor kénytelen volt kedvelt figuráitól megválni. Mindennel komolyán foglalkozóit, a sakkal is. Az elméletet módszeresen tanulmányöz- ta. Különösen a száműzetésben töltött sok órát a tábla mellett. — A moszkvai Lenin-múzeumban őrzik Kaszatkin festményét, amely Lenint

sakkrnestefek társaságában, játék közben ábrázolja.

Dimitri Uljanov írja:

Leóin nem kedvelte a könnyű óyérésl. iVUntílg komoly erőfeszítést tett, hogy megtalálja a legjobb lépést és reménytelennek látszó helyzetben a kiutat. Kévéssé érdekelte a játszma végső kimenetele, s mindig szívesebben játszott erős ellenfelekkel. Ha bárki hibázott ellene, cS könnyű lehetőséget adott á íiyeféSré, nevetve móndta ellenfelének: „NO lám, néni éh nyertem, hanem öli vesztett.“

Gotkij említi, hogy 1908-ban, amikor tapri-szigetétt Leninnel együtt éit, sökszőr volt ncZöje Lenin és Bogdanov magasszínvonalú játszmáinak.

Amikor később a politikai munka erősen lekötötte Léftlnt, akkor is szakított időt, hogy főként végjátékokat tanulmánydzzbn. Kedvelt végjátékszerzője Hűbbel volt.

Ä szabadgyalog születése

A mai sakkozó nemzedék keveset hallott Franz Gutmayer osztrák sakkiróról, aki a század eleién néhány feltűnő könyvvel vonta magára a figyelmet. Művei voltaképp Morphy dicsőségét zengték, a kombinációt magasztalták és megrovással szóltak arról a feltörő mester- gárdáról, amelyik Steinitz tanítása nyomán poziciós stílusban játszott és a technikát tökélyre erhelte. — Gutmayer főként Tarrasch nagymesterre és az ifjú Capablanca-ra szórta nyilait és átkait.

Gutmayer a harcos és támadó szemlélet alapelveit az akkori hadi- tudományból merítette. Egyik könyvének címe: Háború a sakktáblán, egy másiknak: A szabadgyalog születése, vagy a hídfő elfoglalása. — Utóbbi műve főleg a végjátékokkal föglálkőzik. Nyomatékosan hangsúlyozza a felsőbbrendű gyalog (Über- baüer) jelentőségét. Ez a gyalog a szabadgyalog, amely Gutmayer szerint az egyszerű és áttekinthető állásokból külön törvények szerint bontakozik ki és cserével, áldozattal, vagy fenyegetéssel teremthető meg.

A felsőbbrendű gyalog születéséről írott könyv néhány végjátékét mutáljuk be áz alábbiakban; könnyen mégfejthető feladatok ezek, — dé mindegyikben törvényszerűség érvényesül, ö így a gyakorlatban hasznos példáknak bizonyulnak.

I.

1

in

m

m

Él

■/ \■

it

mm

ff

1

&

m

g

m

m

ü

1

i

m

s

■

m

a

•

*

ü

m

Világos nyer

1. Kc5—d5! --------V

A gyönge pont b6. Itt kell betörni. Most kezdődik a királyok tánca.

1. — — Kc7—c8

2. Kd3— H Kc*8—d8

3. Kel:—dí Kd3—c8

4. KQ4—d5 1<C8—c7

3. Kd5—e5! — —

Visszajutottunk az alapálláshoz, de sötét van .lépésen. Világos céliioá ért, sötétet elnyelik a hullámok,

Ji.

Világos nyer

fez áz állás áz oláSZ Gfécö lGid-Bén kiadott művéből való. E kötet néhány végjétéka modern tanulmányra efnlékéztét, s ma ifi érdemes tanulmányozásra.

1. h4^H5!

2. e4—e5!

3. Í4—Í31

4. fő—f6ü A felsőbbrérldü gyalog áldozatokkal vívta ki a szabadsagot. Világos hamarabb jut vezérhez.

g6Xh3

f6Xe3

h5Xg4 * 1 2 3 4 5 6 7 8

III.

#ii m & i

1

m

m

1

■ man " 15 . Mi

mm

m

m

m

1

m

i

m

it

Világos nyer

E tanulmány 6Zerzője Alapin orosZ mester (1836—192$). Több fejtörést okó4 mint az előző kettő.

1. Kf4—f3!! -------1. Ke4?-re világos nem nyer, #mei t c5 2. Kd3, Kd3 3. e7f, Ke8ü 4. Kc4, Kö7! döntetlent tart.

1. — — c7—c*5

2. Kf8—e4 Ke7—d8

3. Ke4-d3 Kd8—e8

3« e6—e7ü —• —■•

Ez a lépés hélyet készít a királynak. Amint Gutmayer megjegyzi: — világos megmászta a hegyet.

4. -------------5. Kd3—c4

6. KciXcr!*

7. Kc5—d6-!

8. Kd6—ef> y. 1K—X7

Ke8—d7 Kd7—oá d4-d3 d3—<12 d2—dlV és matu

Müller ölte meg,::: és esténkénti várja otthon a férje, meg az ötéves kisfia, az a nemezcsizmás kis pufók, aki négy napja olyan tágranyílt szemekkel bámult meg bennünket. S mégis, Hans, az orvosnő itt tölti esti óráit Müller ágya mellett, hogy életet öntsön belé.,;

Kinyitottam a szemem, a villanylámpa most barátságosan ontotta a fényt, a többi ágyon ki aludt, ki halkan pusmogott a szomszédjával, a sarokban Müller még mindig a mennyezetre szögezte tekintetét, s Hans ekkor lépett be az ajtón.

— Achtung! A kapitány doktornő jön — mondta haik pattogással.

Fehér köpenyben, fityuláva] a fején meg is jelent a várvavárl. Mosolygó szemeit végigfuttatta rajtunk, az egyik alvó beteget, mert lerúgta magáról a pokrócot, betakarta, közben szigorúan nézett Harisra. Azután látva, hogy ébren vagyok, odajött hozzám.

— Miért nem alszik?

— Most ébredtem fel.

— Van valami panasza?

— Igen. Vizet kérek és a vil- lány bántja a szememet.

— Vizet még nem ihat, csak langyos teát — mondta, de olyan elbűvölő nyájassággal, hogy bántam, amiért kérésemmel zaklattam. *— Maga okos fiú, szót fogad az orvosának — toldotta még rneg, majd Harishoz fordult: — Míg a villany nem lesz rendben, petróleumlámpával világítson. Holnap kérjen a gazdaságvezetőtől.

A

ztán Müllerhez ment. Az, mint a fadarab, mozdulatlanul feküdt. Az orvosnő leült melléje, szembe vele, háttal nekünk, s kitűnő németséggel beszélni kezdett hozzá.

Szavainak csak a töredékét hallottuk, de azokból is sejtettük, hogy mit mond: »Müller, szép az élet,... a családja... felesége, kisgyerekei,... ha önmagunkat legyőzzük...«

Az ébrenlevők mind a sarokágy felé füleltek, érezni lehetett, a lélegzetüket is visszafojtják; a teremben ott vibrált a. várakozás izgalmának feszültsége, amelyet csak az alvók azuszogása és a doktornő bársonyos hangjának a foszlányai oldottak fel némiképpen: »Müller,... ami elmúlt, elmúlt... az élet várja magát,.: s ki neveli fel a gyermekeit?«

Jozefnek a szomszédos ágyon könnybelábadt a szeme, a negyedik szomszéd szipogva törölte meg az orrát; félórája beszél, duruzsol a doktornő, de Müller érzéketlen. ..

De haliga csak!;;: mintha a kripta mélyéből hallatszana, ar- tikulátlanul, majd egyre tisztábban tör fel Mtillerből a zokogás: Sír gátjaSzakadtab, egész teste rázkódik, fejét belefúrta a párnába.

— No, Müller,.:: — s intett az orvosnő Hansnak, aki lóhalálában egy bögre tejet és fehér kenyeret hozott a konyháról, — most megvacsorázunk szépen.;, csak lassan, vigyázva,... úgy! — és etette a zokogás utolsó rohamaival küzdő férfit, akár egy gyereket. Aztán megsímogatta a homlokát, s megkérdezte tőle, hogy mit szeretne másnap ebédelni.

—- Petrezselymes.:: krumplit — tagolta az, mint a tűzre rosszfát tévő gyerek, akihez szülei a dorgálás után kedveskedő kérdéssel fordulnak.

M

eglesz — mosolygott a doktornő, s én arra gondoltam, honnan veszi a petrezselymét télen és ebben a városban, amely félig romokban hever, és sokan, nagyon sokan még a pincékben laknak. De ha ő mondta, akkor teljésül a Müller kívánsága.

Csöndben mént kifelé a teremből az orvosnő kapitány, de mellettem még megállt, odasúgta: »Miért rtem alszik, maga rossz fiút« —, s betette maga mögött az ajtót.

Kintről ridegen bámult be az ablakon a februári éj, de a város romjéí felől harmonikaszó szárnyalt felénk.

Nekem úgy tűnt, mintha a győzelem himnuszát játszották volnál

/