Petőfi Népe, 1957. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1957-11-07 / 261. szám
Csatári János t UJ HIT DERENG Legyen bár gond és keserűség, hús-vér vita, vagy küzdelem: hinni tudok tebenned. Ember a munkád súlyát hirdetem! Nem kérdem, mennyi lesz az ára, — megváltod biztsán jövőd, — építsz, s ha kell, az alkotásért a múlton győzni — lesz erőd! Űj hit dereng a láthatáron *=* szívekbe hulló fénysugár, és nincs erő, hogy visszafojtsa azt, aki — élni — tűzben áll. Ma még a négert kővel dobják —■ szabadnak lenni nincs joga, mégis tudja, hogy szenvedése jussának méltó záloga* Űj hit, igazság harsonája hasít a kőbe új utat, — s ez úton járni megtanult már a sárgabőrű és mulatt..: s halni tud, — csak gyermekének ne kelljen éhen halnia — mert két kezével várat épít, legyen hazája.!) asszonya! »Legyen igazság végre s béke!-« — esdekli oly sok szenvedő; Költők, a gyötrő töprengésre való igaz nincs már idő: őszinte húrja mind a honnak és forradalmár az lehet, ki a mélység és halál fölé segíti fel a népeket) Űj hit dereng a láthatáron, a győzelemnek új hite, mert épít, buzdít s az égbe tör «•Október« győztes szelleme! ötvennégy esztendős most Mózes Gyula bácsi, vagyis abban az időben érte el a legény- kort, mikor oly sűrűn indultak messzi Amerikába a kivándorló magyar nincsteleneket úsztató hajók. A »tej- jel-mézzel folyó Kánaánban«, az úri Magyarországon hárommillió koldus választhatott az éhhalál, a holtig tartó nyomor, vagy a kibujdoklás Icözött. Pedig volt itt föld, is, kenyér is, csak éppen azoknak jutott belőle igenf kevés, vagy semmi, akik megművelték, megtermelték. A Mózes-gyerekek az országon belül kényszerüllek vándorlásra. Az öt hold apai juss hatfelé elosztva kevés volt a megélhetéshez, ki erre, ki arra széledt el a Győr melletti Csávákról s volt, aki felvitte az iparosságig. A legidősebb. Gyula, paraszt maradt, bevonulásig dolgozott apja mellett. Aztán —, ami abban az időben nagy szerencsének számított — bentmaradt a katonaságnál továbbszolgálónak s tíz esztendeig viselte az T&wíny&t Utak. •• egyenruhát az osztrák- cseh határon. 1935-ben leszerelt s Fülöpszál- lásra került. Itt nősült meg s folytatta a paraszti életet, ahol legénykorában abbahagyta. Elég egy rossz nyár, valami jószágvész, hogy a bérlő az ingét is ráfizesse az egyezségre, mert hál a gazda nem akar károsodni. így járt Múzes Gyula, is. Aztán hegyőr lett a fülöpi szőlőkben, de a szaporodó családnak ez is vékonyka megélhetés volt. Megint fogta hát a vándorbotot s beszegödött a vasúthoz;;; A felszabadulás ismét a falujában érte. S 1945-ben Mózes Gyula is megérte, hogy a vándortarisznyát egy- életre a szegre alcaszt- hatta s a család mellett talált biztos megélhetést. A földosztással 7 hold 600 öl jutott neki is. Kiss Balázs kerekegyházi kulák birtokán verte ki neki a karókat a földosztó bizottság; r— ennek a Kiesnek 70 holdja volt Eülöpszálláson, otthon, Kerekegyházán pedig 19 tanyája egy sorban. — Sem állatom, sem felszerelésem nem volt — emlékezik vissza a már deresfejű Mózes Gyula. — Ásóval fordítottam meg a földet, hogy vetni tudjak az első tavaszon, az idősebb f iam, akkor még 12 éves gyenge legény- ke, segített. De otthon voltam, véget ért a bi- zonytalanság, a nagyvilágban való csavargás s ez olyan buzgalmat adott, mintha száz kezem s tíz emberre való erőm lett volna. Kétévre szőlőt telepítettem, aztán jószág után néztem. Először csak egy tehén futotta, annak a fiából tinóm, aztán a párjával együtt ökröm lett, már fias- disznót is tartottam. A trágya felvitte a földet, a harmadik, évben két hold vetésen 19 mázsa gabonám termett... Bőséges kenyér, az én földem termette ... Csinos kis házában mesélte el mindezt Mózes Gyula. Kisebbik, most 14 éves fia, aki máris derék segítője a mezei munkában, virágos kanosában sárfehérből szűrt újbort hoz; 500 ölön 11 hektó termett belőle — mondja dicsekvés nélkül Gyula bácsi, aztán megmutatja az udvar táját. Az egyik ólban gyönyörű, törzskönyves berkshíri koca röfög, mindenórás vemhes, a, második ellését várják, a másik akol- ban pedig mázsakörüli hízónak valók hevernek . i i Ember és házatája jólétet, elégedettséget áraszt... Mert most 40 éve, olt messzi Keleten egy nagy nép dicső forradalmi pártja vezetésével kikiáltotta s 1945-ben felszabadító fegyverei nyomán nálunk is törvénybe írták, hogy a föld azé, aki megműveli ... S amikor Fü- löpszálláson ma ezt az évfordulót ünneplik, ott ül az első sorokban, a földet osztott s földet kapott kommunisták között Mózes Gyula elvtárs is ... Gáspár Klára A'agy Istók István t A NÉPRŐL Gyermek voltál. 6 gyermeknek nevelt a gőg, butított a sok, vén honatya oly régen, Atlasz-válladcn a rend viháncolt Népem, munkád gyümölcse feneketlen zsákba dőlt s Te, porig alázva horzsolt homlokod, csak néha emelted fel, ha a vak robot testedbe tépett égve, mint fába a láng, míg önvád marcangolt és büszkeség fűtött, hogy a kusza rend: az elsorvadt, a züllött szétfoszlik, mint a füst, árnyat se vetve rád! Kérges kezed kaparta búsan a másét és tudtad, ha fogad valamire vásnék, csak konc-darabot dobnának gőggel eléd. sebeid, ba fáj, nincs orvos rá, se kenőcs s, ha munkától fáradtan álomra ledőlsz, nincs ki kérdje: jut e ma vacsorr elég? A dúsak asztalán koppant szemed vakon, szél zörgött árván és tört, hideg ablakon sötétbe meredt a mécsed, míg eljövő nyugalmat föléd, csak a hű álom sodort, ilyenkor körül a kártyavár leomolt és pipacsként terült szét vígan a Jövő! A földet, ó, mint eső mosta a véred, reményed, mint csillag, ó hányszor elégett és tört orcádra borús felhők raja szállt; ha üres markodba havat szitált a szél s hideg-marta tested új nyűgökbe áléit, várván ősi jussát: a csontkaszás halált. Végre rádsütött a Nap és bús tagjaid; miket nyomorgatóid már bénának hitt, erőre kapott és vad ütésre lendült: a hült izmok és nyűtt idegekbe áram folyt bele, éltető keringéssel, bátran s ütésedbe a bomlott rend belé rendült! Majd borzas szíved alatt Üj Élet bontott világot, mely fényt önnön erődből ontott és a sötétség, mint zord felhő felszakadt. — Elindultál a magad útján, kitűzve a célt, melynek lángja a fényteli, büszke ott melengeti szívedben századok alatt. Bütykös ujjad megcirógatta a földet, kalászt a rónán, minden sarjadó zöldet, mázsás karjaid a gyárak mélyébe nyúlt, elindítni a gépet, mely már barátod, forró leheleted a tárnákba vágott és agyadban, mint tűz, ÜJ Eszmék fénye gyűlt! Tizenhárom éve . .. Mily terebélyt bont, lm gyökerünk a Nép! Mi, ti, ők, Barátaim, akik kiástuk a ködből a Holnapot! S, ha néha a hínárban hálónk elakadt, átszűrtük a posványt, mentettük a halat, Emberré lett arcunk, mint fényes ég ragyog. A múlt sarát lemosta rólunk két kezünk, mint eső a port, és már nem emlékezünk próbáinkra, ha intnek Alkotásaink! — Fakadjon ma ki minden szándék-bimbó é» jó akarat, szép tett, ha erőnkből kevés, de jut becsületre formálni társaink, mint ahogy a köböl kifesiik a forma, mit csak a művész lát, míg vésője ontja a szilánkot, agyunkban új sejtés fogan. Talpunk alatt a lomha földgolyó forog és ránk köszönnek más ifjak s szebb korók, kik bennünk születnek s élnek boldogan tovább, kiket mássá formál majd az Idő s bennük az Emberség igazabb ága nő s különbek lesznek majdan, mint akik vagyunk! flaska murcit ivott rá, hogy mi, a borivásbán gyakorlottak, csak néztük... S ha reggeltájt a dzsippel felénk keveredett, kis pohárral itta a pálinkát, de azon az ital nem látszott; S a szájában összegyűlt a nyál és éppen akkor jutott eszébe, hogy aznap még nem húzta meg a nyakas üveget; H ej, Nikoláj, akkor lakzi volt, most meg tán válás lesz.; j mármint a földtől, gondolta magában egy mély sóhajtásba burkolva. Ha tudná, hogy a Mejdinger, meg az intézője már készítik az adóslistát, biztosan nem hagyna bennünket.. -. dehát hol van Nikoláj, meg a többi Nikolájok..; Mi meg itt vagyunk egynéihányan ebben a határban a puszta kezünkkel. Sukinak meg biztosan már van valami lószerszáma is.:.! «— Te, Mihály, mondd meg a Töreknek, hogy csak figyelje minden lépésüket, talán még meghálálhatjuk neki, ha mással nem, hát majd valami névtelen levelet menesztiink az OTI-ba, hogy fizetik-e utána a járandóságot. Mi meg azt csináljuk, hogy összeszedjük egész Rablóhát jut- tatotijait és levesszük a födőt a fiatal úr fazekáról, hagy lássa mindenki: mi fői benne. Sukit majd úgy csaljuk el, hogy egy bizottságot választunk, aztán őt jelöljük elnöknek, szeretnénk, ba tiszteletét tenné. Nagy erővel fogtak a szervezéshez. Nagy Vince vállalta a Hangos-düiő egyik felit, Marsa a másikat. Meg azt is a tervbe kombinálták, hogy szólnak a Pénzes Treszka néninek a gyűlés felől, mert ha ő valamit neszei, akkor már az egész határ biztosan tudni fogja. Valamivel több volt most a bátorság bennük. Látlak, hogy mégis lehet tenni valamit, hogy aztán milyen sikerrel, azt csak az isten tudja. Közben az idő is megélénkült. A csúnya, kedvet- lenítő, ormótlan felhők felszedték sátorfájukat, vagy kisebbekre szerteszéledtek és hagytak valami kis helyet most már az őszi napokat ízesítő napkorongnak is. A legutóbbi keltetésű kis pihés-tollas csibék ott kergetőz- tek, próbálták kotlós nélküli önállóságukat. Persze, amit Marsa mesélt, nem hagyta nyugton Nagyot, hanem továbbs2ántotta gondolatait. A régi világ rémlett fel elölte. H át hogy is ne jutna eszébe, hogy amíg földet nem kapott, rendes ruhát-cipőt csak a kirakatban látott. Asszonyt se kapott a saját falujában, mert ha még koszos is volt kis földjével a gazda, cselédhez nem adta a lányát. Csak a hasonszőrűek közül nősülhetett. Ezért vöt ott rokona mindenki, mindenkinek. Persze nem nézte le a saját fajtáját, de a sors, meg talán ezzel a renddel való ellenkezés úgy hozta, hogy más falu határába vonzódott a szíve. Azon a télen nősült, amikor bejöttek az oroszok. Azóta sok minden történt, de a nyolc hold megalapította és rendben is tartotta a családot. Igaz, a beadás nem volt valami kellemes, de azért a maga gazdája volt, nempedig cseléd a Meidinger méltóságosnál. Két gyerek is lett. Laczkó már tizenegyedik esztendős és úgy bújja a könyvet, mint valami tudós. Technikumba akar menni, észembernek készül. A Julka, hát azon még nem lehet eligazodni. Ha zenét hall, úgy mozog, mint valami balettos. A felesége, a Mari, az olyan maradt, mint volt. övé rz otthoni gond. a piac, mosás, az aprójőszágok és a gyerekek. Dehát ő se akárki, mert már 45-ben szavazott. Mikor hazajött az első választásról azt mondta: «-Te, Vines, én a kommunistákra szavaztam. Nagy ejmosolyogta magát, aztán úgy féikézzel átölelte (álékor még gyakrabban ölelgette) és azt mondta: »azt adta volna neked az isten, hogy ne azokra szavazz, akiktől a földet kaptuk!« A gyűlésre szép számmal ösz- szejöttek és bizony elég nagy volt a morgás, mert híre ment, hogy miről lesz szó. De azt senki sem mondta, hogy botot is hozni kell. Meg is kérdi Asztalos Fér. kó az öreg Pányvás Józsi bácsitól, hogy »kentek felé tán sok a kutya?« »Az ám, fiam, úgy elszaporodtak, hogy jókora bot nélkül ne mászkáljon az ember mostanság, amikor a nap már uzsonnakor otthagyja a délutánt.« S ukj Antal is megérkezett, egyedül. Jókedvű volt, a meghívást a bizalom jelének vélte. Sokan csodálkoztak Suki jelenlétén, de Nagy meg Mama közrefogták és így arra nem kerülhetett sor, hogy valaki is megkérdezze, mi az istent keres itt? Előzőleg abban állapodtak meg, hogy Mama fog beszélni, mivel hogy ő értett az emberek nyelvén, meg ennek a határnak ő volt a termelési bizottsági elnöke is. — Egy kis csöndet kérünk gazdatársaim — mondta. Végigpisszegték a termet, hogy hallgassanak már, különösen a fiatalok, senki sem akart sokáig maradni, mert az őszi délután olyan gyorsan apadt, akár vásárban a buksza. — Gazdatársak! Azért jöttünk össze, hogy hírül adjuk: a határunkba érkezett. Meidinger úr, az uraság fia és állítólag olyan terveket szövögetnek, hogy a föld majd visszakerül hozzájuk. Itt van a volt intéző is, aki már mindenki vagyonkáját akarja számbavenni, hogy alkalomadtán lefoglalhassa a tizenkét évi használat fejében. No lett erre olyan zsivaly, hogy Bábel ehhez képest csak egy nagy hangfogónak tűnik. — Suki pukkadt és úgy elvörösödött, mint egy pulyka. Legszívesebben elrohant volna, de ezt feltűnés nélkül nem tehette. — Marsa meg Nagy. akik jól tudták, miről van szó, le nem vették róla a szemüket. Harcsa Pongrác* elordítja magát: — A földből nem esznek. Van még kasza, ásó, fejsze — erre gondoljon, aki oda mer közeledni. Legalább kétszáz vaskos bot emelkedett a plafon felé és mér ütnének is, ha megmondaná valaki, hogy kit köll ütni. Marsa percekig tétlenül éli, a esittítgatás mit sem használt, mígnem eiordította magát, hogy »hallgassanak már az istenit!« — Sokat kár erről beszélni, a fene tudja, hogy milyen fölfordulás van most, de ha Meidinger, meg az intézője a határban van, az annyit jelent, hogy nekünk a földet védeni kell. E zért fogadjuk meg, hogy egy talpalatnyit se, egyetlen munkakerülő csavargónak. A föld a miénk, megdolgoztunk érte. — Ellentmondás nem volt, pedig biztos, hogy voltak gyávák vagy félősek, akik már adták volna a földet, csak több bajuk ne legyen. Marsa a végére még odamondta: — S ha megtudjuk, hogy az úr körül valaki is sürgölődik, vagy a kézire látszik annak az isten irgalmazzon. — És az utolsó szavaknál Suki szemébe meredt. Már alkonyat volt; Az emberek morogva, ökölbeszorított kézzel baktattak, ki ösvényen, ki szántáson át haza. Suki köszönés nélkül sietett el és biztosan vitte a hírt azoknak, akiket illet. Félénken, sunyin hagyta ott az iskolát, seki nem süvegelte, ő sem köszönt senkinek. Napolt múlva, éjfél előtt valamivel, Nagy tanyája udvarán s kutya eszeveszett ugatásba kezdett. majd pillanatok múlva zör- getést hallott a külső ajtón. — Nagy Vince fülelve, szemét tágra nyitva az ablakon túl nézett, de semmi mást, csak egy autó két pislákoló szemét látta; El volt készülve a legrosszabbra. Először nem is altart ajtót nyitni, de az újabb zörgetésre Mán, a felesége mondta: ugyan, nézd már meg. ki az? A sarokból elővette a fejszét, majd az ajtót egy hirtelen rántással kinyitotta és lám, ki él! előtte: egy szovjet katona és csodálkozva kérdi: Gde Felseszent- iván? Nagy boldogan megkönnyebbült, kereste a szovjet katona kezét, megszorította és kíjebb vezetve, a dűlő déli része felé mutatott. — Szpasziba — mondta, a motor felbúgott és a megadott irányba kígyózott. Aztán betapogatózatt a szobába, megsimogatta a két gyermek arcát, a feleségének pedig annyit mondott: »Nikoláj volt itt, most már nincs semmi baj!« A hajnal vörösen omlott be a kis tanyaablakon. Nagy Vince korábban kelt a szokottnál, hogy elvesse a jövő évi kenyeret adó búzát.
