Petőfi Népe, 1957. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)
1957-09-08 / 210. szám
s I I «rjfv Mihályt | Ha néha, este... I Ha néha, este, I szunnyadó házak között I kocogó léptekkel járva, 1 vagy íróasztalom ! márványlapjára dőlve, | rímeket, szelíd és dühödt »sorokat szőve egybe, j (a lélek mélyén í tébolyitó lázban fogant I verseket, melyek mind-mind * koraszülöttek, árvák), » vagy szemed I hullámzó tengervizén evezve, I— öröklángú, boldog tájakat * dobbanó szívvel keresve, ! ha néha, este I tündéri tájakra térve gondolatban, I száz gondom jut eszembe: | minden Titokra Í gyermek-dacommal fittyet-hányva, szemek égő tüzét híva társul, belesuhintok a Végtelenbe! S Goőr Imre s eleiek élek | Hallod-e János, azt beszélik, ; hogy nem vagyok veled, I elvontan élek tőled én itt: t társaim fellegek. 1 Kepedt a bögre? Vegyük kézbe, | forgassuk jól körül, | hol van a tolvaj-repedése, j nézzük meg emberül. Veletek élek, így van-é, mondd!? Ha nem: ki fogja meg t veled a fűrészt, a lapátot, | kivel szorítsz kezet? t Kivel közös átkozott múltad, | kivel közös jövőd, I kivel oltottad a meszet, mondd, | állványozás előtt? j Lehet, hogy elkerüllek néha | nagy utat járva; de í amikor pára száll a napra, * hű árnyad látod-e? — Ilyenkor is külön-világom ? gépszíjjadon suhan, homlokod gyöngye; gyémánt álom versem fodraiban, | esztergakésed éle rajta: formálom kínomat olykor szobám mélyére zárva, olykor az ég alatt. Látod-e János, mért beszélik, hogy nem vagyok veled: acélt rejt zsákom s felemelni ezt csak veled lehet. Gondolod... Gondolod, hogy boldog volnál, ha kívánságra volna pénzed? Engedd meg hát megkérdeznem: a szabadság mennyit ér meg? Csatári János MÜVÉSIET * * 3WDdUl* NEVELÉS ifTTflTmTTTfTTTYTTTfTTT, * Felvidéki István t f Tükör Ijedt gyermek a tükör, Szemtöl-szemben nem hazug. De ha más jő — elfelejt, S csak ő nem lesz öregebb. Katona a lövészárokban: Csend! ,.. Alszik« Aludni jó .,. : Most a Halál közelében jár, i Vele barátkozik. '• Birinyt József i BARÁTI SZÓ Földből vagyok... I Ha bort iszol, ne szűrd, mint bűt a gond! S miként a gyöngy a mélyről színre tör, Sassal suhanj, felhőn át, fénybe föl! Ha vágyad űz, s vitorlát bont hajód, Ne bánj vihart, kacagj vad ár dühén! Az süllyed el, iát gyáva árny kisér. Ha álmot unsz, mert ernyeszt áltatod, Ocsúdj! — s beládd: ködvár a délibáb, ■ Míg futsz felé, hínárba húz a láp. A célt ne vétsd, bár csaljon víg echó! ( 5 s Szirén a hang, mely léha kéjt Ígér, Ki halni mer, megvív az életért. Ha ég hited, s a lángja éjt hasít; Mi ék s erény, oltáron áldozád Szerelmedért; s alázón rág a vád, Mit korcs, ledér, s kaján üzér vetélt: Maradj nyugodt erély, kit tett dicsér! S alkoss, szeress! =• mig forr a férfivér, 5 Vieágh ; Márta: Aranyhomokból gyúrtak őseim, Kecskemét táji, kemény parasztok. | Örökségem, a föld szerelme, | Mindvégig a röghöz ragasztott. Megalkottak ízes gyümölcsből, Érő baracknak illatából, I Harmat mosdatta hajnali rétből, j Dús lombozatú, termő faágból. | Kedvemet szőtték pusztai szélből, Bánatomat jégverte tájból, | Pirosló szívem szép lobogását, í Homoki borok mámorából, í Földből vagyok és földdé leszek; ♦ S ha sejtjeim egyszer felbomlanak, ♦ Izesebb gyümölcs terem a fán, t Ahol csontjaim elporlanak. C»a tári János: HITVALLÁS Bozső János kecskeméti festő műve llllllllllllllllllllllllllllllilll Agyunk a tények éles tükre, agyunk —- a formáló tudat; nem fog rajtunk úri ítélet, ENSZ-bizottság, vagy kárhozat; sem pápák galatyolt meséje, elvénült, tákolt frázisok, atom-, hidrogén-, kobaltbombs, »»■emberutáni állapot«. Hisszük: az ember megdiesőül, Hitünk ítélő győzelem; hitünk a tőke sorvadása; hitünk az ész, az értelem. ? i Erőnk a népek kézfogása; erőnk a véges akarat. S szívünk az eszme lüktetése a föld felett és föld alatt. Hiába esárog, szít,a burzsuj — hiába ágál Dulles úr: a villogó vár összeroppan, kösöntyű, sallang, rend lehull. A törvény él és meg nem állhat — ítél és újakat teremt, amint a pilledt árnyas éjre vibráló hajnal-fény dereng. Amit Szpartakusz »»csőcseléke« vagy amit Dózsa György vetett; érett kalászként learatjuk az acélnmgvas életet... Amit Lenin valóraváltott, egyetlen célunk és ügyünk, s mitől letűn a tőke-csillag: kiforrt egység, a Párt — velünk! SOSEM SZERETTEM a kór- BÁMULOM ezt a különös házakat. Kerültem az éterszagú műtőket, idegesítően fehér kórtermeket, a sápadt arcú betegeket, mindent és mindenkit. Féltem az orvosoktól is és a fohászkodásszemű apácák néma serege, ahogy járt-kelt a fehér- -márványos folyosón, titokzatos volt és félelmes. Az volt az érzésem, hogy valóban a vesémig látnak. Ott állok előttük rózsaszínű tüdővel, bíborkék szívvel, sárgazöld belekikel s egyszer, igen, egyszer észrevesz valamelyikük valamit s ottfog. Egy üres ágy fekete táblájára rákerül az én nevem is és, jaj, talán meghalok. Mindent elkövettem, hogy leküzdjem oktalan félelmem. Az egyetemen egyenesen kacérkodni kezdtem később az orvostudományokkal. Hátha majd így. Egyre többet fordultam meg a klinikákon, a csöndes és hűvös boncteremben a kést is kezembe vettem s be- retva éle nyomán beleláttam oda, ahol már csak. a fájdalom bújkál. — Kitűnő orvos lehetsz — biztattak. Bevallom, sokat vitatkoztam ebben az időben önmagámmal. Kenyeret ígért a toll és nagyon féltem a haláltól. így maradt aztán fogason egy reggelen egy fehér köpeny s kerültem — ha Budapesten jártam ■— az Üllői utat. Azóta pedig a, világháborúban és most itt, a kórházban rádöbbentem arra, hogy a haláltól féltem s annyi történt csupán, hogy az élettől ijedtem meg„ világot. Figyelem az Élet-tornácának különös mozgalmasságát. Csodálattal tölt el megany- nyi apróság is. Ügy bámulom, mint régi száműzöttje — idegenül és egy kicsit szomorúan. Megtanultam csendben járni, elnyelni a hangos szót, nyugodt- nak lenni mindenkor és mindenütt. Az arcomra is rákerült az itteniek tekintetéből s oly ré'gen mosolyogtam. Szeretem már a virágillatos folyosókat, megbarátkoztam a levegőben vándorló gyógyszer szagával és olyan nyugtató az a sok fehérség, ami itt körülvesz. Megszerettem az önzetlenséget, lelkiismeretességet az ápolókban és lenyűgöz az orvosok hősiessége, örülni tudok az aggódók szemében felszáradó könnyeknek... * A FÉRFI mosolyogni próbál. Karján felesége, mintha, csak viaszból lenne. Méterenként megállnak. Nehéz a lépés, fájdalmas minden mozdulás. Mindjárt ottleszünk — biztatja a férj. Mennyi gyengédség, féltés csuklik el a hangjában. Most ő próbál mosolyogni... milyen különös az arca... a halottak szoktak így mosolyogni, amikor álmunkban találkozunk velük. Zihál a melle, hullámzik rajta a tavaszi selyem és lépdel, lépdel előre... az Élet tornácára, a Halál küszöbe elé... Hangtalan nyílnak az ajtók. Végre megérkeztek. Keze rápihen a szék karfáját markoló erős férfikézre. — Hol fáj, kedvesem? —; bátorítja eav meleg liana. — Úgy, és még hol? Hát persze. No nem baj ... nincs itt semmi baj. Hallgatócső, lázmérő, nyelvkanál kerül elő s pár lassan mászó perc és kész a diagnózis. Szépen itt ma,rád nálunk pár napig — beszél az orvos —, aztán eljön a férje és hazaviszi egészségesen, úgy bizony ... Bólogat hozzá a fiatal, kis nővér, mint aki mindent a legbiztosabban tud. A fiatalasszony pedtg az urára emeli tekintetét és megnyugszik. Egy ágy fekete táblájára új név kerül. Léptüket elnyeli a Felvidéki István s A& étet S ímnámcél hosszú folyosó s belép a rendelőbe a következő... * JÁROM ezt a különös országot. Benyitok a röntgen-osztályra, ahol látni a szíveket, ahol a láthatatlanság nagy és fantasztikus álmának első lépése ez a hatalmas, ormótlan gép segít az életért harcoló embernek. A fáradt tekintetűekkel teli szemészeten fények és árnyak játszanak a betegekkel. Színek sápadnak el és mosolyognak újból fel, mozdulatok vesznek el és alakok, formák rajzolódnak újból. Itt a legnagyobb a csend. Kicsit szánalmatkeltő sereg, mér. gis itt vannak a legboldogabbak, mert akik itt kapnak, megkapják az egész világot. — A gyógyszertárban a kristályüveges és porcelántégelyes üveg- szekrények előtt hajszáltengelyen billeg serpenyőkben a gyógyulás. Gyöngycseppekkel folyik össze a növények leve és mézédesen illannak az olajok. Tucatjával jön a gyógyszerkönyvekben a munka. Nagy is a sürgés-forgás. A felvételi irodán és a gazdasági miniszter szobájában papíron, számokban is látni a kórház lélegzését. — Nincs és nem lehet megállás. Az élet kezében itt a percek a urak, * ÉJSZAKA. VAN. Telefon berreg. Szapora léptek kelnek, újabb léptek ébrednek, műtétre készül a sebészet. Főnek már a műszerek, ezüstkéken, csillognak a búrák alatt. Az orvos és asz- szisztencia kezd bemosakodni. Csobog a víz, felcsapódó gőzében a sok fehér alak, mintha áldozatra készülő pap lenne. A nagyműtőben kj-QVÚl a Jupiter- lámpa s az öltözködés olyan szertartásos lesz, mint a sekrestyében. Minden mozdulat siet és semmi sem felesleges. Maszkok kerülnek az arcokra, kesztyűkbe bújnak a kezek. Betolják a beteget. Az arca halvány, de a szemében gyémánttal szikrázik a lámpafény. Milyen különös bizakodás, nyugalom alszik a szája szegletén. Öt is előkészítik. Pár perc az egész. Steril lepedő herül rá, műszerek a kéznél s megkezdik az altatást. A. beteg számol... egy .,. kettő s , huszonhat... har~ mine , s i megmondja a nevét-.;. harminckettő.;; hangja eU hal, mélyen, tepmósan lélegzik ... elaludt. Kezdődik a műtét. A csendben kézről-kézre vándor rolnak a műszerek, néha össze- csengenek, az óramutató pedig lassan kúszik előre. Fehér köpenyben állok. Nézem a meg- nerruilkuvó harcot a Halállal, Veríték gyöngyözik az orvos arcán, átüt a maszkon. Eddig minden a megszokott sablon volt... szeme most kutat... elhatározás acélosodik a kézmozdulatában. A fiatal szigorló orvos, mint sas figyeli, arcán látom, érti munkáját tanárának; Igen, tanul, bátran harcolva, hogy egyszer ő is segíthessen* ő is kinyithassa a műtő ajtaját, amelyen most kullog ki éppen a Halál. Állok és bilincsben érzem a kezem. Állok és megmámorosít engem is a győzelem, melynek mosolya most szökik a fehér kö* peny rabszolgáinak arcára. így csak az Életre lehet ró,mosolyogni és kinevetni a Halált. A beteg arcára is rátelepszik ebből a mosolyból. Oly békésen alszik, mint aki már mindent tud, hogy a műtét sikerült, hogy odakint a folyosó szögletében fellélegzik valaki... és hogy d meggyógyul.., igen, biztosan meggyógyul. Aztán kialszanak a műtő lám* pái és álom borul az Élet-tornácára . . i * • A HŐSÖKKEL mindig úgy vagyunk, egy kicsit irigyeljük őket. De, ha ezt bátran be is valljuk ■—, már becsüljük őket, így és ezért született meg ez az írás is.