Petőfi Népe, 1957. szeptember (2. évfolyam, 204-228. szám)
1957-09-25 / 224. szám
LI SZAQ-JEN és a Irinái népművészei! Intézkedés az ál-őstermelők ellen Széleskörű ellenőrzés a piacokon Hírt adtunk arról, hogy egyhónapos magyarországi tanulmányútja során két napig megyénkben tartózkodott Li Szánján kínai grafikusművész, a Lsung-C$ing-i tartomány képzőművészeti szövetségének alelnöki. A rövid hír sokat nem mondhatott el távolkeleti vendégünkről, pem lehet azonban érdektelen többet is tudbi róla és a kínai képzőművészetről. Fegyverrel és művészettel is Az alacsonytermetű és gyakran mosolygó férfi, korát meg- hazudtolóan, 39 esztendős. (Tíz esztendővel il'jabbnak néztük.) Kezénelí szinté lányosán karcsú ujjai, »finommívű« csuklója a művészetre, a rajzcérűza, a tuss-ecset kezelőjére utalnak, — pedig Li Szac-jeti többet íogta kezével a puskát, mint az előbbieket. Tizenhároméves korában már harcolt a japán imperialisták ellen, majd 1937-től 1949-ig egyfolytában — mint katona — küzdött hazája felszabadításáért, a kínai nép uralmának megteremtéséért. A nép íeszabadító hadseregében bontakozott ki művészi látásmódja. s érlelölött meg benne a szándék, hogy rajzokban megörökíti a szabadságért küzdő, s vele élni is tudó kínai embert. De csak a forradalom után tanulhatott. járhatott képzőmű- vésziskolöba. Grafikai munkáinak reprodukcióin meg is látszik, hogy az ember, a tömegek állnak művészi érdeklődésének középpontjában. Van egy tuss-rajza, a nép katonáinak éjszakai harcát örökíti meg, — más nem is ábrázolhatta volna talán Ilyen hűséggel, a lényeg lenyűgöző kidomborításával, mint ő, aki számos ütközetben részt vett. Ma is vallja, gyakorolja, hogy a művész éljen az emberek között. különben nem lehet fegyver kezében az ecset, a ceruza annak a küzdelemnek a támogatásához, amelyet az ember, a dolgozó nép vív fennmaradásáért, a haladásért. Amikor a kecskeméti művész- telep egyik festőművész lakója elmondotta neki, hogy ő az itteni két esztendőt nemcsak alkotásra, hanem kísérletezésre is használja, Li SzaO-jén ijedten kapta fel fejet a tolmács fordítása után. — Négy esztendeig akar elzárkózva élni? — kérdezte. Derűt szülve kiderült aztán, hogy a »szojeh« szó — árnyalat- beli hangsúlykülönbséggel »kísérletezés«-t is. meg »négy«- et is jelent, s ő az utóbbit értette. De csak akkor nyugodott meg végképp, amikor megmagyarázták neki, hogy művésztelepünk alkotói nem zárkóznak az épület falai közé — csupán az alkotás idejére —, hanem járják a környéket, megfigyelik, s rajzol, ják-festik anhak tájait és embereit. A «Május 4-í mozgalom" A kínai képzőnélvészetről kevésbé ismert dolgokat mondott ól. Nálunk a fametszésnek és a grafikának van hagyománya, az olajfestészetet azonban régebben nem ismerték, ma sem művelik még sikerrel. EZ utóbbinak oka, hogy azelőtt hermetikusan elzárták Kína ural a ha- tamas birodalmat az európai kultúrától, s ezért nem hathatott a nyugati klasszikus festők művészete a kínaira. Indiával, Japánnal, s a többi ázsiai országgal Volt ugyan kulturális kapcsolatuk, de ezáltal csak a sajátos keleti művészetet ismerhették meg a kínai művészek. Néhányan tanultak ugyan Párizsban. de a klasszikusok másolásán túl nem jutottak, olajfestészetükből hiányzott a kínai jellég. Ez számunkra most az egyik legnehezebb probléma ezen a téren. A felszabadulás óta megindított, s »Május 4-i mozgalom«- nak nevezett, és a folyton újat, a fejlődőt kereső kulturális forradalomnak is egyik célja a képzőművészet alkotásmódjának a kiszélesítése. Minden esetre, idő kell hozzá, míg a magasszínvonalú fametszö és grafikus művészet mellett az olajfestészetben is eredményt érhetnek el a nemzeti jelleg követelményeinek megfelelőeh. A kínai képzőművészetnek jelenleg tehát két irányzata van. Az egyik: a hagyományokon alapuló grafika és fametszés új stílusban, új tartalommal való művelése, amit különben alkotó grafikának, illetve fametszésnek neveznek; s a másik — t /y piacokon sok az ál-őster- amit most keresnek —: a nem-j meló, aki spekulációs célból árut zetközi formával, de kínai tar-* vásárol és értékesít. Gyakori az talommal ábrázoló olajfestészet.j hogy az őstermelő saját tcrSzereli-e a nép a művészeid? jrnfk.eJn kív“> rendszeresen vasairól idegen termékeket is es azt Arról szólván, hogy milyen] saját termékeként hozza forga- népsZerűségnek örvendenek a'lomba. A Belkereskedelmi Mikínai művészek alkotásai a nép( niszterium felhívja a tanácsi és körében. Li Szao-jen elmondot-l a rendészeti szervek figyelmét ta, hogy az ő tartományukban j anélkül, hogy a termelők piaci égy-egy kiállítást legkevesebb 30. szabafi értékesítési jog^t csorbi- ezren néztek meg, de ez a szám; tanag —j kísérjék figyelemmel nc-ni egyszer jóval túlhaladta a] azokat a személyeket, akik mc- szazezret. Különösen az elleníor-J /.ogazdasági ingatlanaikon meg fadalom ellenséges figuráiról npm termelhető mennyiségű árut készül karikatúrák kiállítását j visznek piam Amennyiben néztek meg az eddig rekord-j mcgáHapítható, hogy más szénák számító 200 ezres letSzáfti-j mélytől vásároltak spekulációs ban, am. ekésén bizonyítja a ki- c611al eljárást kell indítani cl- nai nép niuvcszelszeretete mel-j lett a kizsákmányolókat megve-l tő politikai magatartását is. ] Előfordul az is, hogy szövetke- Nemrégibcn égy angol festő; zeti alkalmazottak a szövetkezet járt Csung-Csing-ban és a kínai] nevében vásárolnak árul, de sa- feslők kérdésére bevalolla, hogy! ját haszonra árusítják. Ennek Angliában átlag 700, legfeljebb] meggállására több szerv bevoná- ezer látogatója szokott lenni egy-« savai tartanak széleskörű ellcn- egy kiállításnak. (Kuriózum.] őrzést, bevonva a piaci viszonyokat jólismcrő személyeket, akik segíthetnek a kupccck leleplezésében. A jövőben a visszaélések megakadályozását megkönnyíti az a rendelet, amely szerint állami vagy szövetkezeti vállalat és szövetkezet csak alkalmazottja útján vásárolhat. A jelenleg forgalomban levő sokféle megbízólevelet folyamatosan bevonják. A piaci spekulációhoz tartozik az is, hogy egyes magánkereskedők olyan Cikkeket vásárolnak és értékesítenek, amelyekre íparjo gositványuk nem érvényes. Például szabálytalan, hogy egyes zöldség- cs gyümölcskereskedök rendszeresen vásárolnak és árusítanak tojást. Az is zavarja a piacok rendjét, hogy nem tartják meg a felvásárlási időket. Nyáron általában 6 órától 10 óráig, télen 7-től 10 óráig tiltják a felvásárlást. A jövőben ezt is szigorúbban ellenőrzik. A minisztérium felhívja a figyelmet az egészségügyi rendelkezések fokozottabb megtartására is. Kimondja, hogy közvetlenül fogyasztható élelmiszert az elárusító edényéből megkóstolni nem lehet, ezenkívül az élelmiszereket betakarva kell tartani. A jövőben a piacokat sokkal jobban ellenőrzik és a piaci rend megszegői ellen szigorúan eljárnak. hogy a fna is élő és aktívan alkotó 96 esztendős Csi Paj-se kínai festőművész kiállítását nézték meg két éve Londonban a legtöbben, több mint háromezren.) Miért? Mert az angol festők a kiváltságos kisebbséget ábrázolják műveiken, vagy annak az ízlése szerint festenek. Nyilvánvaló, hogy ez nem érdekli a dogozókat, a népet. Kínában fordítva van, s ezért oly nagymértékben eltérő a különbség az érdeklődők szánna között. Néppel a népért az ecsettel, rajzeeruzáva is, — így lehetne megfogalmazni a haladó kínai képzművészek, köztük a hazánk, s majd Albánia életét, művészetét tanulmányozó Li Szao-jen művészeti hitvallását, s ezt nem ártana megszívlelnie nem egy képzőművészünknek. Tarján István. Épület pikkelyből Honolulu közelében furcsa előadóterem épül, amely a maga nemében egyedülállóan tér el a hagyományos építkezési stílustól. Az előadótermet 38 munkás 20 óra alatt építi fel, s az a jellegzetessége, hogy nincs belső oszlopa és váza. Férőhelye iboo fő. Építésekor rombusz-alakú alu- mfniumlemezeket kapcsolnak egymásba pikkelyszerűen. Megkezdőiül ez operaidény E hó 12-én, csütörtökön nyitotta meg kapuit az Ope- raház. Képühkön Orosz Adél látható, amint lábára illeszti a két kicsiny balettcipőt. Híiestiirsryoi novrllisták : T I H .» ( \ IN T V ( IV A sai/ászcfníí emfaeb 1950 nyarán ismerkedtem meg vei«, az aratás munkáinak a dandárjában. A nemrég megalakult megyei tanács, ahol akkoriban dolgoztam, küldött le a falujába: ellenőrizzem, rendben, időben vágják-« a gabonát? Hivatalos úton voltam tehát, hivatalos feladattal. A hivatali ember biztonságával, de egy kicsit izgatottan is: jól teszek-e elegét a megbízatásnak? A falu jegyzője — mivel akkor még nem volt községi tanács — pontosan elkészített, negyednaponként helyesbített statisztikai kimutatásokon magyarázta el, hány holdon áll még lébon a kalászban ringó kenyér. — Itt, úgy látom, a végső rohamra érkeztem — jegyeztem meg, mivel a térképen, amely a falu 34 000 holdas határát ábrázolta, a gombostűre erősített kis zászlócskák is gyéren jelezték: nem sok helyen kell már munkába állítani a kaszásokat. — Két-három nap és kepékben az áldás — nyugtatott meg az ötvenfelé járó, jóbeszédű bíró is, akivel hamarosan összebarátkoztam a jegyző irodáján. Világlátott ember, Franciaországban Is volt a harmincas évek derekán. Inkább városban volna a helye, mondta, de az asszony itt született, itt is akar meghalni; ezért maradt ő is és elvállalta a bírói tisztet, ami a 8 hold földje mellett, neki, aki idegen országot, is megjárt, nem esik nehezére. — A párttitkár? — kezdtem nála a kéfdezősködést a falu pólitikai vezetője felől. — AZ? A Tóth Ferenc?.: i Nem idevalósi. .. Hevesből települt a faluba. Kubikos Vólt a felszabadulás előtt. — Hangja hordozásából valahogy kiérez- tem. hogy különös ember iránt kíváncsiskodom, s hógy nem komája a bírónak. — Hol beszélhetnék vele? Hát. vele csak késő este, rf Egész nap a határt járja. — Éledezni kezdett bennem a felelősség. Ha a párttitkár a határt járja, akkor annak oka van. A határban elintézendő oka. S mivel engem nem grafikonokat, hanem a határban levő gabonát, munkát küldtek ellenőrizni, egyszeriben magam előtt láttam az egész 34 000 holdat, sárgálló búzatengerével. — Milyen lehet ez a párttitkár? — próbáltam elképzelni, s szinte ösztökélt a kíváncsisággal terhes felelősség: menj utána, ki a határba, ott majd megismerheted! Mellette a helyed! — De hol lelem most meg? Hiszen ekkora határ minden dűlőjét bejárni kocsival is legalább másfél-két nap. S a nap bevonta már sugárdárdáit, vörös korongja ott ereszkedik alá a nyárfa- liget mögött, ahonnan enyhe fuvallatokban küld langyos cirógatást a fülledt irodába az alkony! szél... Töprengek, vívódom magammal, mennék is, de a józan ész várakozásra int. A bíró már hazament, a jegyző vonal- káz egy hatalmas ív papírt, a két segédjegyző pedig úgy béletemetkezik az írnivalóba, hogy nézni is rossz. Tudom, hogy miattam ilyen serény a munka, mert most én vagyok a mumus, a felsőbb közigazgatás embere, én vagyok a megyei. Észrevétlenül él is hagyom az irodát, ahol már túlórában dolgoznak a nadrá- gos emberek. Megyek be a kisbíró szobájába, a kapu mellett, Ott legalább a falu híradósának leplezetlen őszinteséggel végzett ténykedését nézhetem, ami ugyan nem áll másból, mint az egymásra sűrűn következő á&ítozásbóL Mokány emberke ez a kisbíró. Lehet úgy harmincéves. Ö az, akinek a faluról mindent kell tudnia, hiszen nap, mint nap megjárja, akár kerékpáron, akár gyalog az utcákat, udvarokat. Ö nemcsak azt tudja, ami a hivatali papírokon van, hanem azt is, ami azok mögött, egyszóval: ami a faluban történik. Kerülgetem is kérdéseimmel, hogy kitudjam belőle a falu állapotát, de körülbelül úgy vagyok vele, mint amikor életlen késsel lát neki az ember a ke- nyérszegésnek. Villog a penge, villog, de a kenyér csak behajlik puhán, egykét héjdarabka letöredezik, de attól szegetlen marad még a kenyér. Az én emberem kurtán válaszol, rövid szóval, világért sem mondhatnám róla, hogy nem a kérdéseimre felel. Egy-kétszavas tőmondataival azonban csupán a kíváncsiságomat ébreszti, de nem elégít ki. — Tóth Ferencet ismeri? — vágok végre telibe. — A savószeműt? — Nem! A párttitkárt! — No, azt gondótam én is! Sejtem, itt valami hibádzik a párttitkár személye körül, ha így becézik, s töröm a fejem, hógy nyújthassam ki a beszélgetést, akár a rétestésztát anélkül, hógy a folytonossága megszakadna. Most mér nem is a falu érdekel, hanem a párltitkár, aki a határt járja, s akit savószeműnek Csúfolnak. Érzerrí, ebben a kenyércsatában ő ott harcol valahol elöl és támad, kivéd, intézkedik, parancsol. Rajta múlik, hogy ez a község lemarad-e, vagy sem, hogy a varjaké lesz-e a hirtelen érett gabona nem kis hányada, vagy az idejébeu kézbefogott kaszával meg lehet-e előzni a szemper- gést? — Mért hívják! úgy Tóth Ferenc elvtársat? — Hát. Csak. Mert olyan a szeme. Akár a savó. Mindenkinek nem lehet bogárfekete a szeme! — Abblztos! — Szigorú ember? — tapogatok, mivel a savó és a szigorúság között valami összefüggést gyanítok. — Háát!?... Affenetudja. Az is, nem is... Szóvái — s lehajol ültében a hokedliról és nagy körmével piszkálgatni kezdi bakancsa ! orrának hajlatában a zsírba cserepeseden szürke port. — Szóval, amolyan rabiátus embér. Az nem enged a huszonegyből... Mit veszekedett a múltkor is a jegyzővel, mert nem csinálta meg időre a gazdalajstromokat! — Magával rrjgg nem veszekedett? — kínálom cigarettával, hogy közvetlenebb legyen. — Velem nem szokott... no, nem mondom, az aratás első napján elfelejtettem a piactérre kivinni az élgazdák tábláját, amelyikre föl vannak írva, hát akkor leszidott istenesen... Hogy azt gondolom én, most is a múltban vagyunk? Hogy a kisbíró csak dobol, aztán fát vág a jegyző úrnak? Az a világ elmúlt, rszonla. Ma a kisbíró is éppúgy a falu hivatalnoka, akar a jegyző. Nem is kisbíró, aszonta, hanem hivatali segéd. Fújja a füstöt, és nekem úgy tűnik, mintha a füstkarikák mögül egy éles szempár figyelne: savószem. — De a bírónak is megadta a minap. Aszpngya neki itt a folyosón, hogy világméretekben csak úgy lehet gondolkozni, ha elsőbb a házunk, a falunk tájékával vagyunk tisztában... Mire mondta, mire nem?, csak úgy megütötte a fülemet, amikor mentem a jegyzőhöz. — Affene? Ilyen veszekedős ember?'. (Folyt, kövj
