Petőfi Népe, 1957. augusztus (2. évfolyam, 178-203. szám)

1957-08-11 / 187. szám

ŰVÉS1ET * QmYDdULÖJl * NEVELI .VVVYVVYVYVYVVVVVVVYVVYVV. Szonett Szonettet írok, hogy összecsendüljön Egy-egy szép rím, ahogy ezüstharangok Ontják magukból a csillogó hangot, — Hallatán, hogy fülemnek derűt szüljön. Gondok menekülnek tőlem, mint a füst, Ahogy kezdem rímmel zengő beszédem, Mint bajnoktól, kinek izmos kezében Ármány ellen éles, fényes szablya küzd. Zengjetek hát rímek, ékes hangzatok! Szüljetek sok édes derű-magzatot, •— Vonjatok pírt szürke hétköznapokra. Kacagjon a Jövő rímek szép dalán Reám, ahogy menyasszonyra, asztalán Kinek virul a vőlegény nászcsokra. Makai István Goár Imre: Mentünk az éjszakai ég alatt, három befejezetlen ember, a festő, a költő, meg én. A költő beszélt a festő­höz. — Olyan képet fess, amit a laikus is megért! Magam sem elégszem meg pl. egy tájjal (fesd bár a legsötétebb színekkel), ha — mondjuk — drámai gondolatokat akarsz kö­zölni s ugyanakkor elha­gyod a képről az embert. A festő volt közöttünk a legfizikaibb lény. Most Is egyszerre fellobbant. — Nem érted a pikturát (nagyon kevesen konyhá­nak hozzá); Itt nem Iro­dalomról van szó. TI mind ilyen eszközökkel festenétek, ha ecset ke­rülne a kezetekbe. Nek­tek a forma, szin, tér, vonal huszadrangú volna, pedig ml éppen ezekkel dolgozunk. Igaza van? Vagy téved? Felsorakozott előttem né­hány ismert kép, amely­nek kölcsönzött külső mondanivalója mázsás súllyal nyomta az igazi festői gondolatot s ezért nem emelkedhetett fel, csak izzadt s erőlködött. De ugyanakkor hová tegyem pl. Rembrandt biblikus témájú képeit? A műkerti fák gőgösen álltak az éjszakában, nem teleltek. — Neked az ösztön, a szellem, a cselekvés, a jellem mellékes? — kér­deztem hangosan. — Hogy akarsz ezek nélkül mé- lyültebb művészetet? A festő megbotlott. Ag reccsent, kutya vakkan- tott, a költő ajkán gúny villan!, aztán a helyre­billenő természeti egyen­súlyban a kérdezett tü­relmetlenül oktatni kez­dett. — Ahogyan eltér a ze­ll K inn álltam az osztály előtt, a tanári dobogó mellett, s szememmel végigpásztáztam a térképet. Mintha csak ellenőriz­tem volna: helyén van-e az or­szág, városaival, hegyeivel, fo- lyóival, amelyeknek a nevét előző nap jól megtanultam. Gon­dolom, tanárom, diáktársaim nem aggódtak a tőlem várt fele­letet illetően, hiszen én voltam a polgári iskola harmadik osztá­lyában a legjobb tanuló. Kétszeres okom volt a szor­galomra. Egyrészt: irtóztam a gondolatától is annak, hogy a családunkban hagyományos va­sas-szakmára adjanak inasnak, hiszen a gépész Jóska, a gépla­katos Sanyi bátyám 1929 óta bo­lyongott az országban, munkát keresve, Laci bátyám pedig alig­hogy felszabadult lakatosnak, uradalmi gépész édesapámmal együtt, 1930 végén szintén állá­sát vesztette. A faluban, (ahová a dunántúli pusztáról szorultunk) csak minden második nap alkal­mazott zsákolója lehetett a ma­lomnak. A másik ok, ami a jó tanulásra serkentett: nem akar­tam szégyent hozni a szegény gyerekeket mindig felkaroló is­kolaigazgatóra, aki nekem, a munkanélküli hatodik gyerme­kének is lehetővé tette, hogy tan- díjmentesen tanulhassak. Ott álltam tehát a térkép előtt, azzal a szándékkal és hit­tel. hogy kitűnő felelettel öreg­Ipáremiirályei (v á % l a t) ne nyelve az irodalomé­tól, úgy tér el attól a képzőművészeté. Míg pl. az irodalom Sós Döme viharos leikéről beszél, addig ugyanez a zakla­tott belső a zenében hau- gok „viharává“ dagad, a festészetben színek, vona­lak (és mennyi más) disszonanciáját ringatja bölcsőjében. — így eltolódsz a for­ma felé — szólt figyel­meztetően a költő, pedig Gtt, fenn az a csillagos ég is igen formás volt: amolyan költőszívet meg­ejtő ... — vagy éppen a körül forogsz? Akkor pe­dig az absztraktok a te mondanivalódat jobban kifejezhetik, hiszen ők sokkal kötetlenebbek! Itt aztán kétfelé ága­zott az út: egyik dombra kapaszkodott, a másik lent maradt. Megálltam a cigarettára gyújtottam. A festő fölfele indult. Mellé léptünk s együtt baktattunk tovább. — Hagyjuk őket békén — így én az absztraktok­ra. majd emígy — az ideggyógyászat párszáz év után sokkal gazda­gabban kategorizálja majd őket, mint az irodalom és művészettörténetek. Biz­tosan két osztályt külön­böztetnek meg: — a szél­hámosságra (tehát bűnö­zésre) hajlamosak és a „fából-vaskarikások“ csa­patát, no meg e kettő va­riánsait. Egyik bokorból nyúl ugrott ki, szegény zavar­ban volt, nem tudta mer­re fusson. — Akkor — mondom én — nézzük azt az előbbi festöi-drámai mondaniva­lót. A nyúl megvárta, míg elhaladunk mellette, az­tán, mint akit farba rúg­tak, nagy ugrásokkal fu­tott vissza az úton: vitte az esztelen félelem. Költőm a festőhöz for­dult. — Mi teszi szerinted naggyá a képet? O gondolkozott, majd lassan bökte a szót, el-el- akadva, mint a paraszt, ha értelmeset beszél. — Színfoltok összhang­ja ... helyes érték ... vonalak ritmusa.... ha könnyed is a kifejezés, mégis kegyetlenül erőtel­jes ... gügyögésében is ravaszan-jól épített, ha inkább ösztönösen (illet­ve annak-tünűen) kompo­nált . .., a modern em­bert tükröző (tán zakla­tott, de biztosan-haladó).., történetileg tájékozott s ebből summázó, egysze­rűségre törekvő (ameny- nyire differenciáltságunk engedi) ... no és —, mert legtöbb ember maga iránt mutatja a legnagyobb ér­deklődést: az ember leg­mélyét becsületesen mu­tató művészet bírhat az Idővel. Ennyi elég is lenne egyelőre, de hova te­gyem ezt a festőt ellen­téteivel? Előbb a forma szószólója volt, —■ most meg... A költő gúnyosan né­zett maga elé s hangjá­ban öntudat és védeke­zés volt, amikor feltette a kérdést: — Az embernek mek­kora szerepet szántál a te művészetedben? — A legnagyobbat — szólt azonnal meggyőző­déssel a festő —, persze ezt akkor fejezhetem csak ki, ha minden csínja- bínja (amennyire ez a pár évtized engedi) kezemben lesz. Ezt tudom, a leg­magasabb művészetnek: középpontban az ember vágya, öröme. bánata, szenvedése, küzdelme, félelme, ösztönei és. szel­leme .., Valami újat mondasz, azt hiszed? -- hűtötte le a költő —; ugyanilyen verseket akarok írni! Néztem őket. övék a fiatalság kegyetlen s fá­rasztó öröme. Egy célon lógnak, érthető: folyvást együtt kódorognak. még a környezetük is azonos. Látnának csak engem: én nem tudok így hevül- ni (vagy ez csak az al­kotók prémiuma?). O, művészi igazság! Járnák a világot: látnák Picassot s tetemes csapatát a gon­dolatok zavaros folyamán varsákkal s horgokkal s a partról-tapsolók hadát! Hallanák Eliot hangját, amint visszaverik a szik­lák ezerszer—százezerszer! Vagy .. é Nem! — írjanak, fesse­nek! Csend volt, csak lépé­seink huppantak, meg benn. talán a plexus so­laris, talán a lélek körül a fantázia-dobáita gondo­latok. Mentünk a csilla­gos augusztusi ég alatt: három befejezetlen em­ber, három külön-kü- lön világot élő király, akikre majd a Jövő teszi fel a koronát, amikor uralmuk már véget is ért a tán-sohasem-bírt király­ság felett. ;'Filmnapló /DPDDDDDODDC "Romeo és Júlia A veronai szerelmesek gyönyörű tragédiáját többször is 'filmre vitték. Az amerikaiak hatalmas apparátussal, szemkáp- iráztató csillogással megfilmesített »Romeo«-ja után, a tragédia ) alapján készült szovjet balett film légies Júliája, Ulanova mély­tüzű művészetét hozta. A lenge fátylakkal feloldott háttér előtt I táncoló Ulanova feledhetetlen élmény maradt mindenki szá- )mara, aki a filmvászon síkján nem varrni idegeket bizsergető \narkotikumot, vagy egyszerű »kikapcsolódást« keresett, hanem a néző és művész örök szintézisét, a maradandó élményt. Emlék- )szünk még a színek és fények tüzében fürdő, csodálatosan meg- ) komponált párbaj jelenetre is, melyben a tömegek mozgásának > ritmusából árad a tragédia szele, hogy később, viharrá erősödve, 1 hatalmas fokozással a Julia holttestére omló piros vér fortisz- )szimójában érje el tetőfokát. Most új »Romeo és Julia« jelenik meg a film sajátos forma- ínyelvére alkalmazva. Shakespeare hazája — Anglia — támasz- J tóttá fel a színes film pompájában, Verona komor bástyái és ) reneszánsz kőcsipkéi tövében — eredeti helyszínen az ifjú ) szerelem örök szépségét és tragikus bukását. A film gyönyörű. Helszíni felvételei varázslatosak és magá­val ragadják a nézőt. Mégsem a pompa és a dísz, az árny és a fény raffinált hatásai bontják ki a tragédiát. Nem a technika és a vizuális élmény együttese szorítja össze a néző szívét, hanem a belső történés szűzies egyszerűsége, az ábrázolás egyedülvaló élménye. Két fiatal művész alakítása az élmény forrása. Az egyik — Julia megszemélyesítője, Susan Shentall — még sosem volt színész. A másik — Romeo — tudatos alkotóművész (Law­rence Harvey). És ez így nagyon jól van, még ha szenzációhaj- hászó reklámnak is szánták a film gyártói, hogy a világ egyik legnehezebb női szerepét »amatőrre«, nem képzett művészre bízták. Sokféle Julia-alakítás tündöklött a magyar színpadon is. Jó­magam is láttam egynéhányat, jobbat, gyengébbet. De legtöbb­ször az a lényeges vonás tűnt el az alakításokban, hogy Romeo és Julia egymásra találása nem pusztán szerelem, hanem az első szerelem. Szűzies, szemérmetes virágnyílás és nem két, teljes pompájában kibontakozó rózsa egymásra borulása. Volt úgy, hogy a dialógusok klasszikus szárnyalása, nehézveretű pompája uralta a játékot, volt úgy, hogy a mesterkéltség kere­sett hatásai hesseggették el az előadásból a bimbózó szerelem hamvas érintetlenségét, A film hatalmas erénye, hogy a szerelem indulásának, első lépéseinek szűziességét, ártatlanságát bámulatosan érzékelteti, Világos arányaival, bátran alkalmazott filmszerű megoldásokkal azonban alázattal alkalmazkodik a brit költőóriás szelleméhez, elképzeléseihez. Kis szépséghiba, hogy — sajnos — mintha a film második felében az aprólékosság útvesztői között ez a kris­tályos tisztaság néha homályba borulna, vesztene erejéből, be­cséből. Csak a rendező nevét említjük még meg: Renato Castellani, Az igazi művész alázatával nyúlt a hatalmas műhöz és a tragé­diához méltó filmet alkotott, yla == Varga Mihály: füeke-M (wszéllietnek... Nekem beszélhetnek elrontott életű vének, kerge embergyűlölők szavából se kérek, tarthatják elém elmúlt éveik rút képeit: nem hiszek nekik. S ha —• mint kutyák tikkadt melegben t—. lihegnek a régi évekért: olyankor én, kinek régen csont jutott, szeretnék csontot dobni = őnekik. TARJÁN ISTVÁN: HUSZONNYOLCÉVESEK bitem híremet. ; S mégis, árva szót sem tudtam kimondani, amikor tanárom kérdezett. S zemem elfutotta a könny, tekintetemet kimenekí­tettem az álmos hangulatú ut­cára, ránéztem a nagy falitáb­lára is, amelynek a sarkán kré­tával írtan ott fehérlett a dá­tum: »1933. október 3.« Keres­tem valamit, amiben a képzele­tem megkapaszkodhat, próbál­tam összeszedni magam a ben­nem pillanat alatt felgyűlt fáj­dalom elcsitítására. Hasztalan volt minden igyekvésem. S mi­vel a szívemben támadt sajgás már a torkomat szorongatta, hogy meghökkent tanárom és társaim előtt fel ne zokogjak, hirtelen kiszaladtam a folyosóra. Mert, ... mert nem a leckét kérdezte tőlem tanárom, hanem azt, hogy miért hordok a balka­romon fekete szalagot, kit gyá­szolok? Nem mertem kimondani, hogy Jóska bátyámat, hogy leg­idősebb fivérem nincs többé, előző nap tették le a sírba. A folyosó végén is tagolva tudtam csak elsóhajtani magam­nak a nevét, úgy rázott a sírás. És a könnyeim özönében őt lát­tam, csak őt, az emlékezés szám­talan alakban elevenítette meg. akit már soha nem láthatok. O, micsoda bálványunk volt ne­künk, az öccseinek. Amikor még ő is az uradalomban dolgozott, gyakran vitt el a vállán a mű­helybe, nyáron, csépléskor meg ki, a szérűre, s mindig tartoga­tott számomra valami kedves meglepetést. Hol egy magafabri­kálta játékszerrel, karikával vagy búgócsigávai, hol meg a tarlón talált madárfiókával aján­dékozott meg, szép szavával ok­tatva, hogy nem szabad nevelet­len hagyni a kis ártatlant.,. H a táncoltak vasárnapon­ként a puszta fiataljai? Jóska bátyám harmonikázott ne­kik. .. Vagy fellobbant ebédszü­netben a műhely előtt, a cséplő­gépnél a virtus? Nem akadt le­gény a környék falvaiból jött munkások között sem, aki föld­höz tudta volna vágni. Olyan volt nekünk, mint a megtestesült jóság és erő. Sirattam, keservesen elsirat­tam az iskola folyosóján drága bátyámat abban az alakjában is, ahogy állását veszítve, elindult munkát keresni. S bár eltelt egy év, kettő, három, és csak né- hánynapos alkalmi munkát kapott, mégis, sokgyermekes csa­ládunk tagjainak a születés­vagy nevenapjáról soha nem hiá­nyoztak az ország különböző ré­szeiből küldött üdvözlő sorai, kedveskedő ajándékai. És.., a könnyeimen keresztül láttam, ahogy a tragédiát kipu­hatoló szüleim elbeszélése alap­ján a fantáziám megrajzolta, ... láttam, ahogy a forró augusz­tusban vánszorog a Ferenc Jó- zsef-hídon, éhesen, csonttá sová­ny odva az én közel két méter magas Jóska bátyám, s a Gel­lért-fürdőből ki-kicsapó vidám­ság zsongása közben odamegy a rendőrhöz és azt mondja neki: »Vezessen a miniszterhez, beszél­ni akarok vele!« ...A rendőr telefonált, megérkezett a mentő­autó, s elvitték bátyámat — az elmegyógyintézetbe. H árom hétre rá látogathat­tam csak meg az édes­anyámmal, ekkorra tudtuk nagy- nehezen összeszedni az útikölt­séget. .. Szép, kék szemével sze­líden nézett, hatalmas tenyeré­vel simogatott szegény, e; még ő vigasztalt: »Ne sírj! Már job­ban vagyok.« Szeptember utolsó napján hozta hírül a távirat: meghalt. Temetésére csak a szüleim tudtak a fővárosba utazni, ők is kölcsönpénzen. Visszajőve, édes­anyámnak nem lehetett a sza­vát venni, sírt, zokogott, és édesapám is csak rövid szóval mondta el Laci bátyámnak, ne­kem és kilencéves öcsémnek, hogy Jóska bátyánk a hathetes vizeslepedő-kúrától tüdőgyulla­dást kapott, abban halt meg. Huszonnyolcéves korában; * 1952. november 5-én, délelőtt tíz órakor hármat csengettek a fővárosi lakásom ajtaján. »Ez csak rokon lehet — gondoltam, amíg lekászálódtam a rekamié- ról és elindultam ajtót nyitni. — Más nem csenget hármat, csak rokon.« Csakugyan az, Jenő öcsém állt az ajtóban. S máris úgy támadt nekem, ahogy szokta, ahogy együtt nevelődtünk jóban-ro6sz- ban, sokáig csak a rosszban; Igyekezett derékon kapni, szó, ami szó, ő elegánsan felöltözve, én pizsamában, kipróbáltuk az előszobában, hogy melyikünk erősebb. Valamivel keményebb izmú, mint én, de kevesebb fo­gást ismer nálam, így aztán né­hány perces küzdelem után meg kellett elégednie a döntetlennel; Nem szégyelljük — persze, csak magunk között — gyerekessé­günket, s mintha most élnők igazán a múltban elveszelődött ifjúságunkat, az ilyenfajta vir­tuskodással vezetjük be csak­nem minden találkozásunkkor egymás üdvözlését;

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom