Petőfi Népe, 1957. július (2. évfolyam, 152-177. szám)

1957-07-31 / 177. szám

Soha nagyobb költőt nem vesztett még a magyar

Megemlékezés Petőfiről halála évfordulóján $§>0$

Ma, július 31-én emlékezzünk meg Petőfi Sándorról, megyénk nagy fiáról, aki fiatalon nalt hősi halált azokért az eszmékért, amelyeket hirdetett, és amelyekért tollal és karddal küzdött. Fiatalon, 27-ik évében halt meg, mégis remekművek egész sorával ajándékozta meg nemzetét. Nemcsak a magyar, hanem — külföldiek véleménye szerint is — a világirodalom legnagyobb költői sorába tartozik.

Halála évfordulóján elvonultatjuk lelki szemeink előtt 1849. júliusát, a magyar szabadság- harc utolsó időszakát, amikor a lengyel származású Bem József tábornok megkísérelte a lehetetlent: — maroknyi csapatával szembeszállt a szabadság- harc leverésére behívott cári csapatokkal.

A költő előzőleg kétszer harcolt Bem oldalán, de Mészáros Lázárral és Klapka Györggyel való üsszetűzései után mind a kétszer lemondott tiszti rangjáról. Július 2-án, amikor a kormány Pestről Szegedre tette át a székhelyét, családjával együtt Orlayékhoz, rokonaihoz Mező- berénybe költözött. Július 17-én innen indult el újra Bem táborába. Tőle remélte azt. hogy megfordítja a szabadságharc veszni látszó ügyét. Családját Tordán hagyva, július 25-én találkozott Bemmel.

Bem nagy szeretettel fogadta vissza törzskarába kedvenc költőjét, visszaadta őrnagyi rangját, de megtiltotta, hogy a bizonytalan kimenetelű harcban részt vegyen. Július 30-án értek Székelykereszturra.

Másnap hajnalban Bem 2700 emberével támadást kezdett a 16 000 főnyi cári sereg ellen. — Amikor a cári sereg ráeszmélt, hogy csak egy maroknyi magyar sereg áll vele szemben, döntő rohamra indult, oldaltámadással bekeríteni igyekezve a magyar sereget. Petőfi, akit a harc folyamán a harctér különböző pontjain láttak, ekkor a Sárvíz hídján szemlélődött, Amikor a sereg, maga Bem is menekült. Petőfi is futva próbált kimenekülni a bekerítő gyűrűből. Lengyel József tábori orvos, akit lova túlvitt a bekerítő cári csapatokon, egy

dombról visszanézve, felismerte a költőt, amint fedetlen fővel, szétterjesztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futott, de a körből nem tudott kijutni. Az orosz csapatok után vonuio Heydte osztrák ezredes látta a halott költőt.

Ez a történeti bizonyosság. Minden egyéb hír merő koholmány. Petőfi ott esett el a harc mezején, ahogyan előre megjósolta.

Augusztus 7-én a Szabadság című kolozsvári politikai lapban tudósítás jelent meg a segesvári csatáról. «Hős tábornokunk (Bem) maga is szinte áldozata lön túlmerész vállalatának, míg koszorús népköltőnk, a tűzlelkű Petőfi Sándor, hír szerint elesett.« — Csillag alatt a szerkesztők megjegyzik, hogy mivel hivatalos tudósítást nem kaptak Petőfi haláláról, »alaptalan mendemondának hiszik azon hírt.«

Ezzel a tudósítással kezdődik »Petőfi eltűnésének irodalma«, amely az elmúlt 108 év alatt állandóan foglalkoztatta a magyar közvéleményt. Nincs még költőnk, akiről olyan gazdag irodalom keletkezeit volna, mint Petőfiről. Sokan és sokszor íéi- remagyarázták ugyan költészetét, de abban mindenki tudatosan, tudattalanul egyetértett, barátai és ellenségei is, hogv nagy költő volt. Már 1850-ben így emlékezett meg róla késői megbánással Erdélyi János: — »Soha nagyobb költőt nem vesztett még a magyar. Emlékezetét felhagyta nekünk s az embernek szinte fáj most, hogy hibáiért megrótta egyszer, mert talán hibáiban is kellett voir.a szeretnünk őt.«

Erdélyi János szavai azoknak az íróknak a véleményét fejezik ki, akik írói hiúságukban megsértve, irigykedve szemlélték Petőfi mindjobban kifejlődő művészetét és növekvő hírnevét. Ma már elcsodálkozunk azon, hogy voltak, sőt hogy egyáltalán lehettek ellenségei az írók között is. Petőfi költészete és általában költői magatartása olyan szokatlanul új. forradalmi volt. hogy sokakból ellenkezést váltott ki. Még azokból is, akik kezdetben segítették érvényesülését.

Petőfi fellépése új korszakot kezdett a magyar irodalomban. Még pályája kezdetén, 1844 januárjában megállapította a Regélő Pesti Divatlap, hogy »a lírai pályán valamenynvi felett akik 1840 óta léptek fel, kiemelendő Petőfi Sándor.« Pedig ekkor még csak vidékről küldözgette be verseit Bajzának és Vörösmartynak. Mikor ezek a sorok megjelentek, c éppen Debrecenben feküdt súlyos betegen, fűtetlen szobában. Csak a következő hónapban határozta el, hogy verseit összegyűjtve, felgyalogol Pestre, hogy révbe érjen, mert különben elpusztul a szörnyű Ínségben.

Hamarosan rátalált saját hangjára. Ne csodálkozzunk azon, hogy a szóvirágokhoz szokott finnyás kritikusok megütköztek a fiatal költő mindjobban kifejlődő egyszerű, természetes, őszinte hangján. A Hely. ség Kalapácsát »csízió-féle sületlenségnek« nevezték, a János Vitézről pedig megállapították, hogy »csinos, de untató népmese, melyet a testileg s szellemileg kisdedek nagy örömmel fognak hallani«. Verseire szerintük »a költészet magasb mérelveit« alkalmazni nem lehet. »A puszták és a csárdák félvadságban élő embereinek nyersen durva szójárásait hozza be a magyar művészet szent csarnokába.«

Petőfi tudta, hogy az idő őt igazolja. Ű éppen ezeknek »a nap hevében, éhen-szomjan, kétségbe esve tengő millióknak« az érdekében írta költeményeit, ahogyan A XIX. század költőiben olyan szépen kifejtette. Azért üzente önérzetesen a hajdani selmeci iskolatársból leg- dühödtebb ellenfelévé vált Sze- berényi Lajosnak és általa a Ha- zucháknak, Nádaskayaknak, Zer- fíyknek, Császár Ferenceknek, Petrichevich Horváth Lázároknak: »Ki tudja, merre, hol, de lobogómmal még találkozol.«

Petőfi lobogója valóban harci lobogó volt, amely nemcsak az irodalmi harcokban, hanem a népfelszabadításért vívott politikai harcokban is győzedelmeskedett. Az uralkodó osztályhoz tartozó bírálói ösztönösen érezték, hogy itt nem irodalmi mozgalomról, hanem főként arról van szó, amit Petőfi olyan világosan és tömören, félre nem érthető módon fejtett ki Toldijával csak az imént fellépett nagy pályatársához, a hasonló politikai célok eléréséért küzdő Arany Jánoshoz írt levelében: »Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, ez a század feladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egj'pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!«

Esztétikai nézeteit ö maga foglalta össze: »Én az az ember vagyok, aki az igazért a szépet is feláldozom. Ami igaz, az természetes, az jó és szerintem szép is.« »Az egyszerűség az első és mindenekföiötti szabály, akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincsen.« »Előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka: bölcsőmbe tette pólyának s én elviszem koporsómba szemfedőnek.«

Mindebből látjuk, hogy elvetette a költészet öncélúságának a gondolatát, az egyszerű kifejezésmód és az »álbeszédet tétovázva nem kereső« őszinteség

természetes követelményét hirdette. Hangjának és témáinak változatossága is jellemző művészetére. Ahogyan ö maga kifejtette a Dalaim c. versében, ki tudja fejezni az ábrándozás holdsugárait, a könnyelműség' pillangóit, a szerelem vadrózsáit, a mámor szivárványait, a bánat íellegeit és a harag villámlásait.

Költészete sokoldalú és gazdag. ö maga a »szabadság, szerelem» költőjének vallotta magát. Valóban, költészetének csúcsait jelezte evvel. Forradalmi költészetével minden idők legnagyobb forradalmi költői közé tartozik, szerelmi költeményeivel, különösen a Szeptember végén csodálatosan művészi anapesztuszaiyal a világirodalom legnagyobb szerelmi költői, közé emelkedett. De nem szabad megfeledkeznünk tájleíró verseiről sem, amelyekben az őelőtte sivárnak és költőietlen- nek tartott legsajátosabb magyar vidék, az Alföld szépségeit fedezte fel. Ma is az ő szemével látjuk szépnek az Alföldet. Ezek a versei nem öncélúak, bennük a nép nézett szét saját országában, és a költészetben vette birtokába azt a földet, amelyen később politikailag is urra lett. Elbeszélő költeményei is szervesen illeszkednek bele életművébe. A János Vitézben a feltörekvő nép szavát halljuk.

Az apostolban pedig feleletet kapunk arra a kérdésre, mi az emberiség célja, és hogyan lehet azt megvalósítani. De nem szabad megfeledkeznünk családi költeményeiről, bordalairól, életképeiről, sőt természetesen, keresetlenül áradó prózai műveiről és drámáiról sem. Petőfi költészetével nem lehet betelni, verseit olvasva új meg új szépségeket találunk benne.

Nemcsak a maga korának

volt nagy költője: — életműve, költői és emberi magatartása, a szabadság gondolatához való ragaszkodása, áldozatvállalása nekünk is szól, akik azokat az eszméket valósítjuk meg, amelyekért ő maga is küzdött. Nekünk, Bács-Kiskun megyeieknek pedig kétszeresen kötelességünk, hogy Petőfi emlékét ápoljuk.

Kiss István

SIR .IOII.V IHiiVI':

Nekem úgy tetszett, mintha egy egészen új, nem is sejtett alpi alkatú csúcs emelkednék a Déli Nyereg fölé; első érzésem neheztelés és bosz- szankodás volt,' amiért ilyen arányú feladat mered elénk, mikor olyan hosszantartó küszködés után úgy véltük, hogy utunk végéhez közelítünk.

És mit mondjak a lábunk előtt elterülő Déli Nyeregről? Sohasem kívánok ennél ridegebb és bárátságtalanabb tájat látni: íennsik, amelynek északi és déli határvonalait az Everest és a Lhcce felé egyre meredekebben felszökkenő hegyoldalak zárják be, míg nyugaton hirtelenül szakad le a Téknőig, keleten pedig a Kangsung falba fordul alá. A puszta felületet részben nagy kőtuskók, részben tiszta, kékes jéglapok takarják. (Peremeit hó szegélyezi, de a havat a szél szinte jéggé keményítette. A szél még fokozza a félelmetesen kietlen érzést, amelyet a táj ébreszt az emberben. Vadul süvített, amikor lementünk a lejtőn a Sarkantyú tetejéről, hogy elérjük á Nyereg szétterülő síkfelületét. Jobbfelé tartottunk, ahol néhány színes folt virított elő a kövek közül; narancssárga villanás vonzotta oda szemünket. A foltok a svájci tábor maradványait jelezték.

Furcsa érzés volt hosszas és nehéz kapaszkodásunk után így lefelé ereszkedni, mintha csapdába mennénk; s ezt az érzést még maga a táj is fokozta. Előttünk meredeztek a svájci sátrak vázai; a három-négy sátorból csupán a puszta fémrudak maradtak meg; tarttókötelékeik még helyükhöz rögzítették, de csak néhány rongycafat csapongott rajtuk, a vásznat régen leszaggatta róluk a szél. Köröskörül a sátorhuzat egyes darabjai látszottak a jégbe befagyva, a jég felszínén pedig nehezebb tárgyak hevertek. Két Drager-féle oxigénhordozó-keretet, s egy tekersz nylonkötelet is láttam köztük. De nem volt idő átkutatni a környéket, mert későre járt és sietnünk kellett, hogy felállítsuk sátrainkat, mielőtt a hideg teljesen megbénít bennünket. Noha minden ruhafélénk rajtunk volt - szélhatlan felsőruha, pehellyel bélelt zubbony és nadrág, ezek alatt gyapjú ujjas, ing és alsóruha, és hármas kesztyű pehelybélésű, selyem és szélhatlan anyag115

ból, — mégis nagyon fáztunk. Előszedtük a gúlasátrat a rakásból, amelyet a szállító csapat helyezett el május 22-én és munkához láttunk.

Most olyan küzdelem kezdődött, amelyet egyikünk sem fog egyhamar elfelejteni. Ha a szél már a Sarkantyún erős volt, itt lenn rettenetes erővel dühöngött. Oxigénem kifogyott, mielőtt leereszkedtünk a Nyeregre, Charles szintén letette készülékét, hogy szabadabban mozoghasson, munka közben. Szánalmasan gyöngék voltunk, nem tudtunk megbirkózni a kegyetlen széllel. Több mint egy órán át küszködtünk és viaskodtunk vele, mintha ördögi kötélhúzó-mérkőzésre keltünk volna a széllel, hogy felüssünk egyetlen egy sátrat, melyet alacsonyabb szinten egy vagy két perc alatt fel tudtunk volna állítani. A szél folyton ki-kitépte kezünkből a vásznat, és belegabalyodtunk a tartókötelekbe. Csetlő-botló labbal támolyogtunk erre-arra, egymás útjába akadva; oxigénhiányos állapotunkban reménytelenül próbáltunk megküzdeni a körülményekkel. Tom egy kis ideig magán tartotta oxigénkészülékét és eleinte sehogy sem tudta megérteni, miért botladozunk és hempergünk Charlesszel, mintha csak holtrészegek volnánk. Egyszer keresztülbotlottam egy nagy kövön és vagy ötpercig hevertem arccal a havon, míg annyi erőt tudtam összeszedni, hogy feltápászkodjam. De Tom tartálya is nemsokára kimerült, oxigénkészlete elfogyott. Ö is elvágódott és félig öntudatlanul hevert a havon;

Délután 5 óra felé járhatott, mire a két serpa is megérkezett. Bálu nyomban bemászott a félig összeállított sátorba; idegei teljesen felmondták a szolgálatot. De még akaratlanul is hasznos szolgálatot tett: köveket és oxigénpalackokat adogathattunk be neki, hogy lenyomtassa velük a sátor belső széleit. így aztán végül, úgy-ahogy, mégis sikerült felállítanunk. A kisebb sátor felütése kevesebb időbe került,, és félhat tájban mi hárman a gúlasátorban, a két serpa pedig a Meade-félében, elhevertünk a hálózsákok, derékaljak, hátizsákok, kötelek és oxigénkészülékek tömkelegé közt, hogy magunkhoz térjünk ez után a kínszenvedés után.

Már sötétedett. Charles hozzálátott, hogy begyújtsa a Primus-főzőt; jómagam kimentem, hogy a közeli jégtuskókról vízzé felolvasztandó darabokat hasogassak le s a málharakásból néhány élelmiszercsomagot cipeljek be. Amennyire tudtunk, rendet csináltunk az összevisszaságban és hálózsákjainkba bújtunk, csak úgy ruhástól, még szélhatlan felsőruhánkat sem vetve le. Fél hattól kilencig főzögetéssel bajlódtunk és legalább négy jókora csupor folyadékot ittunk meg fejenként: forró limonádét, levest, teát és kakaót. Nagyon jól esett. Míg Charles és én így foglalatoskodtunk, Tom felszerelte az oxigénkészüléket az alváshoz. Végül elnyugodtunk éjszakára, de folyvást éreztük a szelet; olyan erővel csapkodta és rángatta a sátor falát, mintha el akarna söpörni bennünket erről a pusztaságról, ahol eddig ő uralkodott egyedül.

116 (Folytatjuk)