Petőfi Népe, 1957. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1957-02-24 / 46. szám
c Mennyi anyag kell? Szabó Lőrinc: LYUKAS A TENYERED A szeme könnyen megcsalja az embert. Ezt a következő kis kísérletből is megláthatod. Végy egy ív vastagabb papirt, és tekerd össze csőformába. Gunnszalaggal vagy akár cérnával is körülkerítheted, iiogy ne menjen szét. Most fogd balkezedbe a papírcsövet s tedd mellé a jobb kezedet, nyitott tenyereddel magad felé. Helyezd a messzelátót balszemedre, de mindkét szemed tartsd nyitva, és nézz valakire vagy valami tárgyra papírmesszelátódon. — Meglátod, úgy tűnik, hogy a jobb tenyered lyukas és azcn át látod azt, amit nézel. Ha rögtön nem így látod, akkor egy kicsit közelítsd vagy távolítsd szemedtől a tenyeredet. Hogy lehet ez? Jobb szemed a tenyeredet látja, bal szemed pedig azt a bizonyos tárgyat. A két szemed iránya azonban egy, s így a két kép, a tenyered és az a tárgy, egybeolvad. QLíjlhilkík Alszik a hóban a hegy, a völgy: hallgat áz erdő, hallgat a föld. Egyszerre mégis rezzen a táj: hármat fütyül egy kis madár. Háromszor hármat lüktet a dala, vígan, szaporán, mint édes fuvola. Az a fuvolás a Nyitnikék! Már kezdi is újra az énekét: Nyitni kék, fütyüli, nyitni kék, szívnek és tavasznak nyílni kék! Anyagvásárlásnál sokszor tanácstalanok vagyunk, hogy — : mennyi anyagot vásároljunk j kabátra, ruhára, blúzra, kosztümre, szoknyára, stb. Ez a kis Duplaszéles méter táblázat útmutatóul szolgál az anyagvásárlásokhoi Az anyag- szükségletet az átlagos méretre számítottuk. Kabát 3 Köpeny 3 Sima ruha 2 Bőrruha 2,5 Kiskosztüm 2,5 Kosztüm 3 Bő szoknya 1,75 Szűk szoknya 0.90 Hosszúujjú blúz 1.10 Rövidujjú blúz 0,75 Hosszú pongyola 3 Házi kabát 2,5 Blúzkabát 1,20 Szimpjjaszéles rnéte 4 5 5 6 3.50 1,80 2,20 1.50 6 5 Ismét divatos lett az aísószoknya, A párizsi divatszalonok tavaszi divatkreációjában szerepel ez az összeállítás. Rózsaszínű taft alsó- szoknya, fekete csipkebetéttel, s ugyanolyan anyagból készüli. IIEYDRDAUL : d Vizet bőven hoztak magukkal, Éspedig nem agyagkorsóban, hanem lopótökökben, inert a tókedény nem törékeny és a nyomást is állja. Volt egy másik természetes víztartályuk is, amely a tutajon még a lopótöknél is jobban beválik: a bambusz belül üres, vastag szára. Ennek középső csomóit átszúrták, egyik végén kis lyukat fúrva, megtöltötték vízzel, végül pedig fadugóval vagy szurokkal, esetleg gyantával zárták el. Harminc-negyven ilyen bambuszcsövet a fedélzet alá erősítettek; itt mindig árnyék volt, és a tenger, amely az egyenlítői áramlásban átlagosan 26 C°-os hőmérsékletű, elég hűvösen tartotta a vizet. Vízkészletük kétszerese lehetett annak a vízmennyiségnek, amennyit mi vittünk magunkkal, de sokkal többet is tárolhattak volna, ha egyszerűen több bambuszt erősítenek a tutaj alá, ahol helyet sem foglalt el és súlytöbbletet sem jelentett. Igaz, hogy két hónap múlva a vizünk kellemetlen, állott ízt kapott. Ennyi idő alatt azonban az utas az óceán első, esőben szegény területéről már esős területre ér, ahol kiadós záporok segítenek a vízhiányon. Nekünk naponként cs fejenként körülbelül egy liter víz volt az adagunk, de sokszor annyit sem fogyasztottunk el. De még ha hajdani elődeniknek minden előkészület nélkül, sebtében kellett is menekülniük, s ezért nem vihettek magukkal nagy készletet, bizonyára akkor sem kellett volna éhezniük, mert a tengerben rengeteg a hal. Egyetlen nap sem telt el úgy, hogy igen sokat ne láttunk volna. Annyit foghattunk, amennyit akartunk. A repülőhalaf még halászni sem kellett, magától jött tutajunkra. Az is megtörtént nem egyszer, hogy nagy honitokat fogtunk a fedélzeten. A hullám vetette elénk ezt a kitűnő pecsenyét, a legjobb ízű halak egyikét. Amint a víz kifolyt a gerendaréseken, akár a szitán, az állat tátogva vergődött a bambusz szőnyegen. — No, itt igazán nem lehetett volna éhenhalni. / A hajdani tutajosok jól ismerhették azt a fogást is, amelyre a háború folyamán nem egy hajótörött tengerész jöt rá, hogy a halak nyers húsából szomjat oltó levet lehet kiszívni, vagy kipréselni, ha a hal darabjait ruhába téve erősen kicsavarják, ha pedig nagyobb az állat, akkor még egyszerűbb a dolog: lyukakat kell vágni a testében, s ezek egykettőre megtelnek a nyiroknnrigyek váladékával. Nem éppen jóízű ital, de olyan csekély a sótartalma, hogy csillapítja a szomjat — és mikor nincs jobb, akkor ilyen is megteszi. Egyébként saját tapasztalatunk alapján állíthatom, hegy a test ivóvízszükségletét a mindennapi fürdő szintén csökkenti, ha utána árnyékban, nedves testtel fekszik le az ember. Mikor cápa keringett á tutajunk körül és nem volt tanácsos megmerülni az óceánban, elég volt egyszerűen kifeküdnünk a far alsó kiálló gerendáira és megkapaszkodni egy- egy kötélvégben. Mert a tenger éppen elég fürdőkádra való kristálytiszta vízzel locsolt végig minket. A forróégövi tájakon az embert kimondhatatlanul tudja gyötörni a szomjúság. Ez pedig rendszerint mértéktelen folyadékfogyasztásra vezet — minden eredmény nélkül. A trópusok sütőkemencéjében ugyanis addig ihatod a vizet, míg torkig leszel vele, és mégis szomjas maradsz. Ilyenkor valójában nem a folyadék hiányzik a testből, hanem — bármilyen különösen is hangzik — a só. A kísérleti céllal magunkkal hozott élelmiszercsomagokból ezért nem hiányoztak azok a sótabletták sem, amelyekből előírás szerint minden nap be kellett vennünk néhányat, főként a különösen meleg napokon. Az izzadás ugyanis elvonj^ a testből a sót. A tablettáknak különösen olyankor vettük nagy hasznát, mikor elállóit a szél és a nap könyörtelenül ontotta ránk tüzes nyilait. Ekkor akár vederrel is önthettük volna magunkba a vizet, mégsem jlett volna elég a torkunknak, mely mindig többet és többet kívánt. De lia az ilyen kínzó napokon 20—40 százalékos sós, keserű tengervízzel vegyítettük ivóvizünket, csodálkozva tapasztaltuk, hogy a sós keverék mennyire oltja szomjunkat. Az íze ugyan sokáig megmaradt a szánkban, de mégsem lettünk rosszul, s egyben vízkészletünkkel is takarékoskodhattunk. Egyik nap éppen zabkását reggeliztünk, mikor egy váratlan hullám a tálunkba csapott és kéretlenül megtanított arra, hogy a zaljkása jócskán elveszi a tengervíz utálatos ízét. Az öreg polinéziaiak szájhagyományában máig fennmaradt elődeik egy különös szokásának emléke. Mikor hosszabb tengeri útira keltek, bizonyos növény levelét vitték magukkal és ha ezt rágták, [enyhült a szomjuk, sőt ennek fogyasztása után, szükség, esetén, bátran ihattak ! a tengervizet is, az sejn ártott meg nekik. Ilyen növény azonban nem I terem Óceániában, ezért minden bizonnyal az őshazából hoztak maguk- j kai. Tudósaink rájöttek, hogy a szigetlakok által annyiszor [emlegetett j csodás hatású levél csakis a coca növényé lehetett, amely kizárólag i Peruban terem. Az ősi Peruban pedig éppen a coca-cserje levelét —, j amely tudvalevőleg kokaint tartalmaz — rendszeresen élvezték az m- i kák is, de eltűnt elődeik is, amint ezt az mkakornál régibb időből szár- I ■mázó sírleleíek tanúsítják. A fáradságos, hosszú hegyi és tengeri utakra i mindig vittek magukkal egy jókora kötegel, és úgyszólván jogász nap j rágták, hogy jobban tűrjék a szomjat és a fáradságot. A coda-levélttek í már aránylag rövid időn át való mindennapos használata i$ bizonyos mértékben közömbössé teszi az embert a tengervíz ártalrrjas hatása iránt. Bár mi nem rágcsáltunk coca-levelet a Kon-Tikin, mégi3 felpakoltunk néhány vesszőkosárral olyan növényeket, amelyek a | polinéziai szigeteken a cocánál is nagyobb jelentőségre tettek szert. E ; kosarakat a szélmentes oldalon kötöztük le, és amint teltek a hetek, előbb sárga csirák, majd zöld levelek nyújtóztak ki belőlük. Édesburgonjya és kó- kuszpálma-palánták voltak, és a kosarak csakhamar úgy kjizöldültek, mintha lás trópusi kertet szállítottunk volna a tutajon. (Folytatjuk) DIÁKOK hum@m FÉLREÉRTÉS A vasúti pénztárablaknál be- szól egy gyerek: — Kérek egy jegyet Miklós telepre. A pénztáros kiszól: — Hányadik osztály, fiacskám? — Második bé, kéremszépen. az Államforma A vizsgán kérdik: — Meg tudnád mondani, hogy Olaszországnak milyen az államformája? — Igen. — Nos? — Csizma. Papagájverseny Anglia Derby városában a papagájok versenyén az a papagáj győzött, amely 5 perc alatt 182 szót mondott ki. — Ks mire akarjak hasznaim.' — Azt még eddig nem árulták el. — Akkor azt mondd meg, Karesz, hogy miképpen tudják a nap melegét felhasználni? Az fűtené a kályhát? — Igen. — Hihetetlen. — Dehogyis. Egy Amerikában élő magyar fizikusnő, Telkes Mária már szerkesztett egy naptűzhelyet. A tűzhelybe a nap jelé fordított tükrök sugározzák a nap melegét, ahol egy kettősfalú edénybe elhelyezett glau- bersós oldatot melegítenek. Ennek a sónak olyan tulajdonsága van, hogyha meleg éri túltelítetté válik, ha pedig lehűl, kisugározza azt a meleget, amelyet fölvet. — Ennek az elvnek az alapján képzelik el az amerikai tudósok a nap-kályha működését? — Valószínű. Csak ez ilehet az egyetlen megoldás. — Mibe kerül ennek a kályhának a felépítése? — Négy és félmillió dollárba. . — Halló! Itt a Petőfi Népe, 1 '.ecskemét! — Itt Kukkantó Karesz Mexikóból! — Szervusz Karesz^ csakhogy felhívtál bennünket! Mi újság van? — Közlöm veletek, hogy épül a nap-kályha. — Micsoda? — Nap-kályha. — Hallatlan. Mi az a napkályha? — Figyeljétek, mondom. — Csupa fül vagyunk. — Ahogy itt Mexikóban járok- kelek és beszélgetek a tudósokkal a sok hallott érdekesség közül a nap-kályha keltette fel az érdeklődésem. Ugyanis az amerikait tudósok elhatározták, hogy Uj-Mezikóban egy óriási nap- kályhát építenek,-amelyben tükrök segítségével felhasználják a nap hösugarát. — Nos, mekkora lesz az a kályha ? — A tervek szerint 20—30 ezer tükörből épül és tíz emelet magas lesz.
