Petőfi Népe, 1956. december (1. évfolyam, 27-50. szám)

1956-12-23 / 46. szám

MÓRA FERENC :

Szép karácsony9 szép zöld fája

Nyolcéves voltam, a har- madik elemibe jártam és először léptem a közszereplés terére. A közszereplés tere az öreg templomunk volt. Űri divatot kezdtek a városunkban, karácsonyfát állítottak föl a szentélyben, az oltár mellett s kerestek valami alkalmas kis rongyost, aki a mennyei fenyőt fel- köszöntse. No, szegény gyereket akkor se kellett Félegyházának Szegedtől kölcsönkérni. Futotta a kiskunoknak a maguk emberségéből is. De a bibliai példázat szerint sokan voltak a hivatalosak, kevesen a kiválaszthatók. Az egyik selypített, a másikat nagyon kamaszolták, a harmadikat csak segédlettel lehetett volna a karácsonyfa elé állítani, tudniillik olyan körültekintő személlyel, aki orrocskáját rend- bentartsa, ami azonban mégsem szokásos ilyen ünnepi alkalommal. A legtöbbnél meg az volt a baj, hogy az ijedségtől elállt szavuk, ami ugyan bajuszosabb ünnepi szónokokkal is megesik, de azok nem fakadnak sírva, hanem köhögéssel segítenek magukon. Utoljára bennem összpontosult a közbizalom. Elég rongyosnak találtak, sápadt kis arcom volt és fésűt nem álló vad, fekete hajam s csengett a hangom, mint valami úri kisasszonyé.

— Aztán nem félsz majd, kisfiú? — emelte fel az állam valamelyik tanító úr.

— Nem félek én, csak a kutyáktól — mondtam önérzetesen s kicsit halkabbra vettem a szót, — meg a bakteroktól.

Megnyugtattak, hogy ezeket nem eresztik a templomba s kezembe adták a köszöntőverset, amit Fehér tanító ívt, Isten nyugtassa a haló porában. Szép hosszú vers volt, a két első sorát még akkor is el tudom mondani, ha majd odafönt a nagy vizsgán találkozom a tanító úrral.

Szép karácsony szép zöldfája,

Mondsza csak honnan jövel?

Sok ilyen sose hallott furcsa szó volt benne, mint a mondsza, meg a jövel s ezekkel ríhattam meg legjobban a daru-utcai nemzetet a próba-szavalásokon. Akkor tapasztaltam először, hogy a szónok mindig akkor éri el a legnagyobb hatást, ha olyant mond, amit maga sem ért meg.

Minden programm szerint ment, még az idő is előírásosan viselte magát. Karácsony böjtje reggelén akkora jégcsapok lógtak a tetőkön, hogy a feldobott sapkámmal le bírtam törni a hegyüket. Azóta se szopogattam jégcsapban olyan jóízűt. Olyan rothadtzsindelyzamatú volt, amilyent semmiféle cukrász nem tud produkálni. Amellett a torkot is edzette és nagy önbizalmat csepegtetett belém. Kezdő szónoknak nagyon ajánlhatom, a jégcsapszopogatástól elmúlik a lámpaláz,

A zt nem vettem észre az úton, hogy fáznék, mert szegény édesanyám rámadta a nagykendőjét, csomóra kötve hátul a derekamon. Csak azért hullott a könnyem, mert az orromat, meg az államat mardosta a hideg. Dehát nem szúrt szemet senkinek, télen minden rendes orr cinegét fog. A tanítóké, tanítónőké is azt fogott, akik az iskola sarkán toporogva várakoztak rám. Egészen másért akadt meg rajtam a Honthy Berta kisasszony áldott szeme.

— Attól félek, — mosolyodon el, mikor meglátott, — hogy ez a kisgyerek egy kicsit túlozza a rongyosságot. Mégis csak kellene rá valami kabátot adni.

! Mindenki igazat adott neki, dehát hol vegyenek most egy gazdátlan kabátot? Az volt a terv, hogy az ünnep után majd Szente tanító úr elvisz a Stross szomszéd boltjába és ott felruháznak a Jézus nevében, de azt előbb meg kell szolgálni, Szerencsére az iskolaszolga ott ment el mellettünk, sietett a templomba, perzsagalléros ünneplőjében. Nagyon mogorva, öreg férfiú volt, de azért most beharmatozták az égi magasok a lelkét.

— En odaadhatnám a gyerkőcnek addig a bekecsemet — mondta egy kicsit vontatva, mintha csudálná önmagát.

— No, ezt megfizeti az Isten, Károly bácsi — repkedett Berta kisasszony s mindjárt nekifogott a jóembert kihámozni a bekecsből.

— Jaj, kérem, én nem ezt gondoltam, — hőkölt vissza ijedten az öregember, — hanem a hétköznaplót. Már hozom is kérem.

Hát nem lehet mondani, hogy nem hozta volna, mert csakugyan kihozta a hétköznaplót.

Azt, amiben söpreni, fűteni, lámpát pucolni szokott. Rám is adták és bizonyosan nagyon jól állhatott, mert mindenki mosolygott rám, aki meglátott benne. Csakugyan egészen eltakarta a rongyosságomat, alul csak a csizmácskám hegye látszott ki belőle, a kezem pedig egyáltalán ki sem látszott, a kezem- feje a könyökéig érhetett. Arra is emlélcszem, hogy nagyon finom petróleum szaga volt az első úri kabátnak, amit viseltem, egészen más, mint az otthoni petróleumé, — ma is mindig érzem ezt a finom szagot, valahányszor díszmagyart látok. '

A zsúfolt templomot sem felejtem el soha, ahova alig tudtunk utat törni, elől az úri rendek, aztán a subás, ködmö- nös kiskunok, a berlinerkendös öregasszonyok, a sötét oltárokon csillogó viaszgyertyák szaga összekeveredve a karácsonyi füstkével, a mézesfokhagymáéval, — olyan nagy volt minden és én olyan kicsike! Igen, ez Osza tanító úrnak is szöget ütött a fejébe, mikorra bevias- kodtuk magunkat a szentélybe és közölte aggodalmát Agócs főtisztelendő úrral.

— Székre kellene állítani ezt a Hüvelyk Matyit, hiszen így egészen elvesz!

Szólították is a harango^ zót, de az vállvonogatás- sál felelt a sekrestye ajtóból. Emberhalál lesz abból, ha ő megpróbálja székkel törni át ezt a tömeget! — Föl kell tenni a kőpadkára a gyereket! — mondta valaki s már akkor föl is nyalábolt valaki és ráállított már a márványkorlátra, ami a szentélyt elválasztja a hajótól. Egyszerre mindenkinél magasabb lettem egy fejjel, «— óh. nem leszek én soha többet olyan nagy, mint akkor voltam a félegyházi öregiemplomban!

Sokáig, VMgy sokáig álltam ott, mert meg kellett várni, amíg a polgármester úr megjön, a karácsonyi gyertyácskák meggyújtása is nehezen ment, mert Fekete harangozó sohasem próbált még ilyent életében és olyan fohászkodásokat morgott közben, amiket talán nem is találtak illendőnek a kerubinok és én már kezdtem álomba zsibbadni a márványpadkán. De

végre minden gyertyán kinyílt a lángvirág és Szente tanító úr megrántotta rajtam az úri kabátot.

— Csak bátran, Fercsikém!

Hát miért ne leltem volna bátor. Csengettyűzött a szavam az emberfejek felett, mint az angyaloké a betlehemi mezőkön:

Szép karácsony szép zöld. fája,

Mondsza csak, honnan jövel?

Itt, az instrukció szerint szétvetettem a két karomat és a hosszú, lelógó kabátujjak akkorát lebbentek, mintha valóságos szárnyaim nőttek volna. Ez oly öröm volt nekem, hogy ha kellett, ha nem, minden strófa után röppentem egyet. Ki is gesztikuláltam magam egy egész életre, de szereztem is olyan sikert a Fehér tanító úr költészetének, hogy meg Mihály arkangyal is abbahagyta a szószék oldalán a sátán-taposást, és szalutált a lángkardjával.

— Ember vagy, F ercsike ~~ jelezte Szente tanító úr annak a pillanatnak az elérkeztét, amikor a szónokot minden elfogadható oldalról üdvözlik. — Most már lejöhetsz, add ide a kezed!

Persze csak a kabátujjat adhattam oda, amelynek felsőbb régióiban a kéz tartózkodott, de azért nem a kézzel volt a baj, hanem a lábbal. A lábak nem akartak mozdulni, mintha gyökeret vertek volna a kőben.

— Gyere hát, nem hallod — rántotta meg a tanító úr mosolyogva a kabátujjat. — A nagyságos úr akar megsimogatni.

Egy nagyságos úr volt akkor az egész városban, a követ, az pedig akkor Holló Lajos volt. Felejthetetlen szép férfiarca már akkor ott mosolygott alattam. Átölelte a térdemet ét a hangja már simogatott:

— Gyere kis pajtát, majd leveszlek.

—; Nem. -, , nem ereszt a lábam — motyogtam pityergőre görbült szájjal. Megijedtem, mert csakugyan úgy éreztem, mintha a lábam hozzánőtt volna a kőhöz.

— Mi o macska, nem ereszt a

lábad? — nevetett Holló s erősen magához rántott,

A z egyik lábam elszaba- dúlt, de abban a percben el is jajditottam magamat és pedig jó kiadósán.

— Jaj, jaj, jaj, ne bántson!

A mosolygó arc lehajolt a lábam fejéhez és — és Berta kisasszonytól hallottam később — vérehagyottan emelkedett föl,

— Szent Isten, ennek a kisgyereknek odafagyott a lába a kőhöz!

A másikat már óvatosan engesztelték föl, mert az még jobban összebarátkozott a márvánnyal. A vakarás kiderítette, hogy talpatlan csízmácskáhan léptem a közszereplés terére s azért nem tudtam róla többet elmozdulni. Ami jeget, havat föl- szedtem útközben, az álltomban először elolvadt a meleg talpam alatt, azután megfagyott és hozzátapadt a kőhöz.

~Seb*j, kikerül a maga foltjából — nyomogatta a lábam Sor doktor úr, hogy ott feküdtem osszeszorított szájjal a követünk ölében. Tudta a doktor ur, hogy a kenyérsütögető fia vagyok, hiszen én vittem hozzájuk minden pénteken a kenyeret, azon melegen, ahogy a kemencéből kiszedtük és különben is ismerte a fajtámat, hiszen a szegények doktora volt a kis kopasz ember. Hanem ezért azt mondta,, hogy jó lenna €lszo.~ Vallani Deskőért, a városi előfc- gatosért.

Es Így ültem először élelemben úri hintán, ami csak lépésben haladhatott a börruhás kiskunok és berlinerkendös asszonyok sokadalmában, akik eltűnődtek a templomtéren, meg a világi dolgok változandóságán, Sokan még akkor is törülgetiék a szemüket a meghatottságtól és dicsérték is a szép úri kitalálást. Különösen a női nemen levők, egy-két szüle azonban elégedetlen reszkettette a fejét, hogy az urak már a templomból is panorámát csinálnak és szavalatot tartanak az oltár előtt.

— A mi kisfiúnk volt az, sógorasszony — próbálta mentegetni az urakat Márton sógor és a felesége, ha ismerőst láttak egy-egy tanakodó csoportban. He aztán felhagytak a népek fölvi- lágosításával, mert a népek hol kinevették őket, hol zavartan hümmögtek: hogy mi érhette Márton sógorékat ezen a szent napon? Majd éppen az ő gyereküket karolják fel az urak Krisztus urunknak áldott születésén? Nagyon fehérképű volt a fiatal, aki papolt, a szaván is érzett, hogy mandulával etetik azt otthon, bizonyosan valami nagy nembiU való úrifiú volt, ugyan úri kisasszony is lehetett, nagyon sergette-pergette magáti

ff n pedig nem éreztem

X-J semmit a királyi dicsőségből, amellyel bevonultam a Daru utcába, csak azt éreztem, hogy parázs sütögeti a lehúzott talpamat és akkor támadt először világtalan kis agyamban az a gondolat, hogy van egy téli Isten is, aH más, mint ez az Isten, aki a nyarat mosolyogja.

A BETLEHEMI JÁSZOL BESZÉL

írta t Zséáely Gyula r. k. leiké8%

KARÁCSONYKOR az élet

ügető zűrzavarában egy pillanatra megtorpan az ember és ráveti szemét a betlehemi istálló kétezeréves jászolára.

Valami csodálatos, hogy a mai, modern idők kultúrfölé- nyes emberének elég egy rongyos istálló, benne szegényes jászollal, hogy elmerengjen fölötte, miközben gondokban der- niedező szive lassan felolvad, s teleszívódik napsugaras örömökkel.

Valami csodálatos, hogy mi emberek, akik egész életünket az »Én« nagy tükrében szeretjük látni magunk előtt, ha a karácsonyi jászolkára tekintünk, legendákba illő változáson esünk keresztül: kesergő ajkunk mosolyra enyhül, ökölbeszorított kezünk ajándékot hullajt, sőt jól lezárt pénztárcánkból is kibuggyan néhány forint, kenyér, vagy ruhadarab azok részére is, akik a kis Jézushoz hasonló szegénységben születtek és tengődnek. De ez a betlehemi jászolnak csupán szociális jelentősége.

Van a betlehemi jászolnak más, mélyebb mondanivalója is? Igen. De azt csak a hívő ember érti meg. Engedjétek meg, hogy röviden elmondjam nektek, Emberek! S ha »szent este« kigyullad karácsonyfátok csillogó gyertyácskáinak fénye, vegyétek kezetekbe s olvassátok el újból e sorokat.

Valahol messze Keleten, egy kékesfényű téli éjszakán, amikor csak a csillagok ragvogtak

arany szemükkel az álmos föld felett, amikor a katonák békében pihentették berozsdásodott fegyverüket, amikor béke honolt a földön, Augusztus római császár uralkodásának idejében, Juda tartományának Betlehem nevű városkájában egy rozoga barlangistállóban emberré lett a második isteni személy, a mi lelkünk ura, Jézus Krisztus.

ÉVEZREDEK hosszú sora

várt reá. Az anyák azzal vigasztalták gyermekeiket, hogy egyszer éljen a Megváltó és jobb soruk lesz az embereknek. Az apák róla regéltek szolgáiknak a szelíd rónákon, esténként, mikor rőzsecsillagok nevettek fel az égi pásztortüzekre, — és mégis, (milyen tragikus dolog), amikor megérkezett, senki se ismerte fel, senki sem fogadta be. Csak egy jászolka jut neki az istállóban, hol anyja öleli át meleg karjával.

De ugyanakkor — ugye ti is észrevettétek már, — milyen megrázó valami, 1956 év után is minden harang ezt dalolja: megszületett Krisztus. Minden szív ezt dobogja: megszületett Krisztus, Minden gvermekszem

ezt sugározza felénk: megszületett Krisztus.

Ember fiává lett, hogy mi Isten fiává lehessünk. Erőtlenné lett, hogy minket erősítsen. Pólyákba kötözték, hogy minket a bűn kötelékéből kioldjon. Kicsinnyé, hogy az embert naggyá tegye, szegénnyé, hogy övéi leikébe kincseket szórjon. Sírva született, hogy könnyeinket felszárítsa.

ÍGY

__TANULTAD velem

eg

yütt, Kedves Olvasó karácsony történetét gyermekkorodban. De azóta — mivel a huszadik század emberei vagyunk, kerestünk és kuiattunk, elemeztünk és gyököt vontunk, főleg pedig botorkáltunk. Botorkáltunk az élet tarka rétjén, mint a lepke, melyet a rét tarkasága, vagy a hőség kábulttá tesz. S valid be magadnak, ugye bele- kábultunk- az élet sokféle problémájába, fásulttá lett a lelkünk s érzéketlen minden iránt, ami emelni és magasztosítani tudná.

És most előttünk van ismét a jászolka, ahol, mint a galamb a fészkében, megpihen a lelkünk. Nagy kérdéseket kutató elménk pedig deleies erővel tapad a szegényes jászol nagy igazságához: miért jött közénk az Isten?

Nem neheztelsz érte, ha a hasonlat előszobáján vezetlek át az igazság csarnokáig?

Firenze városának tanácsa megbízta Fiseoli olasz szobrászt, hogy készítsen a város számára egy hatalmas szobrot és alá szobortalapzatot. Fiseoli mester elrontotta a hatalmas karrarai márványtömböt, amit rendelkezésére bocsátottak. Ott feküdt a hatalmas torzó a földön évekig. Egyszer arra vetődött Michelangelo és a torzóban meglátta leikével és kifaragta vésőjével azt a hatalmas alkotást, amit ma is Dávid és Góliát szoborcsoportként csodál Firenze főterén az utazó.

Az Úristen is megbízta egyszer az embert, hogy maga alkossa meg boldogságát itt a földön. Az anyag az élete lett, a véső a szabad akarat.

ÉS AZ EMBER azzal, hogy

elhagyta Isten törvényét, elrontotta ezt az életet. Torzó lett az isteni műremekből, giccs a természet koronájából. Ezért lett azután az »idők teljében« emberré az Isten fia. hogy saját életével, értünk vállalt kereszt halálával, mérhetetlen szenvedéseivel ismét embert faragjon az emberből; S ismét megnyissa előtte azt a perspektívát, mely a boldog földi élet után átvezet ez örökkévalóságba;

így nézz a jászol fényébe a hit szemével, s akkor meglátod a síró kis gyermekben a te Istenedet.

KARÁCSONY VAN. Mindenki karácsonya és az én karácsonyom. »Ma született Nektek az Üdvözítő, az Űr Krisztus Dávid városában.« Nekem is... Jaj, de akkor az én lelkem torzóját is faragni fogja kemény, kivételt nem ismerő vésője. Nem báj. Ember akarok lenni! Megértő, másokon segítenikész ember. Imádkozom azért, hogy az emberek szívét, lelkét a jóakarat töltse meg. Mert tudom, hogy a betlehemi jászol fókuszából csak azok felé sugároz az új, a szebb élet, akiknek a lelkét jóakarat tölti meg. Imádkozom, hogy földet a pásztorok és napkeleti bölcsek érzése töltse e! és szűnjön meg a heródesi gyűlölet.

Akarjátok emberek, hogy legyen nagyobb szociális megértés? Akarjátok, hogy a jobb ember típusa alakuljon ki a társadalomban?

Ha igen, úgy telítsétek meg lelketeket jóakarattal a betlehemi kisded és az ő tanításé iránt.