Népújság, 1956. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)
1956-09-30 / 231. szám
\ Feladataink as írók közgyűlése után Egy nap híján éppen két hete, hogy megtartották a magyar írók régen várt közgyűlését. A közgyűlés sok újat hozott és hosszú időre megszabta az írók feladatát, jórészt tisztázta azt a zűrzavart, ami irodalmi életünkben az elmúlt hónapok során eluralkodott. A magyar írók közgyűlése szám- bavehető eredményeket hozott. Harc volt ez a közgyűlés, harc az igazmondásért, harc a szek- tásság, a dogmatizmus ellen, harc az olyan realista irodalom megteremtéséért, melyet az író világnézete tesz szocialistává. Nem szándékom az írók közgyűlése anyagának ismertetése és kommentálása, hiszen nagy figyelemmel olvastuk valamennyien az Irodalmi Újságban. Ehelyett inkább itt, Kecskeméten és a Kiskunságban, megyénkben munkálkodó toll- forgatók problémáiról, a magunk számára leszűrhető tanulságról szeretnék beszélni. — Mert nekünk, a Kiskunság és az Új termés köré tömörült íróknak aztán igazán vannak problémáink és feladataink. Az egyik, talán a legnagyobb probléma: az írószövetség helyi csoportjának megalakítása. Sokszor hallottunk Vikbiggyesztő megjegyzéseket arról, hogy ugyan mit is akarunk mi itt? Hiszen Kecskeméten énnek létjogosultsága nincs, mert Kecskeméten nincs irodalmi élet. A Kiskunság és a Népújságban kéthetenként megjelenő Új termés alaposan rácáfolt erre a megjegyzésre. Bebizonyosodott, hogy igenis van irodalmi élet és van írótábor is. Az írócsoport megalakítására tehát meg vannak a feltételek és létjogosultsága is van. A másik: a Kiskunság problémája. A folyóirat rendszertelen megjelenése ugyan nem az írók hibája, de sokat tehetnénk e rendszertelenség megszüntetéséért. Meg kellene gyorsítani a kéziratok lektorálását és meg kellene gyorsítani a nyomdai munkát is. Sajnos a folyóirat szerkesztő bizottsága nem fejt ki elég tevékenységet. és éppen ezért volna szükség a kollektív munkára. Egy dolgot azonban el kell ismernünk: hibásak vagyunk abban, hogy az írók nagy része távol tartja magát az Új terméstől, hogy az íróknak csak egy kis hányada tart igényt az Üj termésben való megjelenésre. Sajnos, sokat rontott a helyzeten, hogy a Népújság szerkesztő bizottsága »Jegenyefák« címmel egy olyan cikknek adott helyet az Új termésben, amely cikk egyaránt sértette a Kiskunság és az Új termés írógárdáját. — Bátran be kell vallanunk, hogy ez a cikk bizalmatlanságot keltett írók és írók között is és ennek feltétlenül véget kell vetnünk. Nincs és nem lehet különbség a Kiskunság és az Új termés írógárdái között, mert nem is lehet két táborra osztani az írókat. A Népújság szerkesztői elismerik a hibát, az írók pedig dobják félre a sértődöttséget és ehelyett közösen munkálkodjanak egy egységes írótábor, egy helyi írószövetségi csoport létrehozásán. Legyen hely a Kiskunságban és az Üj termésben minden igazán írói alkotás számára és most már végre biztosítani kell a Kiskunság pontos megjelenését. Van sepernivaló a magunk portáján éppen elég, ezért szükséges egy egységes tábor megteremtése. Vessünk véget az eddigi szőr- szálhasogatásnak, az ^Oktalan fontoskodásnak és teremtsünk olyan légkört, amely értékes művek alkotáséiba serkenti íróinkat. Alkossunk igazán szépet, művészit, írjuk az igazat és segítsük mi is a magyar irodalom új útjának egyengetését. Ha mindent megtettünk a régi hibák megszüntetéséért, ha mindent megtettünk népünkért, akkor nyugodt lehet a lelkiismeretünk. Fonyó János SZEPTEMBER Édes, fehér szölőtürttel köszönt és almát ringat milliónyi ág. Felém, ki épp az égre kandikál dús korsójából ízes mustot önt. Éréit szilvák bársony puha belén a vad darázs-raj oly halkan donog, a földre hulló napsugár konok, bár hamuvá lesz, míg hozzám elcr. Olyan a táj, mint nagybeteg szeme, melyből szelíd elmúlás fénye int. Mint sóhaj száll a cinke cnekc s a kályha mellé ülünk majd megint. A fákról kint hull, hullong a dió: ősz van, fázósan megborzong a tó. Nagy Istók István ' '0000r0-000000 OOOOOCOOOO-O-Q-O 0-000 00-000000 0 0000-0o© oo 5 Hozzászólás 0 0 Azt mondják, kik a népet szeretik % És irodalmát, mint kenyesszirmú 9 virágot óvják : ? Nagy felelősség nyugszik azokon, ó Kik íróharcosként, tolifegyverrel v a jövőt róják. 9 Hadd szóljon most az olvasó hozzá, 9, A »pozitív hős-, a közönség és a ó regényalak! § Hangozzék szó a vitához tőlem, Megszívlelésre, ajándékszánta • kalárisnak: Regényben, dalban, színes riportban, Töretlen hitről, mát igenlésről szóljon a dallam! Attól derüljek, higyjek, szeressek, A szellemnek én oltárt emeljek. csak a jót valljam. Mezei Ágnes o-o-oooo-oooooooooo-oo-ooooooooo-ooooo-oooo-oooo-ooo-ooo Langy: szemű eső Kecskemét poros köveit mosó langyszemű eső, frissen éltető, s a határban, az eltikkadt mezőkön kókadó kalászt húsén csókoló: cscppjeid alá én is odatartom, üdítsd lázaktól forró homlokom. Az ázott hantok tiszta, jó szaga, mint első lánycsók íze, szívemig száll Itt már éled a táj, a lankadt lombok zöld ujjúkat ifjűltan nyújtogatják a szikrázó ezüst-özön alá; de mennydörgés, öblös hordóid görgesd tovább, száraz rétekre, hol úgy várnak! A Tisza fölé szállj, bozontos felhő: aranyat érő langyszemű eső, incselgő zápor, fuss falum fölé; paskold a szomjas, szép hazai földet, mint dundi gyermek arcát édesanyja; fürgén szivárogj a rögök közé, s az aléltan kínlódó gyökeret, a ványadt sejtet élettel itasd. Te vagy nekünk a hóbélű kenyér, feszülő izmok boldog ereje, a derű kék csilláma a szemekben. Langyszemű eső, haza kiildelck! Jóba Tibor ANYUKA ellenőrzésen JZ" ovácsné tiszta vizet öntött a mosdótálba, a nagy pohárból az ablakban mosolygó virágokat is meglocsolta és azt modta a férjének: — Holnap a lányunkhoz utazom, nagyon rosszat álmodtam róluk. A férje a hajánál fogva vonszolta és a drága kislányunk engem szólított: édesanyám, segítsen. Kovács a cipőjét fűzte, de azért felnézett rá. — Butaság. Ilonka minden levelében azt írja, hogy jól vannak, a gyerekek egészségesek, Kálmán jó ember. Kovácsné idegesen kapaszkodott a szavakba. — Ez az, ami nem tetszik nekem, ez a sokat hangoztatott és ismételt jó emberség. Csak azért írja, hogy minkét megtévesszen, megnyugtasson. — Aggodalma erősködéssé nőtt: — Kerül, amibe kerül, de megyek. Három éve készülök rá, de mindig lemaradtam. Most nem törődöm semmivel, megyek, utazom. — Aztán a vejét jellemezte: — A szemöldöke is sima, a szeme szürke és hideg. Az ilyen ember kegyetlen és rossz. — Felsírt: — Szegény kislányom mennyit szenvedhetett mellette, és én, a gonosz anya nem éreztem meg. hogv bajban van. Kovács nem vigasztalta, csupán any- nyit kérdezett: — Mikor indulsz? Kovácsné félrelökött lábost, kanalat, kést, villát, teafőzőt, csészét, cukortartót és hadarta: — Most, mindjárt, nyomban, azonnal; Ment is. Vonatozott, állomásozott, aztán újra robogott vele a vonat. Nem aludt, nem szunyókált, nem evett, nem ivott. Szája a belső keserűségtől és az önmarcangoló lelki vádtól elferdült, de ugyanakkor szilárdult és keményedett az elhatározása is: a leányát és az unokákat hazahozza, kimenti őket a hidegszemű ember közeléből. Olyan szemekkel, mint annak van, apának sem lehet rendes. Ilyen gondolatokkal gyötörten érkezett meg a nagy gyárvárosba. Az állomáson kisebb fiút állított meg és kérdezett ki a neki fontos utcáról. Amilyen kicsi volt a gyerek, olyan nagy az utca, ahová útbaigazította. Az új ház kapuján határozottan befordult. Maga is városi asszony volt, tudta, hogy a lakók névkártyája a falon megtalálható. A ve je neve után a második emelet volt jegyezve. TAobogó szívvel sietett fel a lépcső- ■*-' kön. Egyenesen a szemközti ajtónak tartott. Ismeretlen név nézett rá vissza. Néhány ajtónál még így járt. Végre, amikor már majdnem teljesen kifulladt, rátalált arra az ajtóra, amin bemenni készült. Csengetett. Kis városokban csak kopogtatni kell, nagy városokban a csengő a kopogtatás. Ezzel is tisztában volt. A homlokán az cr lüktetett. Szép, fiatal lányt adott ahhoz a szürkeszemú emberhez és helyette biztosan magánál is öregebbet talál. Szörnyűség, előbbre- való volt neki az új függöny, a szőnyeg, meg egyebek, mint a leánya. Ezekért a gyarló dolgokért halasztotta,' mulasztotta el a látogatást, s nem érezte meg, hogy a leánya viszont azért nem jön, mert nem akarja szétdúlt életét mutatni. De miért nem nyitnak már ajtót? Nagyon nagy lehet a baj. Türelmetlenül nyomkodta a csengőt. Kétszer, háromszor, sokszor. Az ajtó erre csak kitárult és boldog kiáltás, öröm fogadta: — Anyuka! S ahogy a karosszékben ült, jobbról Ferike, balról Lacika és a leánya karjából Piroska kíváncsi szemmel bámulta, a köd lassan letisztult a szeméről. A leányát frissnek, egészségesnek találta, az unokákat eleveneknek, a lakás a tisztaságtól ragyogott. Eddig rendben van. De mégsincs. Hol van Kálmán, a férj, az apa? Az utcán már égnek a villanyok. Tehát csak jól álmodta. Van- itt baj. Külön élnek. Nem akarta, de mégis szárazon kérdezte: — Az urad? Az asszonyka mondta: — Nemsokára itthon lesz. Biztosan a gyerekeknek cukrot vásárol, de az is lehet, hogy engem is meglep. Hiába tiltakozom, mégis ránkkölti a zsebpénzét. Kovácsné nem tett rá megjegyzést, de esküdni mert volna, hogy nem úgy van. S majdnem megbotránkozott, amikor mégis úgy volt. A gyerekek megkapták a cukrot, a feleségének passzi- rozógépet vett. Az anyósának ő is igazén megörvendett.. — Ni, anyuka! — lelkendezett és a zsebeit kutatta, talán akad ott még ajándék, mivel azonban a gyufásdobo- zánál egyebet nem talált, lehajolt és megcsókolta: — Anyukának ezt hoztam, finom ugye? A kedveskedésre Kovácsné íelen- •í*’ gedett, de fenntartással. Nem lehet, hogy az álma hazudna. ^ És másnap bekövetkezett, amire várt. A leánya az ablaktól hirtelen visszahúzódott és sebesen mondta: — Jön Kálmán! Anyi/ka, nagyon kérem, most ne szóljon hozzá, ne kérdezősködjön, ne faggassa. , Majd később megmagyarázom... Ennyi elég volt Kovácsnénak. Csak jól álmodta. Hidegen felelte: — Jó, nem szólok. S lelkét megerősítve készült a be- következendőkre. Kálmán után csattant az ajtó. Mogorván köszönt és az asztalhoz is szótlanul ült. A felesége is hangtalanul tálalt, a gyerekek pisszenés nélkül kanalaztak. Kovácsné magában bánatosan felsóhajtott: — Szegény, szegény, kisleányom. Aztán csörömpölés következett. Kálmán odavágta a villát. Kovácsné felugrott és ijedten menekülni akart, de a veje nem engedte. — Anyuka hová megy? Maradjon, anyukával nincs semmi bajom. — S ha anyuka erre indult volna is, de ami jött, arra mindenképpen visszafordul, mert Kálmán felhevülten, de az indulat legkisebb nyoma nélkül magyarázta Ilonának: — Képzeld kedves, ott az a négy gyerekes Bíróné és nem adtak neki szénutalványt. Azt mondták, tévedés történt, elfelejtették, de kap, kipótolják. Az asszony sírt, hogy ezt már csak úgy mondják. Megnyugtattam, hogy kap és nyomban kapott is. Mindenkivel vitáztam, heveskedtem, de a lényeg az, hogy Bírónénak van szénutalványa. Amikor magukra maradtak, Ilona elmesélte az anyjának, -hogy a férje ilyen. Már a lépteiből hallja, hogy kellemetlensége, vagy kisebb nézeteltérése volt. Eleinte kérdezte, vallatta, hogy mi az oka a komorságának, arra a mérge nagyobb lett. Rájött, hogy hagyni kell. amíg magától nem beszél, mert úgyis elmondja, ami furdalja, s ha már mondja, azt jelenti, hogy lecsillapodott, megnyugodott, lehet vele beszélgetni. Kovácsné nem titkolta a véleményét: — Nhgyon bogaras ember lehet a te urad, kisleányom, leszoktathatnád róla. Ilona felhúzta az orrát, nem nagyon, csak éppen annyira, amennyire a férje védelme megkívánta és mondta: — Én így szeretem, anyuka pedig úgy apukát, hogy ő már huszonkét éve a szőnyegre hamuzik, hiába vett neki anyuka hamutartót is. |Z ovácsné harmadnap útrakelt és *-* otthon csak annyit mondott a férjének : — Csakugyan jól vannak. Bizony, férfiak, valljuk meg férfiasán, türelmesek velünk szemben nagyon a mi asszonyaink. Fodor János 000000-0000 OOOOOOO 0 0 0000000-000000 OOOOOC
