Népújság, 1956. július (11. évfolyam, 154-179. szám)

1956-07-15 / 166. szám

Oda a íonyódi mólón Lattól lonyód, fejem felöl a Badacsony, mint leborított zöld sisak s forgóján lengő fellegecskét innen batisztkendönek látni csak. Két karom felé a sarjuként luillámzo vizirêtek s a fehér pamutrongyokkal teleaggatott széljárta mennybolt összeér, Ilyennek hittelek te drága kék folt. Diákkoromban kis szobámban zöld partokká tágultak a falak s ablaktól ablakig vitorla úszott, inig friss festckízü térképemen nyelvem hegyével kóstolgattalak. Most itt heversz, kartávolságnyira es mégis oly elérhetetlenül, liánt az a kő, amely öledbe vetve talán örök időkre elmerül. Ilyennek hittelek, akartalak s azért lopóztam Ide egyenest, hogy meglesselek te kagylóból kilépő habot virágzó BotticelU-test. Szeretlek, most, hogy köldököd körül habkölykeld cicáznak, s közöttük rajban húznak szélbefekvö dagadt vitorlavásznak, szeretlek, ha vUlámsörényű hullámaid ügetnek, szcietlek, mert te silbakolsz a badacsonyi szüretnek, szeretlek szép varázsló, mert elég egy cslpőmozdulat s a rengő mélyből induló falak Î egymásra buknak s aztán máris J áll csúcsívesen a folyton folyvást j épülő-omló katedráié,, ♦ J : Ilyennek hittelek s a kedvedért bajuszt növesztenék, akár a vidra, vagy csőrt, amellyel Jó magasról csapnék le halaidra, lennék karó a nádasoknál belédiitve, mint jelzőpózna, lennék levél lágy hullámaid szelíd tcknöin ringatózva, most a vitorlarúdon az opálos égre kapaszkodó vászon, majd a vasmacska, ahogy ezerágú bokraidat kaparászom, lennék az nnszínű viharban is madár, viharmadár, vígan pipáló tavi gőzös, mely örökké átkelésre vár. Ilyennek hittelek, de érzem: nincs szerencsém, ! ó, partjaidba fogózva miért nem j élhetek nádtorzsán, békalenesén, | két hét s akkor, te hütelen, zöld pongyoládba burkolózol állig X és mint száz mással, úgy bánsz el velem,» két hét és langyos, leheletfinom S fodraid között e versen fciviil nem maradt utánam semmi nyom, Rózsa Sándor X TAk-öd{iiuk tökkel megyénk népndíüéjzetéoel NÉPMŰVÉSZETÜNK hanyat­lói}» n v.an. Ezt a megállapítást úgy tolmácsoljuk, mintha felfe­deztük volna Amerikát. Ezen senki sem vitatkozik. Csak az a baj, hogy a népművészet fogal­ma alatt általánosítunk. Én most egy szakágat ragadok ki a nép­művészet subája alól: szőttes­kultúránkat. Nézzük meg közelebbről szőt­tes-kultúránk helyzetét. Me­gyénk népművészete sokrétűen gazdag. Egyes termékei túlnőt­tek az ország halárain és világ­hírűvé váltak. Erre mi büszkék is vagyunk. Csak isten ments at­tól, hogy egy külföldi kulturális küldöttség látogasson el me­gyénkbe és kedve szottyanjon vásárolni érsekcsanádi, vagy sze- remlei szőtteseket. Legfeljebb csak a 1)0 éves nagymamák régi hozományából láthat egy-két mintadarabot, de az új termés­ből még csak hírmondót sem. Mi ennek az oka? Egyesek azzal ma­gyarázzák, hogy kihaltak a régi öregek, akik mesterei voltak szőttes-kultúránk .megteremtésé- nek és továbbfejlesztésének. Má­sok az »időhiányra« hivatkoz­nak. Ezek olyan mellébeszélések. Nem ezekben az okokban kell keresni a hiba és a megoldha­tóság nyitját. LELKES ÉS ODAADÓ embe­rekre kell támaszkodnunk, akik fáradságot nem ismerve azon iparkodnak, hogy megmentsék és továbbfejlesszék nemzeti ér­tékeinket. Áz illetékeseknek el­mondták terveiket, hogyan le­hetne népművészetünk még meg­maradt nemzeti értékeit felvirá­goztatni. Csak ez annyit ért, mint süket embernek a jóreggelt. Szőttes-kultúránk fellendítése a népművelés elsőrendű felada­tai közé tartozik. TÖBB ÍZBEN beszélgettem szeremlei parasztasszonyolckal, akik szívesen vállalnának szőt­teskészítést, csak bíznák meg őket feladatokkal. Erre meg is lenne a mód és lehetőség. A Me­gyei Tanács Népművelési Osz­tálya rendszeresen készíttessen szőtteseket, és ne csak alkalom- szerű vásárlásokra támaszkod­jon. Mert már előfordult, hogy néhány méter szőttest lehetetlen volt előteremteni. Külföldi ven­dégek bármikor érkezhetnek hoz­zánk, s mivel ajándékozzuk meg őket, ha nem népművészeti érté­keinkkel? Szerem lén Dittler tanító leje­gyezte a regi öregek által any- nyira kedvelt gyönyörű motívu­mokat. Benne él a szeremlei asz- szonyok szívében az alkotáskedv, de ahhoz meg kell teremtenünk a kedvező feltételeket. És ez nemcsak a népművelés, hanem az egész megye kulturális köz­ügyé is. ÜZEMEINK temérdek pénzt fordítanak kulturális célokra. De hány vállalatvezető, vagy igazgató szobájában láttunk csak egy félméternyi szőttest is? Nem nagyon dicsekedhetünk vele, holott szép szobadísz a szőttes. Tanuljunk meg gazdálkodni a kultúrára szánt forintokkal. Üzemeink is támogassák népmű­vészetünk minél szélesebb kői­ben történő kibontakoztatását és felvirágoztatását. (Ugyanez vo­natkozik a kalocsai pingáló, dí­szítő és hímző művészet felkaro­lására is.) A földművesszövetkezetek is rendelhetnének »néhány méter szőttest«!?!) Nem rágná ki ná­luk a moly őket. A szeremlei szőttes nagyrabecsült érték a Decsi Földművesszövetkezet sze­mében. Rendelnek is szép szám­mal belőle. Miért nem tudja ezt megtenni a Bács megyei Föld­művesszövetkezet is? A Népművészeti Intézet is fog­lalkozzon a magyar népművészet kérdéseivel. Segítsen abban, hogy a szőttesekhez szükséges anyag­kiutalást biztosítsa és juttassa el oda, ahol azt fel is használják. TÁRSADALMUNK EGÉSZÉ­NEK feladata népművészetünk és népművészeink támogatása és továbbfejlesztése.' Bieliczky Sándor Az ákácok mögött felkelő nap munkában találta az öreg Sza­bót, meg Julis lányát. Hogyan is lehetne ez másként aratás idején? Az öreg jó gazda híré­ben áll. Ismerik őt a környék­beliek. Meg is becsülik, hall­gatnak is rá. Most is elsőnek értek ki a határba, mint az a fecskepár, amelyik először vil­lantja fel szárnyát a tavaszi verőfényben. A szél az arcukba lehel, fejük felett pufók felhők úsznak, mint kötelüktől meg­szabadult csónakok. Előttük még holdnyi búza hullámzik, mögöt­tük bekötött kévék hosszú sora, akár egy ezred katonaság. A szőke búzatáblák lassan be­népesülnek. Itt is, ott is kasza villan a napfényben és a marok­szedő lányok kacagásától hangos a határ. Nyár van... Igazi, bol­dog nyár, tele nótával, kedvvel, derűvel. A mezei virágok szir­maikat bontogatják, a kalászok kövér fejükkel bólogatnak s a nap heve ledobatja az emberről a felesleges ruhát. Ingük aljá­ba törlik verejtékező arcukat az aratók. Az öreg Szabó is megáll mun­ka közben egy szusszantásra. Megtörli gyöngyöző homlokát. Kiveszi a tokmányból a fenő- követ s nyugodt mozdulattal feni a kaszáját. Közben emlé­kezik. Emlékezik arra az időre, mikor legény korában első ka­szás volt. Hej, hogy kellett ak­kor dolgozni, Pedig nem is ma­Somogyi György gának vágta a rendet, hanem az uraságnak. Mennyire más ez az aratás. Nem áll a sarkában se ispán, se kasznár, de még ban­dagazda sem. Most már neki ontja a szemet a dús kalász. Ka­lapja mellé is tűzött a legkövé­rebbekből, hadd lássák, hogy mi­lyen termett az úrréti földeken. Közben a szomszédos terme­lőszövetkezet földjére kisurrant egy aratógép. Hej, ha látta vol­na, hogy felcsillant Julis szeme, amikor meglátta az aratógépet. Azaz nem is a gépet, hanem a rajta ülő szép szál legényt, Bende Ferkót. Mert ő volt. Meg­ismerte volna ezer közül is, akármilyen messze is volt tőle. A távolból egymásra mosolyog­tak, akár a bólogató, szelíd mar­garéták. Az öreg mindebből nem látott semmit, annyira elfoglal­ta a furcsa masina, amely züm­mögött, töfögött és olyan széles csíkot vágott ki a búzatáblából, mint a táblák mellett elhúzódó dűlőút. Egy kicsit el is ámult rajta. Ez csak egy pillanatig tartott, utána mintha versenyre kelt volna vele, szaporázni kezd­te a rendet teljes erővel. Mindez hiába volt. Az a gép csak züm­mögött és olyan gyors forduló­kat tett, mint a pusztán vágtató szilaj csikó: Egyszerre ért véget a csata: Az aratógép kerek tíz hold bú­zát vágott le annyi idő alatt amennyi idő alatt ő a maga más­fél holdját. Az öreg kétkedőn, de mégis elismerően bólogatott a furcsa gép felé. Arra gondolt, hogy tán a jövő nyáron már ő sem fogja látástól vakulásig húzni a kaszát. Minek is, mikor ez a fene masina tíz ember he­lyett dolgozik. Miért ne dolgoz­hatna helyette is? Persze. :. — Csakhogy akkor neki is terme­lőszövetkezeti tagnak kell len­nie. Igaz, beszéltek már erről a termelőszövetkezet elnökével. De nem olyan egyszerű dolog ez. Az ő apja öt hold földet kupor- gatott össze. Rá is hagyta mind: Mit hagy ő a lányára, ha belép a termelőszövetkezetbe? Meg az idő is eljárt felette. Mi lesz vele, ha nem tud már dolgozni? Ki viseli gondját, miből él majd? így töprengett az öreg Szabó, majd odament a fa alá az ár­nyékba, szájához emelte a kor­sót és jót húzott belőle. — Megkérdezem az elnöktől, — dünnyögte magában, mert szeretne tisztán látni ebben a dologban. Aztán Julissal együtt nekiláttak a bekötött kévék ösz- szehordásának. Még alig rezdült meg a fák közt az alkony, ami­kor óriásgombák módjára kinőt­tek a földből a búzakeresztek. — A lehanyatló nap sugaraiban aranysárga színben villant mec az új termés: Nagy Istók István A KÉT ÖREG A BAJAI VAS- ÉS FÉM­IPARI SZÖVETKEZET gyermekkocsikat kölcsönöz havi 30 forintért. Vidékre is. Kishibás gyermekkocsik (1200 Ft. helyett) leértékelt áron, 000 forintért beszerez­hetők. 743 TERMELŐK FIG VELEM 1 Naposbaromfi szükségletűket a helyi földművesszövet- kezetnél előzetes megrendelés alapján beszerezhetik. — Minél több naposbaromfit szerez be, annál inkább biz­tosítva van a beadási kötelezettség teljesítése és a sza­bad értékesítés lehetősége. A szerződéses naposbaromfit a földművesszövetkezetek tenyésztési előlegként meg­hitelezik A naposcsibe ára 2,20 Ft, 730 /L/cm tudom, a szomjúság (fi- vágya, vagy az utcára szűrődő cigánymuzsika vonzott-e engem a Fürdőkertbe. Talán mindegyik. Fülledt júniusi este volt, a torkom kiszáradt, s vala­hogy úgy megkívántam a hideg, friss barna sört. Meg vonzott a cigánymuzsika is, régen hallot­tam. A’em tétováztam hát, be­mentem. ^—/JL mellettem lévő asztalnál C/t. két öreg iszogatott. Lát­szott, hogy barátok, meghitt hangon és kényelmesen beszél­getlek. Ahogy az öreg emberek szoktak. Az egyik kicsi, kopasz férfi volt, és állandóan mosoly­gott. A másik ritkuló ősz hajú, az egyik nagybátyámra emlékez­tetett. Éppen a kicsi, mosoly­gós arcú beszélt, s meglepett öblös, mély hangja. Valahogy érdekelt a két öreg. Miről be­szélhetnek vajon? Mi lehet a témájuk ebben a pillanatban? Közelebb húzódtam, hogy ért­sem őket. — Fiát igen, ez a sorsunk, öregem. Eleinte fáj, hogy elsza­ladt fejünk felett az idő. Láza­dozunk ellene, nem akarjuk el­hinni, hogy mi is megöreged­tünk. Az ősz haj, a fényes go­lyóbis nem minden esetben az öregség jele, az unoka azonban igen. Már akkor el kell hinned, hogy az idő tovatűnt, megöre­gedtél. Nincs mit tenned, bele­nyugszol. A végén még örülsz áz unokádnak. Átéled az apa­ság örömeit újból, valami me­legség csiklandozza szíved tájé­kát, amikor a kis csöppség hú­zogatja azt a kevés ősz hajszá­lad, s arra kér, mesélj neki egyet. Én, Dezsőkém, nem is tudnék nagyobb boldogságot el­képzelni. /Megszólalt a másik is. F.n- » ML nck a hangja halkabb, lágyabb csengésű volt. Hogy megértsem, mit mond, még kö­zelebb kellett húzódnom. — Feltétlen igazad van. Ke­vés nagyobb öröm éri az öreg­embert, mint az unoka szere- tete, ragaszkodása. Mondhatom, semmi nem tud úgy megörven­deztetni, mint a kis Esztike, az . unokám. Tudod, a vöm is, meg a lányom is dolgoznak, s a ki­csi nálunk nevelkedik. Csak rit­kán jönnek haza, hogy néha- néha megnézzék. Mondanom sem kell, nagyon elkényeztet­jük. Feleségem még a széltől is óvja. Természetesen ez nagy­anyai túlzás. Esztike nem is igen fogad szót. De nem lehet rá haragudni. Ügy tud hízeleg­ni, mint senki más. S olyan éde­sen tudja mondani: »Nagyapa, én nagyon szeretlek, ha me­sélsz/« Vagy pedig: »Nagyapa, ha ezt nem csinálod meg, utál­lak!« Ilyenkor összeszorítja szá­ját, és szemében ott a konok dac. S én nem tudok neki ellen­állni. Legutóbb is kikaptam mi­atta. Oly ravaszul elbánt velem, érdemes meghallgatni. Valamelyik nap beszaladt ' (/ hozzám a szobába. Arra kért, vigyem sétálni. Természe­tesen szívesen vállalkoztam rá. Ha láttad volna, mennyire örült as a kis bolondos. A nyakamba ugrott, össze-vissza puszilt. Fe­leségem viszont aggodalmasan a telkemre kötötte, nehogy fagy­laltot vegyek neki, mert megbe­tegszik. Ügy, mint Hunyadiék kislánya. Én valóban erősen megfogadtam: a cukrászdának a tájékát is kerülöm. Pedig tud­tam, nehéz dolgom lesz. Az úton gyanakodva figyeltem Esztikét. Hiába csacsogott, összevont hom­loka arra figyelmeztetett, vi­gyáznom kell. Tudtam, valami­ben töri a fejét. Türelmetlenül vártam, mi lesz. /y/emsokáig kellett várnom. f VL Megszólalt. — Mikor eszünk fagylaltot? Kimondta végre! Most aztán okosnak kell lennem, okosabb­nak, mint mikor egy-egy kör­mönfont miniszteri rendeletét bogoztam. Mert erélyes ám a kis unokám, ebben tökéletesen a nagyanyjára üt. Nálunk mindig azt történt, amit a feleségem akart. Ezért féltem a kisuno- kámtól is. Biztosra vettem, hogy az utcán sírni, toporzékolni fog, de elhatároztam, nem engedek. Először szépen kértem, amikor láttam, hogy hasztalan, erélye­sen megtagadtam kérését, Esz­tike rámnézett, szemében ezer incselkedő vidám fénnyel, de komoly hangon kijelentette, — Nagyapa, ha nem veszel fagylaltot, akkor azt mondom a nagyanyusnak, hogy sok fagyit ettünk, ültünk o cukrászdában, és nagy pohárból Icanalaztuk, mint a múltkor, és éppúgy ösz- szeszid téged a nagyanya. Elképedtem ekkora gyermeki gonoszságon: De nem volt időm gondolkozni, mert Esztike lágy, hízelgő hangon duruzsolni kez­dett. — Ha veszel fagyit, nem mon- dom ám meg. Nem volt mit tennem, ismét legyőzött a női furfang. Ilyen alamuszi ravaszság ellen nincs orvosszere az embernek. Esztike reggelre berekedt, és súlyos szó­harc után a feleségem két na­pig nem beszélt velem. Mintha ott se lennék, átnézett fölöttem, /L két öreg jóízűt nevetett* C7L Magam is elmosolyod­tam. Ittak egyet. Kis idő múlva elgondolkozva megszólalt a ki­sebbik. Hangjában gúnnyal, enyhe öniróniával, széles neve­tése csendes mosolyra változott, — Sajnos, nekem, magányos, kiszikkadt kórónak nem kacag csengő hangon egy kislány, nem mondja édes huncutsággal: —: »Nagyapó, együnk fagylaltot!* Hej, milyen szívesen megbo- csájtanám neki a legnagyobb csínyt is. Dehát nem akartam feláldozni a függetlenségemet. Addig őriztem, míg valóban megmaradt. Hugóm özvegyasz- szony, gyereke, mint tudod, neki sincs. Ügy élünk mi ketten, akár az ágrólszakadtak. S reszketve lessük a szomszéd lurkókat — eleven, égetni való kölykök azok —, s fáj a szívünk, hogy elma­radtunk, lemaradtunk, mint ma­napság a borravaló. Egyetlen örömem, ha benézek a hivatal­ba, bújom a közlönyöket mint hajdanán, fiatal koromban, és esténként ide, a Fürdőkertbe, egy pohár sörre, s egy kis ba­ráti beszélgetésre. Sajnos,- az az öreg emberek sorsa. /''/Rágyújtottak egy cigarettád /v ra, s némán szemlélték a lassan szálló füstkarikákat, A színes villanyfény rózsásra von­ta be a két öreg barázdált, ke­mény arcvonásait*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom