Népújság, 1956. június (11. évfolyam, 128-153. szám)

1956-06-02 / 129. szám

Nyolcvan év vei ezelcit, 1673, Június 2-án halt meg Ilriszto Botev, a nagy forradalmár és kciltó. a bolgárok Petőfije. Mint Petőfi, ő is megjósolta több versében is, hogy' népe szabadságáért fog meghalni. Vágya beteljesedett: fiatalon, 27 éves korában halt hősi halált a népe felszabadításáért kezdett harcban. Költészetét ő is ennek a nagy harcnak a szolgálatába állította. Ahogyan Petőfi lelkesedett az 1848-as párizsi februári forradalomért, és azt jeladásnak tekintette a magyar forradalom megkezdésére, ugyanúgy üdvözölte Botev 1871-ben a Párizsi Kommünt. Petőfi a szabadság, szerelem költőjének tartotta magát. Ugyanúgy jellemzi magát Botev is közvetlenül halála előtt feleségének írott levelében: »Ha pieghalok, tudd meg, hogy ha- zám után legjobban léged szerettelek.«

Botev halála napja a bolgár nép nagy nemzeti ünnepévé, a szabadság ünnepévé lett. Az ünnep előestéjén nemcsak a fővárosban, hanem szerte az országban az ő harci dalait éneklik, amelyek a török elnyomás elleni szabadságharcot lobbanlották langra. Halála helyén, az 1400 méter magas Vola-hegycsúcson lévő emlékmű előtt a bolgár nép minden évben országos emlékünnepélyt rendez, megemlékezve nagy költőjéről és a bolgár nép szabadságának megszületéséről.

*

Hriszto Botev Petőfi halála évében, 1849. január 5-én született. Apja nagyműveltségű ember volt, aki miután Oroszországban befejezte tanulmányait, egy bolgár faluban lett tanító. Szegényen élt, fiából azonban művelt embert akart nevelni. A fiatal Hriszto apja iskolájában íanult, és miután apjától az orosz nyelvet elsajátította, Odesz- szában kezdte el gimnáziumi ‘anulmányait. De szívesebben forgatta az orosz forradalmárok, köztük Csernisevszkij műveit. A hanyagnak nyilvánított Hrisztónak el kellett hagynia az iskolát. Szülőföldjén apját követte 9 tanítóságban.

A bolgár nép ebben az időben a már majdnem félezer éves török elnyomás ellen lázadozott. A forradalmi eszmékkel telítődött fiatal tanító bátor beszédeiben szította a forradalmi ti a re gondolatát a török uralom

ÍJassan megyek az úton, nem tu* dóm levenni tekintetemet a csodálatos tóról, amelynek mozdulatlan tükre csillog a vakító napfényben.

Sok éve nem jártam ezen a vidéken. Régi barátom a tó, friss szellőt küld felém. És mint régen, a sötétkék vízben, amelyet piroshasú madarak szántanak sebesen, egy'ősi templom nézegeti magát.

A lótusz virágai békésen szunnyadnak a part közelében. A madarak néha megérintik őket szárnyaikkal és a virágok fehér fejecskéi sokáig himbálóznak hosszú, karcsú szárukon.

Valahonnan a tó felől dalt hoz ászéi:

»Kasmir, tájad csupa virág! Megrészegit a te szépséged,

0, mily öröm, mily boldogság,

Hogy újból találkoztam véled!«

Igen, olyan, mint azelőtt, az én régi Kasmírom. Fiai, akik olyan sok évet töltöttek nélkülözésben és nyomorúságban, ^megőriz tér munka- és életszeretelüket, niegőrizték a mosolyt ajkukon.

... A régi, az ismerős Kasmir. Megyek az út szélén és előttem kitárul egy mérhetetlen világ. Szinte úgy tűnik fel nekem, hogy az út végtelenbe vész. Napfényben fürdő platánok, hajladozó mandulafák, terebélyes almafák mellett vezet.

Rég elolvadt már a hó és mindenünnen zöld fűszigetek kandikálnak ki, az új évszak hírnökei.

/7 ) irágzanak az almafák és édes 11- ' C/ laiuk clbódít. Egy nagy almafa alatt, ott, ahol kristályos forrás csörgedezik, egy szép pásztorlány vizet merít tehenének.

— Szép leány — szólítom meg, — adj inni előbb a vándornak, akit gyötör a szomjúság.

— A tehenem is szomjas nagyon — feleli zavai talanul. — Menj innét, fél a te árnyékodtól.

— De előbb innom kell.

— Először a tehén iszik — makacs- kodik a leány;

H E

EV

és a belső ellenség, a törököket kiszolgáló csorbadzsik (nagybirtokosok) és a törökökhöz szító papság ellen. Ezért kellett innen három évi tanítóskodás után elmenekülnie. Azt az utat követte, amelyet a »lebukott« forradalmárok: a Dunán át Romániába menekülve csatlakozott a Bukarestben élő bolgár emigránsok forradalmi szervezetéhez. Rövidesen ennek a szervezetnek a vezetője lett.

A romániai emigrációban eltöltőit öt év alatt szüntelenül harcolt a bolgár nép ügyéért, Ennek a szolgálatába állította költészetét és hírlapi cikkeit. Egy Bukurest-környéki jrozoga szélmalomban élt igen sanyarú körülmények között. Sokat éhezett, de nyomdát létesített. Rendszeresen megjelenő kiadványai és újságjának egyes számai eljutottak Bulgáriába és ébren tartották a forradalmi felkelés gondolatát.

1H10—1870.

Szenvedélyes hangú prózai műveiből a következetes forradalmárt ismerjük meg. 1871-ben az általa alapított Bolgár Kommuna nevében hitvallást tesz a Párizsi Kommün mellett. Hitvallását a következő szavakkal fejezi be: »Várom a népek felébredését és az egész világ eljövendő kommunista rendjét.« Kíméletlen harcot hirdet »a vad, barbár, embertelen török járom, az ebhitű, a zsarnok kopasz« ellen, de jól tudja, hogy a bolgár nép szabadságáért folytatott harcot össze kell kapcsolni a belső elnyomók elleni küzdelemmel. »Ha az éhezők engem kérdeznének meg — írja halála előtt — az én receptem ez lenne: Keljetek fel a mai társadalmi rend ellen! Zúzzátok szét az elnyomók uralmát és majd meglátjátok, kínjaitok minden oka megszűnik.« Jól látja az Internacio- nálé célját is: egyesíteni valamennyi jogfosztott munkást egy értelmes, öntudatos egységben,

hogy közös erővel lerázhassák magukról elnyomóik uralmát, Ennek a gondolatnak a szellemében hajlandó baráti jobbot nyújtani a török népnek is, ha már lerázta a közös ellenség, a török kormány igáját.

*

Mindössze 25 verset írt, de mindegyikből árad a nép szere- tete és a felszabadító harc vá- rása. Versei közvetlenek, a nép- költészet hatása mutatkozik meg bennük. Legtöbb költeményében a nép sorsával való együttérzés jut kifejezésre: »Népem szenved, senyved és fogy, pusztítóbb a vad viharnál a gaz földesűr, kövér pap s az aranyra éhes kalmár.« Első szerelméhez írt versében nem kedvese dalára figyel, hanem a nép jajszavára: »Csudás a hangod — ifjú vagy még, de halld: az erdők hogy dalolnak, és hallgasd meg, hogy sír a rab-nép, amíg a lelke, teste sorvad.«

Versben emlékezik meg haj7őilírdö £otm: dh ín uuádmíjöm

Igazságos, nagy Istenem,

/nem te, ki trónolsz fenn az égben, hanem, ki lelkűnkben lakói, ki benn pezsegsz, dobolsz a vérben.

Nem le, Nagyúr, aki előtt papok, barátok térdre hullnak, kihez tömjén leng és kinek a sápadt gyertyák lángra gyúlnak;

Nem te ki porból alkatúd az asszonyt és a férfit egykor, hogy kitaszítsd őket s nyakunkra szakadjon vak nyomor, veszett kór;

Nem te, kinek díszt öltenek cárok, pápák és pátriárkák, s kinek nevében a szegényt a földi édenböl kizárták;

Nem te, ki a szolgák hadát tanítgatod koldulva tűrni, s ki a halál torkába őket híg reménnyel itatva küldi;

Nem le, ki kapzsiságot és hazugságot hizlalsz a földön, s engeded, hogy a gyönge hatalmasok jármába törjön —

Hanem te, Isten, értelem Istene és szegények, árvák fölemelője, — jöttödet a nyomorultak nyögve várják.

Nagy Isten. — szítsd szivemben a szabadság lángoló szerelmét, hadd essem el a harcmezén, ó, add, hogy hő vágyam beteljék!

Ne várjon immár hasztalan hazám megrugdalt, drága népe: szabadító sugárodat villantsd a gyásszal terhes éjbe!

S érintsd meg ajkamat, hogy az igazságot hirdesse zengve, s add: hangomat ne nyelje el a puszta gyilkos, tompa csendje!

(Képes Géza fordítása)

AZ ÚTON

Iríu: lirfoun Csumlar« indiui író

— Û, — mondom mosolyogva, — úgy látom, élénk és okos lány vagy. Hogyan lettél pásztor?

— A pásztornak is kell, hogy helyén legyen az esze. Meglehet, azt is tudja, hogyan kell megszabadulni a tolakodó idegenektől.

És huncutul néz rám. Mindketten elnevettük magunkat.

— Biztos vagyok benne, hegy téged öegamennek hívnak — mondom.

— Nem, az én nevem egyszerűen — Zajnab. Nem vagyok pásztor. A gye- í ekeket tanítom az itteni iskolában.

— Mire tanítod őket? Arra, hogyan kell legeltetni a teheneket?

— A tehén nem az enyém. Egy vak kisfiúé, akinek a szüleit Pendzsabban megölték a mészárlás idején. Azelőtt a mi falunkban laktak és Pendzsabba mentek munkát keresni, de nem volt szerencséjük.

— Hogyan menekült meg a kisfiú? Hogyan került ide?

— Azután, hogy a fiúcska elvesztette a szemevilágát, a feldühödött tömeg megkönyörült rajta és életben hagyta. De ma is gyakran felébred éjszakánként és felkiált: »segítség!« Sok idő telt el azóta... De ez a fiúcska sohasem iát.- ja meg a világosságot, éppúgy, mint ahogy én sem látom többé a vőlegényemet.

— Öt is megölték?

— Igen. Tanító volt a mi iskolánkban. Nagyon szerettük egymást. Titokban tanított meg engem írni-olvasni, mivel a szüleim hallani sem akartak házasságunkról. Arról ábrándoztak, hogy az adószedő fiának leszek a felesége. De akkor, amikor már az esküvő napját is kitűzték, megjelent a faluban a vak fiúcska. A szerencsétlen gyermek láttán 8 hindudat rettenetes düh fogta el;i*

fjyf ajnab folytatta történetét, s elh**- tem megelevenedett azoknak a napoknak szörnyű képe.

Magam előtt láttam a feldühödött tömeget, amely dühösen, kiáltozva tolongott a falu terén. A férfiak öklüket rázzák, az asszonyok a vak gyermek fölött siránkoznak és átkokat szórnak a muzulmánok fejére.

A faluban élő néhány muzulmán azonban az iskola bekerített udvarára menekül abban a reményben, hogy talán ott védelmet talál.

Az iskolában ebben az időben folyik a tanítás és a fiatal tanító tollba mondja:

— írjátok, gyerekek: »Semmi sem választhatja szét az embereket.«

Az iskola nyitott ablakain váratlanul vad kiáltás hallatszik be:

— Megölni! Mindet megölni! El kell tiporni őket!

A tanító kiszalad az udvarra. Az udvaron összegyűlt muzulmánok felé tárják karjukat:

— Ments meg bennünket, ments meg! Nem vétettünk senkinek.

Egy fiú a tanítóhoz szalad.

— Drága tanítónk, hiszen ön azt tanította nekünk, hogy minden ember — testvér?!

A tanító mellére teszi a kezét:

— Emberek, hallgassatok meg! Ha vért akartok ontani, legyen az az én vérem. De ne bántsátok ezeket az ártatlan embereket. Ök sohasem tettek rosszat nektek.

A tömeg azonban nem tud meg- C/E nyugodni.

— Nézz erre a gyermekre! — kiáltják. — Kiszúrták a szemét, megölték apját, anyját, Meg kell bosszulni! Felre az ulbóll

danl forradalmár-társáról, a törökök által kivégzett Vaszil Levszkirol, akinek holttestét a gyalázat fáján szelek elhalják, A török elleni harcban éleséit Hadzsi Dimiter valóságos ncpi hőssé válik a róla szóló versében. A népi énekmondó közvetlenségével énekli meg Csavdái vajdát, a török elleni ‘ harcoknak 20 év óta legendás hősét, aki nem ment el gazdag nagybátyjához bojtárnak, inkább apja mellett tanulta meg a portyázás tudományát, hogy apja példája' követhesse. Az elbeszélő költemény gondolatritmusa és a szereplők balladás beszéltetése a m népköltészetünkkel is rokon.

Költészetének jelentőségével c maga is tisztában volt. Erre uta! »A nép hangja« című rövid versében: »Az ének bátor, tiszta hangja száll, elragad aggot, ifjat, gyermeket. Árad a hang, ez & nép hangja már. Hallja az ellenség és megremeg.«

•

Hriszto Botev szenvedélyesen várta a forradalmi megmozdulás időpontját. Bosznia és Hercegovina, majd Szerbia és Montenegro felkelése után úgy érezte, hogy a »keleti kérdés« nagy drámája »a harmadik felvonáshoz érkezett, és nincs kétség aziránt, hogy a végéhez is eljut hamarosan«: az embertelen, török zsarnoki uralom összeomlik. 1876 májusában 200 társával indult el Romániából a Radeczky- gőzhajón Bulgáriába, hogy jelt adjon a bolgár népnek az általános felkelésre. »Derűs vagyok, határtalan öröm l’og el, ha arra gondolok, hogy »Az én imádságom« szavai valóra válnak« — ez volt utolsó üzenete a Bolgár Forradalmi Bizottsághoz. Valóban igy is történt. Június 2-án török golyótól találva halt meg kis serege élén. Áldozata nem volt hiábavaló: a rövidesen kitört orosz—török háborúban a bolgár nép kivívta függetlenségét, és Bulgária nagyfejedelemséggé alakult át.

*

Tíz évvel ezelőtt, halála hetvenedik évfordulóján Dimitrov elvtárs így emlékezett meg róla: »Ütunkra Botev hazaszeretettől égő életének és hősi halálának fénye hull. Az új, demokratikus Bulgária ezen a ragyogóan tiszta úton: a nemzeti függetlenség és népi felemelkedés útján halad előre.« Kiss István tanár, a Ti'IT tagja.

— Én ma arra tanítottam a gyermekeket, hogy semmi sem választhatja e! az embereket. En nem tágítok szavamtól.

A tömeg azonban kérlelhetetlen dühében. Vad üvöltéssel rohan az iskola leié.. ; ,

Zajnab bánatos, vontatott hangon folytatja:

— Megölték őt és vér szennyezte b* az iskola fehér falait. Amikor azonban a tanító ott feküdt előttük holtan, az emberek elszörnyedtek. Dermedt csend állt be. Azután lassan elszéledtek. Mélységes szégyen fogta el őket, akik nemrég még ártatlan emberek vérét követelték,

— Magának mégis hozzá kellett mennie az adószedő fiához? — kérdeztem.

— Hová gondol? — kérdezte csodálkozva Zajnab. — Az egyetlen, aki « férjem lehetett volna, odaadta életéi másokért! De számomra ő él. Helyette most már én tanítom a gyermekeket az iskolában. És éppúgy, mint ő. én is a saját gyermekemnek tekintem vala* mennyit.

Elhallgatott. Hallgattam én is, el.

O gondolkoztam.

Váratlanul megkérdezte:

— És te hol laksz, idegen’

— Az úton — felelem mosolyogva, — egyszerűen az úton. Vándorlók, figye« lem az embereket, ha megszomjazom, egyenesen a patakból iszom. De vezesd tovább a tehenedet, mert már a ruhám ujját harapdálja.

A fiatal lány elneveti magát és a ne. vetése finom ezüst csengetyű hangjához hasonló. Ez a csilingelés sokáig hangzik a levegőbe..:

Folytatom utamat.

Ismét előttem fut a régi út, vezet engem az ismerős országon keresztül. De hiszen ez már nem az a Kasmir, amelyet én ismertem.

az új Kasmir. A fiatal tanil.fi Kasmírja, — aki minden gyermeket szeretett — és a büszke Zajnabé;

<5