Bácskiskunmegyei Népújság, 1955. december (10. évfolyam, 282-308. szám)

1955-12-25 / 303. szám

Karácsonyi népszokások a kiskunságban

Mint az ország más vidékein, n Kiskunságban is szokásban volt karácsony hetében a kántá- ílás, betlehemezés. Leginkább a falusi szegénység gyermekei jártak betlehemezni, kántálni. Az esti órákban az egy társaságot képező három—négy gyermek elindult a falu utcáin. A kiszemelt háznál, ha már zárva találták a kiskaput, erősen bezör- •geítek s ha beengedték őket, akkor benyomultak az ámbi- fusra, de ha csak lehetett, a (konyhába, vagy a szobába. Ott îetették a betlehemet s két— bárom pásztor kifordított subával, csinált bajusszal a földre keveredett. Hosszú botjaikat maguk mellé vettek. Vezérük a csörgő pálcával állva maradt és az általa megadott jelre énekelni kezdtek:

Megsült a malachús, jól é>:em v. szagul.

túrosak nékem adnák a hdtulsó combját.

lajtdskám is várja a fényes garaskát,

Magam is meginnám a mézes borocskát !

A kapott élelmet a magukkal vitt zsákba rakták, a pénzt, néhány fillért pedig a zsebükbe rejtették, aztán mindent megköszönve odébb mentek egy házzal.

A kántálásnak, betlehemezés- nek nincs előírt szövege, sok helyen a kántálók találékonysága szül újabb rigmusokat:

Süttödős, koppantós kalácsos estét, gazda Van-e ölegendő sült kolbász, szalonna!

Karácsony napja után sem hagyják abba a kántálást. Még le se szedték az asztalról az ünnepi terítéket, felhangzik a köszöntő gyerekek rigmusa:

Megjöttünk mi jó este 1 stván kösz öntésire.

ARÁCSONY

Csillagszórós csend ül kis szobánkban elmerengünk hosszan a homályban.

Fehér gyertyán kalácsszínű lángok Nyújtóznak, mint mesés óriások.

Ezüst fenyőnk dús kárpitját nézve Angyal helyett — feleségem képe Tekint le rám, s mosolygása szárnya Hasimul a gallyak illatára.

Hömpölyög az ajka halk Tiszája Nyomtatott könyv szeme vallomása Átölelő karja gyűrűs fészke Beleolvad szerelmem egébe.

Kis színésznőm, drága feleségem!

Éveimet éveiddel mérem.

Gyors madár az idő rohanása Hal esztendő szerelmünk kovácsa.

Éjfél felé baktat már az óra.

Fehérszekfűs hó pásztáz a hóra.

Ajándékot osztogató anyák Csókjaiból fogannak a rózsák.

A világot betakarja, áldja Rckegalainb fehér vitorlája.

Kis családom, átölelem benned Mindazt, mit az ember megteremtett.

Te adsz nékem szívteremtő lelket.

Nyugalmamat megszépítő tervet.

Alkotáshoz jövőt látó álmot S álomból szőtt valódi világot.

Bieliczky Sándor

Másnap már János nevére

fordítják a rigmust.

Aprószentek napján a mustármagozás és a suprikálás volt szokásban. Színes pántlikával díszített fűzfavesszőket kötöztek össze és a lányosházakat járták. A suprikálást már leginkább házasulandó legények folytatták. A lányokat a következőképpen köszöntötték:

Azért jöttünk a fagyon, hogy megmondjuk, mi vagyon. Aprószentek ma vagyon,

Minden ember vigadjon.

Ezután a leány vállára, meg a hátára ütögettek a suprikáló vesszővel. A leányok több helyen bezárkóztak idejében, de a legények beugráltak a kapukon s a leányokat kíméletesen megvesszétek. Még rigmust is mondtak hozzá:

Bút ne láss! Kelóses ne légy! Jövő ilyenkorra harmadmagaddal légy!

A suprikálókat általában szívesen fogadták, ételiel-itallal kínálták és kedélyes beszélgetés után tovább álltak. Néhol a férfiakat is megsupi ikálták s vitték magukkal tovább.

így élt, szórakozott magára I maradottan a falvak népe a I hosszú karácsonyi éjszakák unalmában — az ünnepeken túl I a ritkán látott kalácson jártatva I gondolatát.

Termékenyítő, irányi mulató határozat

fi ét író — hét nyilatkozat

A Központi Vezetőségnek az irodalomról szóló legutóbbi határozata számunkra is termékenyítő hatasú és irányt mutató. Mi, Bács-Kiskun megyei írók eléggé távol élünk az írószövetségtől és még távolabb annak belső vitáitól, s ez jó is, rossz is. Jó, mert az utóbbi hónapokban kialakult bizonytalanságok és útvesztők nem voltak ránk bénító hatással, — és rossz, mert így a hibák is hosszabb ideig élnek leleplezetlenül, sőt terebélyesednek, s a tisztulási folyamat is lassúbb. így eshetett meg, hogy éppen kialakuló irodalmi életünkben az öncélúság kezdett uralkodni, társaságunk, a Katona József Társaság mínd- ezideig nem tudott szilárd és konkrét munkaprogramot kidolgozni, s lapunk, a Kiskunság is, csak részben tudta betölteni temegnevelő hivatását.

Ezért különös öröm számunkra a Központi Vezetőség világos és határozott útmutatása. A Kiskunság legutóbbi (III.) száma már ennek termékenyítő hatását mutatja. De ez még csak a kezdet. Szervezeti téren és alkotásokban egyaránt sokat kell és sokat akarunk is tenni, hogy a Központi Vezetőség határozatát maradéktalanul végrehajtsuk, és irodalmunk azzá váljék, aminek lennie kell; fegyverré dolgozó

népünk öntudatának, hazájához, alkotásaihoz, jelenéhez és szocialista jövőjéhez való ragaszkodásának emelésében.

Madarász László *

A Központi Vezetőség iroualml életünkről szóló határozata felébreszti élő lelkiismeretűnket. Népünknek, szocializmust épít.) hazánknak — úgy érzem — adósai vagyunk. Az utóbbi időben sok elvonatkoztatott témájú verset olvashattunk, amelybői a pesszimizmus sötét körképe csendült ki. Hiányoltuk a jövőbe mutató írásokat. Tehetséges, fiatal íróink keze és gondolatvilága a múlt talajában gyosere- zett és a visszapillantásom eltakartam szépülő jövendőnk arculatát.

Megszívleltem a Központi Vezetőség határozatát. Nyugodt és úszta telkiismerettel vallom, hegy nincs felemelőbb érzés, mint a kommunizmus ügye mellett hitet _ tenni. népünket neXel°> ®^®tét megszépítő, gyönyörködtető írásokkal.

Mondjuk ki bátran, hogymiiy cél érdekében és kinek a szamára írjunk. Ez természetesen szilárd elvi állásfoglalást követel népi demokráciánk mellein

Bieliczky Sándor

A Képzőművészkörök Országos Konferenciája után

dik megyénkben, kettő Kecskeméten, egy-egy Baján, Kiskun- délegyházán, Kiskunhalason és Kiskőrösön.

A Képzőművészeti Hetek rendezvényei között fontos szerepet töltött be a Képzőművészkörök Országos Konferenciája, mellyel egyidőben december 15-én nyílt meg a Képző- és Díszítőművészkörök Országos Kiállítása. A beküldött több mint 2000 műből mintegy 500 került kiállításra, örömmel és büszkeséggel állapíthatjuk meg, hogy a kecskeméti Révész Imre és a bajai Rudnay Gyula képzőművészkor tagjainak több alkotása szerepelt az ország legjobb körtagjai- I nak művei között. A kiállítás azt bizonyítja, hogy a képzőművészköri munka jelentős eredményeket hozott, az ott dolgozó öntevékeny képzőművészek egyre elmélyültebben ábrázolják a jelent, fejlődésük egyenesvonalú.

Az országos konferencia részletesen foglalkozott a kiállítás értékelésével és a körök eddigi munkájával. A továbbiakban főfeladatul tűzte ki az ifjúság képzőművészeti nevelésének ío- i kozását.

I Megyénk adottságait tekintve j legeredményesebbnek látszik a I képzőművészeti nevelés érdeké- I ben, hogy az üzemek és vállalatok, de legfőképpen a DISZ szervezetei fontos feladatuknak tekintsék a képzőművészeti nevelést, a körök támogatását, s a sörökben működő fiatalok buzdítását, lelkesítését. Küldjék tehát a jövőben az érdeklődő, tehetséges dolgozókat, a fiatalokat a megye képzőművészköreibe, hogy nevelésüket avatott irányítással biztosíthassák, öt ilyen tanácsi és egy szakszervezeti képzőművészeti kör műköAz értekezlet tanulságai arra is rámutatnak, hogy a kultúrott- honvezetők előtt tág lehetőségek nyíltak díszítőművészkörök további szervezésére. A kiállított munkák dolgozó népünk díszítő- művészetének lendületes, új fejlődéséről tanúskodnak. Biztatás megyénk számára, hogy egyik díszítőművészkörünk, a kalocsai, értékes kiállított tárgyakkal szerepel a kiállításon.

Udvardi Gyula, megyei képzőművész referens

Karácsonyi történet egy kicsi csizmáról

őszinte egyik napról a másikra hi- *** degebbre fordult az idő, az eget szürke felhők borították és estére megindult a havazás. A termelőszövetkezet juhászai már beterelték a nyájat, bevégezték a munka legjavát és odatelepedtek valamennyien a nagy ládára, a lámpa alá. A fiatalabb)a cigarettát sodort, az öregebbje meg pipára gyújtott. Hatvan-hetven éves korban már csak a pipafüstnek van igazán jó íze. Fújták a füstöt, pöfékeltek, aztán beszélgettek. Erröl-arról, hogy ki, mit vásárolt a zárszámadás után s közben a régi, kemény telekre, a szegényes karácsonyokra, terelődött a szó.

öreg Mócza Bálint, a termelőszövetkezet legidősebb juhásza a bajuszát simogatta. Látszott rajta erősen, hogy izólani készül. Nem is váratott magára sokáig.

— Ezt hallgassátok meg, amit most én elmondok — törte meg a csendet. — Még abban az időben történt, amikor fiatalabb voltam. Nem viseltem ilyen fehér bajuszt akkor, fekete volt még az huszonöt esztendővel ezelőtt. A grófi birtokon terelgettük a birkákat. Egyszer, tavasz elején valahogy egy tíz— tizenkét esztendős forma árva gyerek került közénk. Bevettük bojtárnak. Mondom, oda került közénk. Eleinte senki sem igen szívlelte. Mindegyik a maga cselédjének használta. Az egyik a csizmáját pucoltatta vele, a másik meg dohányért szalajtolta. Kinek, mi jutott eszébe. Volt, aki haragudott is rá, hogy minek jött ez ide? Miért nem maradt az anyjával? Féltek, hogy eleszi előlük a kenyeret. Pedig ügyes volt a gyerek nagyon emlékezik vissza az öreg juhász.

Csend van, figyel mindenki erősen, öreg Mocza Bálint nem beszél a levegőbe. Oka van annak, hogy most ezt ' elmondja és tanulság van minden sí«*

— tj

vában. Hát ehhez igazodtak. Néhányan, akik az előbb még álltak, lábujjhegyen jőve-menve szalmát vetettek a láda elé és leültek. Az öreg megvárta, míg lecsendesednek, aztán folytatta;

gyszer éjszaka, amikor már mindenki az igazak álmát aludta, hallom ám, hogy szívet szaggatóan rí, hiippög a gyerek. A kis lámpás ott világolt fölöttem! Kézbe vettem, gondoltam, megnézem már, mi a baj. Akkor látom, hogy a gyerek ott kuksol a sarokban és zokog, de keservesen. Nem tudtam hamarjában, hogyan is szólítsam. Nem szokta az ilyen magamfajta pásztorember a szép beszédet. Hiszen a magunk gyerekeit is csak úgy rzólíi- gattuk, hogy héj, gyere ide te kötök. Már most, mit mondjak ennek itt? Mert igaz ugyan, hogy megszerettem az istenadtát, de nem volt nekem gyerekem soha, elhalt az asszony fiatalon s aztán, hogy kikerültem az ég alá bii- katerelönek, nem is volt eszembe, hogy családot vegyek a nyakamba. Mondom, egy darabig csak állok ott és nézem a gyereket. Az meg csak sír.

— Hát te miért rísz? — kérdem tőle. Néz rám, s a két szeme tele könnyel. Nem felel, csak zokog tovább. Nem tudtam, mit monójak neki, hogyan vigasztaljam. Hát ráijesztettem:

— Ha nem hagyod abba, hazaviszlak

anyádhoz! '

— Nincs énnekem se édesanyám, s: édesapám — felel vissza a gyerek hüp- pögve. Értettem én már bezzeg, hogy mi a baja. Úgy megszántam egyszerre, hogy majdnem elejtettem a lámpát.

— Aztán hát ezért rísz? — kérdeztem.

— Ezért. Meg azért is, hogy engem itt nem szeret senki.

— Ezt meg mért mondod? — kérdeztem elképedve.

— Azért, hogy engem csuk küldözgetnek, hogy eridj ide, szaladj oda, de mégis a kutyát simogatják. Miért is nem lettem kutya, miért vagyok én árva? — zokogott a gyerek úgy, hogy belófacsarodott a szívem,

— NÓ, azért ne ríj)! Majd én gondomba veszlek — bátorítgattam a gyereket s hogy megvigasztaljam, kézbe kaptam, a kis árvát. Olyan volt az szegény, mint a pehely. Kicsi is, vézna is. Akko-r jöttem eszemhez, hogy bizony nem is igen láttam én enni ezt a gyereket. Odavütem magamhoz, ott csináltam neki vackot mellettem. Attól kezdve nem bántotta, a Gergelyt senki. Mert Gergelynek hívták. Szegő Gergelynek. Hanem kinn ázott egyszer a Gergely s kapott olyan tüdőgyulladást, hogy azt hittük, apja-anyja után megy hamarosan. De etettük, itattuk, ápol- gatluk, aztán csak kilábalt belőle.

Akkor már a szentmihály nap * * után voltunk, a nyakunkba szakadt a tél. Gergelynek úgy ígérték, ha letelt az esztendő, kap egy pár csizmát. A kommenció osztáskor magamra vállaltam, hogy a csizmát majd elhozom neki. Hanem, halljátok, jól megkaptam. Azt. mondták, mit akar az a kölyök, hiszen az esztendőt sem dolgozta ki, három hónapig heverászet, betegeskedett. Egyszóval nincs csizma. A gyerek ott volt télidőben, mezítláb. Sírt a Gergely keservesen, amikor megtudta, hogy karácsonyra sem lesz csizmája. Mert közeledett a karácsony nagyon. Egyik este odaintettem Tompa \Gyulának, testi-lelki jócimborámnak.

— Csizma kéne ennek a gyereknek itt — mondom neki, aztán kivettem a zsebemből három pengőt. Megértette nyomban, miről van szó. Karácsony előtti napon egyben is volt a csizma ura, aztán bementem a városba és megvettem Gergelynek a csizmát. Halljátok, en olyan örömmel vittem azt a kicsi

csizmát, mintha a magam gyerekének vinném. Mire kiértem a pusztára, Tom- pa Gyula már karácsonyfát is állított az istállóba. A gyerek addig bent melegedett a: egyik juhásznál. Beküldték. hogy meg ne neszelje a dolgot. Mikor készen lettünk, előhívtuk Gergelyt. Addigra már a gyertyákat is meggyújtottuk. Mindannyian ott topogtunk az istállóban. Lábujjhegyen jártunk és olyan csend volt, olyan békesség, hogy szinte hallottuk egymás gondolatait. Tán nem is annyira hallottuk, mint inkább éreztük. Mert megérzi az ember, hogy kivei dobog együtt a szíve,

— Elég az hozzá, hogy szépen élőké* szítettünk mindent. Tompa Gyula behozta a gyereket, mi meg álltunk ott esetlenül, a gyerek arcát figyeltük. Azt láttátok csak volna, amikor a karácsonyfa alatt megpillantotta az odakészített csizmacskát! Odaállt a fa alá, a csizmát nézte, aztán minket, aztán megint a csizmát. Alig tudott szóhoz jutni ámulatában.

— Né, kicsi csizma, Igazi csizma —r szólalt meg végre a gyerek.

— A tiéd, Gergely — mondtam, de valahogy olyan furcsa volt a hangom., hogy nem ismertem rá.

— Igazán az enyém? — kérdezte mégegyszer hitetlenkedve a gyerek.

U/i i nem tudtunk felelni az öröm- tői, csak intettünk, persze, hogy az övé. Olyan boldog lett az a gyerekt hogy olyan boldogságot én még nem láttam gyermek arcán, csak mostaná-• ban. Mi meg fordultunk hol erre, hol arra, újra almolni kezdtünk, hogy ne lássa meg szemünkben a könnyet. Mert) könnyeztünk a boldogságtól, hogy örömet szerezhettünk ennek az apátiánt anyátlan, kicsi árvának, ott az istálló-* ban, karácsony estéjére. Mert amit ne m adott meg neki az uraság, hát meg- adtuk mi. a magunk )ó szívéből...

Ernyő Jánost