Bácskiskunmegyei Népújság, 1954. augusztus (9. évfolyam, 181-205. szám)

1954-08-29 / 204. szám

BORBÉLYMŰHELYBEN

0 FALUSI

HALVÁNYAN derengő

fény imbolyog a nemesnádudvari borbélyműhely ablakain keresztül az utcára. Az ajtó felett kinyúló karon megvakult réztányér himbálódzik unatkozva. Pár lépcső vezet a műhelybe. Csattog az olló, serceg a szappanhabot túró beretva és a serény munka láttán az ember önkéntelenül is dudorászni kezdi a Sevillai borbély híres áriáját: »Figaro itt, Figaro ott, Figaró mindenütt...«

MERT MIND A NÉGY forgószék mellett folyik a munka. Mégis egy lopva felém küldött tekintet, máris eljuttatja a borbélyműhely ismert invitálását:

— Tessék helyet foglalni kérem, egy perc és sorra tetszik kerülni.

Amolyan borbélyötperc. Hiszen elég összeszámlálni a várakozókat a fal mellett húzódó lócán. Vannak vagy tizenketten. Jó, ha egy várakozóval 8—9 perc alatt végeznek, mert itt mindenki »stuccoltat«, bajuszt igazíttat. Este van, ráérős már az idő, valaki meg is jegyzi az egyik szék öbléből: ki is borotválhatsz, Marci, nem hajt a tatár.

AZ IDŐ LASSAN múlik és

ráérünk egy ilyen falusi borbélyműhelyben jól körülnézni. Egyetlen rekvizitum sem hiányzik. A tükrök alján ott pihen mindenütt a szappanozócsésze, az ecset, a kölnit fúvó labda, a borotvakést fertőtlenítő kis porcelántartály. A várakozók beszélgetnek, újságot olvasnak, na meg egymást méregetik. A négy dolgozó közül az egyik nő. Hellenbart Mártonná.

AZ ILYEN FALUSI borbélyműhely valóságos kis hírközpont. Most is arról beszélgetnek, itt volna már az ideje a külbogyiszlói út rendbehozatalának. Ezt Kovács János éppen- úgy helyesli, mint Nagy Gyula, de szinte egyszerre toldják meg: ha az sürgős, hát sürgős volna a községbeli járdák kikövezése is. Ez aztán valóságos kis vitát eredményez. Bírálják a tanácsot, hogy a község csinosítására alig fordít gondot. Hát ez igaz, — gondolom magamban —, mert most, hogy a piactéren jöttem keresztül, alig győztem kerülgetni a sok víztócsát, mely ott gyülemlik a szanaszét tátongó gödrökben,

A LOCA VÉGÉN ülők más

megvitatni valót találnak. Maráz András azt magyarázza, miért van szükség az időben végzett őszi mélyszántásra. — Mélyszántással lehet csak megfelelő módon az őszi és téli csapadékot tartalékolni,

A mühelyajtóban emberek gyülekeznek. A szomszédból kerültek elő. Vonzotta őket a világosság, na meg a kiszűrődő szavak. A beszélgetésekbe nem egyszer bekapcsolódnak, ilyenkor fokonként mérik a lépcsőt, míg beljebb kerülnek. Hogy nem a várakozók sorait népesítik, azt abból lehet megállapítani, nem ülnek a lócára, a falat támogatják.

A FENÖSZIJON csattogva

élesedik a borotva éle. A beszélgetés halk zsongása most élesebbre fordul. A szavakból érezni lehet, hogy amit most vitatnak, már eddig is sok bosz- szúságot okozhatott. Még a kis borbélyműhely dolgozói is belekapcsolódnak a beszélgetésbe. Kicsiségnek látszik a probléma és mégis nagy. Legalábbis az ő számukra. Most legutóbb is úgy robbant ki, hogy messze vidékről színjátszó együttes érkezett azzal a kitűzött céllal, hogy Nemesnádudvar és Hosszúhegy dolgozóinak egy-egy előadást tartanak. Alig lehetett meggyőzni a színjátszókat, hogy Hosszúhegy, mint elnevezés, sehol másban nem található meg, mint az itteni állami gazdaság elnevezésében. Mennyi kalami- tást okozott már ez az elnevezés. De vájjon ki is találhatta ezt ki?

— Miért kellett a mi állami gazdaságunkat Nemesnádudvar testéből kiszakítani,

MONDOTTAM, hogy nem nagy a probléma, a nemesnádudvariakat mégis erősen foglalkoztatja. Községük lebecsülését látják abban, hogy a nemesnádudvari állami gazdaságból egyik napról a másikra hosszúhegyi állami gazdaság lett, ami van is, meg nincs is.

ÍGY TELIK az idő, fogynak a várakozók. A borotválá- sért, hajnyírásért járó fizetséget mindenki kihámozza a bukszából. Olyan természetesnek veszik ezt, mintha faluhelyen ez lett volna mindig a borbélyfizetség rendje. Szinte már senki sem emlékezik a búzabérletre, a vékákra, melyekkel ilyenkor ősszel mérték a borbély évi járandóságát,

Szinte utolsónak kerülök a borbélyszékbe.

— Hajnyírás, vagy borotválkozás?

— Csak egy kis beszélgetés.

A BORBÉLY tekintete élesen belém fúródik. Nem engedem soká tépelődni, nekiszegezem a kérdést:

— Mennyire befolyásolja az üzlet menetét a zsilet?

Püff neki! A kérdés mint a bomba robban. Minden kritika ellenére ennek a zsiletnek »éle« van,

—I Zsiletpengét a községben nem vásárolnak. Életveszélyesnek tartják, — kezdenek a borbélyműhely dolgozói szinte egyöntetűen meggyőzni véleményükről. Hellenbart Márton meg mindjárt hozzá is fűzj:

— A zsilet városi emberiek való, nem falusinak.,,

MIÉRT E VIHAR egy pohár

vízben? Csak nem attól ijedtek meg, hogy pengéket akarok árusítani? Szinte örülök, hogy mikor a borbélyszékbe ültem, nem a borotválkozást választottam a beszélgetés ürügyéül, mert esetleg éles »karcolatba« vonták volna arcomon a témát.

De megnyugodnak a kedélyek. Beszédesek lesznek. Szeretik műhelyüket, ápolják, gondozzák, nagy gondot fordítanak tisztántartására. Naponta 60— 70, szombat este, vasárnap délelőtt 400—500 ember is megfordul a műhelyben. Összebarátkozunk. Erdős Nándor most már mosolyogva árulja el:

— Azért ne tessék ám hinni, hogy nincsen ember, aki ne zsilettel borotválkozna. De azokat könnyen felismerjük. Hogy miből? Hát csak hajnyírást parancsolnak. ..

EMBERISMERÖK is a borbélyok. Ez már hivatásukhoz tartozik. Mindjárt el is árulják ebbeli jártasságukat.

— Mi borbélyok ilyen faluhelyen még a legféltettebb titkait is ismerjük az embereknek. Nem kell, hogy elárulják, nem kell, hogy beszéljenek róla. Ezt jól tessék megjegyezni. Ha valaki minden másnap jár be borotválkozni, akkor abban valami szívügy rejtőzködik. Ha aztán ezt a mindennapi borotválkozás váltja fel, az mással, mint házassággal nem végződhet. Persze, ez főleg a fiatalságnál mutatkozik meg. A házas embernél? Kérem, itt is megvan a biztos recept. Ha hétenként kétszer borotválkozik, akkor becsüli az asszonyt, ha hetenként csak egyszer toppan be, akkor már nagyon beletört a járomba. Ha még hetenként egyszer sem talál be hozzánk, akkor a buksza körül történt valami hiba.

Annyi azonban bizonyos, hogy mindig több a munkánk és az előbb említett szépítkezési fázisok is mind összébb zsugorodnak, és a társalgás is egyre érdekesebb és vidámabb. B. L.

Levél egy funkcionáriushoz

Kedves Elvtárs! A halasi rendörklubban, a Sertéstenyésztő Vállalat élüzemavató ünnepségén találkoztam. Veled. Régóta ismerlek, de ilyen »nemhivatalos« keretek között — ízes vacsora, söröspoharak, zene mellett, — akkor láttalak először. Felszabadult öröm uralkodott a társaságban, hiszen kemény munka eredményét ünnepelték itt a dolgozók. A vacsora után méginkább kinyílt a jó hangulat, mint napfényben a rózsa. A zenekar még le sem nyelte a vacsora utolsó falatját, a fiatalság már a pódiumra sürgette őket muzsikálni. De az első keringő hangjaira hamarosan eltűntek mellőled idősebb asztaltársaid is: szerényebben, de ott forogtak a fiatalok között. A táncszünetben fogyott a habzó sör, nevető emberek ették, kisebb híján, leveskanállal a fagylaltot. Egy-egy csoport hallgatónótát rendelt s ha Nyilasék hegedűjén felsírt az »érit,őszélén nagy a zsivaj, lárma«, — még azok is dalolni kezdtek, akik 20—30 éve megbuktak énekből az iskolában. Szép volt, kedves volt, Tiszta, minden duhajkodástól, Ízléstelenségtől mentes vidámság tombolt itt világos reggelig.

S Te, kedves elvtárs, úgy ültél ebben a társaságban, mint a merevség, komorság húsból-vérből alkotott szobra. Tekinteted, megvető hidegséggel siklott a foxtrottozó párokon. Félórai időközökben kurtát hörpintettél poharadból. (Egész este nem fogyott ki előled az egyetlen pohárka sör). Ha zengőbben szállt feléd Nyilas Miska hegedűjének egy-egy kristályos akkordja, unottan doboltál az asztalon ujjaiddal. Próbáltak felvidítani, bevonni a társaságba. De aki leült melléd, udvarias kifogással öt perc múlva otthagyott. Egyszerűen nem tudott Veled társalogni, mert nem voltál hajlandó másról beszélni, mint termelési problémákról, elméleti vitát kezdeményeztél egy külpolitikai kérdésben> Felháborodva jampec-táncnak Ítéltél egy délszláv kőiét, amit az egyik dolgozópár táncolt, míg fel nem világosítottak tévedésedről S amikor a társaság a zsebkendőjátékos tanéba kezdett, őszbajszos bácsiktól a fiatalokig mindenki beállt a körbe a »megismerni a kanászt« pattogó dallamára, — akkor a Te számodra betelt a pohár s néma méltósággal kivonultál. Azt vártam: a küszöbön túl letörlőd a cipődet, nehogy egy szem port is elvigyél magadon erről a »léha emberekkel teli« helyről. S meg kell mondanom: nem hiányoztál senkinek. Fel sem tűnt, hogy nem vagy már ott, En még örültem is, hogy nem látom többé a sarokban merev, savanyú arcodat.

Elgondolkoztam viselkedéseden. Először bosszankodtam: hogyan élhet ilyen savanyú ember a világon s miért jön el vidám társaságba hangulatrontónak, ha tisztségénél fogva kap is meghívót? De aztán rájöttem: inkább sajnálnom kell Téged. Mert nehezedre esett Neked, kedves elvtárs, a rádkényszerítelt álarc. Én tudom: viszketett a Te talpad is a pattogó táncnólára. Hallottam már egyszer, hogy dúdoltad az erdőszéli cigányvajda lányának szomorú históriáját s masok is elmondták, hogy családi asztalodnál nem éred be egyetlen pohár sörrel. Miért volt hát ez a magatartás? En úgy gondolom: a tekintély kedvéért. — Funkcionárius vagyok. Mit szólnak, ha én is leereszkedem a tömeg színvonalára? Mégiscsak kötelez a tisztségem, nem állhatok oda ugrálni a parkettre, nem nótázhatom, mint a többiek... — így érzed. S kedves elvtárs, ne haragudj, de szerintem, éppen ezért rosss lunkcionárius vagy. Tarthatsz jó beszámolókat, elvi vitákban győztes lehetsz. Teljesítheti tervét az irányításod alatt dolgozó üzem, vagy község. De a körülötted élő emberek csak tisztelnek, vagy félnek tőled, elismernek, vagy szótfogadnak, — de nem szeretnek. Bizalmatlanok Hozzád s ha hivatali szobádon kívül találkoznak Veled, elakad a szavuk, menekülnek a közeledböl. A * tekintélyedet« őrizgeted s közben a sokkal nagyobbat veszíted el: embertársaid baráti vonzalmát, azt a lehetőséget, hogy megismerd őket nemcsak a munkában, hanem a magánéletben, a szórakozásban is. De így olyanokká válnak számodra az emberek (mert Te is ilyenné váltál feléjük), mint az a bolygó, amelyik keringésében mindig csak egyik oldalát fordítja felénk. Ezt az oldalát jól ismerik a csillagászok, — de a másikról csak elképzelések vannak. A bolygó pedig mindkét oldalával alkot egészet. A munkás, vagy a hivatali beosztottad nemcsak termelő, beszámolókat hallgató valaki, hanem ember, akinek öröme, bánata van, ki nemcsak százalékot tud teljesíteni, de táncolni, vigadni is szeret. Kedvet elvtárs, törekedj meismerni a bolygó másik oldalát is ahhoz, hogy vezetni, nevelni, segíteni, megérteni tudd a dolgozókat!

C. Ka

cA tőf tétiehul iíuiLi naqjii temetof e

A BAJAI JÁRÁS, de tőle távolabb ■í*p a bácsalmási járás is a történelmi múlt nagy temetője. A hódító és vándortörzsek az avarok, szkiták, jazig szarmaták nagy felvonulási útja volt a Duna—Tisza közének lapályos, termékeny, vadat, halat bőven adó területe, melynek árterületein az egyes törzsek egy gyűjtögető hátsági kultúrát teremtettek.

A rendszeres kutatómunka lépésrpl- lépésre követi az évszázadok és ezre- dek útját, hogy a feltárt leletekből és emlékekből állapíthassa meg az itt élt vándor és hódító törzsek kulturális berendezkedését, életformáját. A már feltárt késő avarkori temetők, a bronzkori umasírmezők, a II—III. századbeli szarmatakori sírmezők, a most feltárt sükösdi XVII—XIX. századkorabeli

templomromok és sú'mezők mind tanúságai az egyes korszakok fejlődéséne.?, az itt élt törzsek kulturális fejlettségének, annak az időszaknak, mely a neo- latikus csiszolt kőkori kultúra óta az ember útjának, életformájának fejlődését mutatja.

Mi volt az életforma a Duna—Tisza közének ezen a táján, mely messze Keletről olyan hívogatólag csábította a nomád és vándortörzseket erre a tájra. A termőterület, a vadászat-halászat, a későbbi időben az állattenyésztés, majd

ezt követőleg a belterjes gazdálkodás. Mindaz, ami ma is jellegzetessége a bajai és bácsalmási járásoknak. A múltban, akárcsak a jelenben ez a terület gazdag bőségével a megélhetést biztosította és csábítólag hatott a letelepedésekre.

VESSÜNK CSAK egy pillantást a ’ múltnak ezekre a bizonyítékaira, mely évezredekig és századokig a föld mélyén pihent. Az időszámítás .előtt 3000—2000-ben földbekerült neoletikus csiszolt kőkorszak maradványai kerültek napfényre Vaskúton. Itt már nyomára bukkantak az első cserépedényeknek, hiszen addig az ember ha a tüzet ismerte is, a cserepet még nem fedezte fel, előállítását még nem ismerte. Az első fém ismerete hozta létre a rézkultúrát. Ennek nyomára még a Duna vonalában nem bukkantak, de a Tisza melletti város: Szeged, már feltárta emlékeit. A 2000—900 évig tartott bronz- kultúra nyomait bizonyítják a Kelebia, Szeremle határában folyt ásatások, a kimérek-kelták jelenlétét igazolják a Sükösd, Nemesnádudvar határában végzett kutatások. Ugyancsak ennek nyomai kerültek napfényre Vaskút. Katymár határaiban. Az időszámítás előtti 300 év körül otthont alapító szkiták emlékeit tárták fel Tompán, a III. században letelepedett jazig szarmaták hódításainak nyomára bukkantak Sükósd, Katymár, Madaras határaiban végzett kutatómunka során. A kutatómunka így követve a történelmi múlt útját, bukkant rá Madaras határában Attila idejében élő germán-hunok emlékeire, az Árpád-kori honfoglalás rengeteg településeinek nyomaira.

A RÉGÉSZETI ásatások hatalmas mennyiségű emléket tártak fel, melyek ma már a bajai Türr István múzeum régészeti osztályát gazdagítják. Az ásatások, a napfényre került kortörténeti adatok adják magyarázatát az egyes községek alapításának, telepítésének történetére is. Sükösd például az első település nyomait a meredélyben mutatja, mely m0 a szabályozott Duna- vonal árterülete. A rendezetlen Duna gyakori áradásai késztették az itt települőket, hogy házaikat a magasabb területekre, a község mai helyére építsék.

A Sükösdön most folyt ásatások egy bronzkori urnatemetőt és egy szarmata«

kori temetőt tártak fel. Az első nyomo* kát, az apró bronztárgyakat és vasdarabokat Csukás Imre fedezte fel, aki azokat összegyűjtve magával vitte Kiskőrösre. A mostani Sebestyén-féle szőlőben a hozzánemértés és a »kincs«- keresés 12 sírt dúlt fel, gazdag leleteit tönkretéve, A mostani Tőzegtelep helyén folytatott kutatás egy 1083-ban létesült település nyomait tárta fel, melyet az akkori árvíz teljesen elmosott és finom fövenyével betemetett. Az egyik feltárt sírban fejlett technikával készült bronzibulára és a csontváz nyakának felső részén két fehér hordóalakú pasztagyöngyre, bal mellén egy bronzból készült félholdra bukkantak. A többi sírokban gyöngyöket, bieomdes orsógombokat találtak. Mindezek azt bizonyítják, hogy ebben a korban már a test külső díszeire is súlyt helyezte® és kellő technikával rendelkeztek azok előállítására.

A MÚLT ÍGY KERÜL lépésről* lépésre feltárásra, hogy a kortörténet a maga gazdaságával bizonyítsa az itt élt vándor és hódító törzsek életét, berendezkedését, az elmúlt évszázadok fejlődését.

A gazdag anyagból kiállítás készül, hogy mindenki számára közkinccsé tegye azt a múltat, melyet az enyészel vasfoga sem tudott végleg eltemetni,