Bácskiskunmegyei Népújság, 1954. június (9. évfolyam, 128-153. szám)

1954-06-13 / 139. szám

SZÁZ ÉVE 3ÁR KECSKEMÉTI FÖLDÖN VONAT Mi, akik hozzá vagyunk kényeztetve, hogy a menetrend szerinti percben érkezzék az állo­másra és induljon onnan. a vonat, már el sem tudjuk képzelni, milyen lehetett az a világ, ami­kor nem volt vasút és gyalog, szekéren, gyors­szekéren, vagy lóháton kellett megtenni minden nagyobb utat. Megtehette, akinek ideje és módja volt hozzá. Mert bizony a vasút nélküli utazás sok időt és költséget igényelt. Egy-két passziózó nagyúr, vagy kalandos kedvű diák rótta csak kedvtelésből a kiépítetlen országutakat, no meg a nemzet napszámosai, a vándorszínészek. Má­sok csak kényszerűségből vágtak neki a szom­széd határon túlhajtó utazásnak. Nemcsak a ké­nyelmetlenség és költség miatt, hanem azért is, mert a vasúttalan utaknak mindig akadtak ön­kéntes vámszedői. Katonáskodás, földesúri ön­kény elől bujdosó szegénylegények, akik egyéb vámolnivaló híjján bizony nem átallották, külö­nösen a gazdagabbnak látszó utazóknak, az életét elvámolni. Ha fővasútvonalunknak belénk rögződött, ál­landónak tetsző vonulatán végigtekintünk és el- nyönyörködünk benne, hogy valahol a délibábos messzeségben hogyan fut össze a fényes acélsín­pár, el sem hinnők, hogy ez nem időtlen időktől kezdve van így, hogy a kecskeméti határt csak alig száz éve szeli keresztül a vasút. Persze száz évvel ennek előtte nem olyan egyszerű dolog volt a vasútépítés, mint ma a hegyeket elmozgató technika korában. Ma a közlekedési vonalak léte­sítése és fenntartása állami feladat. Akkor attól függött egy-egy vonal kiépítése, hogy elegendő hasznot tud-e biztosítani a vasútépítésre szaba­dalmat nyert magántársaságnak. A megyei levéltárban őrzött okmányok sze­rint a Kecskeméten átvezető vasút megépítésé­nek terve mindjárt az első magyarországi vasút­vonalak létesülése idején felmerült. Mint tudjuk, az első magyar sínpályán közlekedő vonat a nagyszombat—pozsonyi, majd a gänsedorf— pozsonyi volt. Mindkettő lóvontatású, évtizedekig az is maradt. Az első gőzvasútunk, a pest—váci, 1840-ban épült. A pest—szolnoki vonalat 1847-ben adták át a forgalomnak. Ez mér Kecskemét ér­dekeit is szolgálta, mert lehetővé tette a Pest— Kecskemét közti útnak néhány óra alatt megté­telét úgy, hogy az utas déltájban indult a fővá­rosból gőzvonattal, Ceglédtől pedig gyorskocsival folytatva útját, este 6—7 óra tájban befuthatott a város nagykőrösi-úti kapuján.­Ha a szabadságharc jóval fontosabb történé­sei közbe nem jönnek, Kecskemétnek is már ebben az időben meg lett volna a vasútja. Míg a fentemlített vasútvonalakat a magyar központi vasúttársaság létesítette, a Kecskeméten átvivő vasútvonalra külön társaság volt alakulóban. Ez a szeged—ceglédi vasúttársaság 1847 március hó 28-án Szegeden gyűlést tartott. A gyűlésen ho­zott határozatnak megfelelően 1847 március hó 30-án írásban kérte Kecskemét tanácsát, hogy sajátítsa ki a vasútépítéshez szükséges területe­ket és ingyen bocsássa azokat a társulat birto­kába. A kivitelezés nem ment végbe. Vonat he­lyett kecskeméti szabadcsapatbeli lovasok szá­guldoztak a határban és keltettek rémületet az osztrák mundér alatt reszkető szívekben, míg idegen túlerő segítségével gúzsba nem tudták kötni szaibadsághőseink erejét, 1850-ben vesz nagyobb lendületet a magyar- országi vasútépítés. A magyar területen lévő vasútvonalakat az osztrák állam veszi birtokába. Mint osztrák államvasúti vonalak épülnek a meg­lévőkhöz újabb vonalak. Ilyen jellegű vonalként épül ki a Kecskemétre vezető vonal is. A vasút útjába eső kisemberek sokat szen­vednek. 1851 június 29-én hat tagú bizottságot küldött kd a tanács a vasútvonal és indóház he­lyének kijelölésére. Az egyik kisajátítási ív 25 birtokos nevét sorolja fel. Ezek közt a legna­gyobb területet, 50 holdat, Sándor István bírja, van még egy 30 holdas birtokos, Nagy Imre nevű a listán, a többi 10—15 holdas, vagy még ennél is kisebb területtel rendelkező törpebirtokos. A kilátásba helyezett kisajátítási pénzt nem fizet­ték ki részükre. Varga Sándorné ötgyermekes özvegyasszony emiatt így kesereg 1852 november 10-én kelt beadványában: »magam és öt gyerme­kem kitartása körüli nyomasztó ínség kényszerít, hogy bepanaszoljam.. .« A továbbiakban elmond­ja, hogy 45 útból álló egész szőlejét elvették más­fél éve az indóház előtti tér létesítésére és egy krajcárt sem kapott, A vasút, süketen a panaszok iránt, gyorsan épül.1853 szeptember 1-én már Kecskemétig kész a pályatest. 1854 március 4-én indul meg a köz­lekedés Szegedig. A Vasárnapi Újság egyik, 1854 március havi számának Tárogató rovatában né­hány sorban meg is emlékszik róla. Ezt írja: »A Félegyházától Szegedig vivő vasút a napokban nyittatott meg a közönség használatára, így Bécs- ből egy nap és éjjel Szegeden lehetni. Hajdan ez útra sáros időben két hét kellett.« A lap ápri­lis 9-i száma újabb híradást közölt a dologról: »Vasutaink szaporodnak. A pest—szegedi vonal egy hónap óta át van adva a közönség haszná­latának s most már ennek folytatását vették munkába. Múlt március 20-án történtek az első kapavágások Szőregnél és Nagykikindánál a szeged—temesvári vonal létesítésére. A vonai vállalkozója Colombo Caesar.« A vonal magyar adófildérekből, magyarok Kisajátított földjeiből, fillérekkel fizetett magyar napszámosok verejtékével locsolva épült, a ma­gyar gyarmaton, az osztrák tőke hasznára. Mér­föld-köveit, őrházait Bécstől kezdve számozták. Alacsony testű, hosszúkémény ú gőzmozdony ok vontatták a régi postakocsikhoz hasonlóan fül­kénként, oldalt nyíló személykocsijait. A szilaj ménes, a rideg gulya riadtan bámulta, aztán meg­futott a mozgóházak csodája elől. A nép is ide­genkedve fogadta. Volt, aki soká élt még az­után, de haláláig nem próbálta ki. Nem magyar vasút volt ez, hanem idegen hatalom és idegen pénz magyart leigázó eszköze, A megindulástól csaknem száz évet kellett várni, hogy a nép birtokba vegye a vasutat. Ma már igazán a népé a vasút. Nem idegenkedik tőle. Szereti és becsüli, mint kulturális és gazda­sági felemelkedésének egyik legfontosabb esz­közét. JOÔS FERENC (Ismeretterjesztő Társulat) A rpádkorabeli földalatti várra bukkantak Dávodon Nem mindennapi levél érkezett az elmúlt napokban a bajai Tűn István múzeum régészeti osztályára. Hetyei István herceg« szántói dolgozó paraszt arról adott hírt, hogy Dávod község alatt földalatti vár húzódik, melynek bejárata Hercegszántón meg« található. A Magyar Nemzeti Múzeum megbízta Zalotay Elemér mú­teológust a földalatti vár felkutatására. Hercegszántó községben kevés nyoma akadt a várnak. An* nál több Dávodon. Az első nyom a hagyományok alapján ki» alakult néprege, melynek legfőbb művelője Simonyi József volt, akit a községben csak mint »Okos Törkölynek« neveztek. Többévtizedes tevékenysége és a határban végzett kutatómun- kaja nyomán vált ismeretessé a községben, hogy a falu alatt vár húzódik. Bolondos embernek nézték az öreg Simonyit, kü- különösen akkor, amikor arról is hirt terjesztett, hogy a határ különböző részein, a Vira-hegyen és a földvári dűlőben mérge3 gázok törnek fel. Egy kézlegyintéssel intézték el a dávodiak »Okos Törköly« megállapításait: bolond lyukból bolond szél fuj. Simonyi Józsefet leletei azonban nem hagyták nyugodnia Úgynevezett »virgulával« dolgozott. Ez az általa szerkesztett »műszer« 3—4 szál 20—30 centiméteres mogyorófavesszőből ál­lott, melyet egy közel egy méter hosszú vaspálcára erősített. Nem egyszer megesett, hogy embercsontokra akadt, sírokat tárt fel, de a múlt földbe ágyazott emlékeit nem sikerült fel­tárnia. A kutató munka mindenfelé Simonyi József kísérleteivel találkozott. A dávodi kutató az elmúlt évben hunyt el. Életé- ben mitsem tudva arról, hogy annyit megcsúfolt »rögeszméje« egy évvel halála után milyen gazdag tudományos eredmények­hez fog vezetni. Egy középkori erődítmény falait tárta fel a község keleti szélén, Hetényi Pál kerti földjén. Erről a tényről Créczy Lajos, dávodi iskolaigazgató monografikus tanulmánya: »Dávod község politikai múltja« ezt jegyzi fel: »Az u. n. Hetényi-féle ház körül végzett ásatások alkalmá­val várrészek maradványaira bukkant (már mint Simonyi Jó­zsef) és egy fel nem derített várfolyosó részlete, melyből egy lezárt vasláda került a Nemzeti Muzeum birtokába.« A múltban mitsem törődtek Simonyi József kutató munká­jával. Lebecsülték, ö maga is belefáradt az évek hosszú során át folytatott hiábavaló és meg nem becsült kutató munkájába. Akik az ásatásokban résztvettek, emlékeztek a várfolyosó bejá­ratára. Hiszen meg is jelölték annakidején, betemetésük előtt, Ma gazdag növényzet borítja az első kutatások helyét. Egy ‘udvarrészen húzott kutatóárok rövid ideig tartó ásása néhány méterre azonban eredményre vezetett. Már fél méter mélység­ben fal mutatkozott. A szerencsés véletlen folytán mélyebben két falrész keresztezte egymást. Kötőanyaga mész, nagyon erős cementeződéssel. A mélyebben fekvő falból megállapítható^ hogy egy homokos, lapos és széles Árpádkori építés húzódik a föld mélyén. A fal iránya észak déli és erődítmény szerűen hú­zódik. Itt azonban egy keresztben húzódó, jóval keskenyebb kő­fal is előbukkan. Szélessége 60 centiméter. A kifeszített tégla azt látszik elárulni, hogy egy a XVII. század török építkezések­ből ismeretes téglafajta. A két fal tehát nem egykorú, néhány évszázad választja el egymástól. A kutató munka tudományossága máris megállapitotUii hogy Dávodon felszínre került az első ásatások nyomán egy Árpádkori építmény alapzata, melyen keresztül húzódik egy törökkori falmaradvány. A munka további folytatása az Akadémia Régészeti Bizott­ságának további intézkedését várja, hogy Simonyi József, az »Okos Törköly« sokévtizedes küzdelme, munkája, tovább gaz­dagíthassa haladó hagyományaink talpköveit; —» Noszogattam én eléggé •— dörmögte András. «- De mit csi­náljak vele, ha nem akar gyor- jabban menni. Imitt-amott szin­te szikrázik ez a feneette szik. .— Úgy látom, már te is le­nyelted Baranyi elvtárs »felvilá­gosítását« —, jegyezte meg csí­pősen László. Hirtelen kéz ne­hezedett a vállára. Az igazgató állt mögötte gúnyosan vigyo­rogva. — Az én szavaimban kár ké­telkedni, szakikám — mondta csalhatatlan meggyőződéssel. •— Úgy ismerem ezt a talajt, mint « tenyeremet. — De én még jobban isme­rem a traktoromat — mondta íjászló indulatát visszafojtva. — jÉs azt se felejtsd el — tette hoz­zá !—, hogy az új mindig erő­sebbnek bizonyul az elkorhadt- náa.,í Szálai feledékenysége hatvan- három percet rabolt el az amúgy is rosszül induló műszakból. — András meg hét percét eresztett 6zéflnek. Rettenetesen sok idő, vakargatta a tarkóját László. —- Vájjon sikeriil-e nyakonesípni a (megszökött perceket? Nem lesz gyerekjáték, az kétségtelen. Hi- ezeri újból közbejöhet válartii akadály... Nem, nem szabad közbejönnié! A fordulási idő pontos számításon alapszik. A tizennégy percből csak lefaragni tehet. Hozzátenni nem. Csak az á kérdés, tehét-e még növelni b traktor sebességét... Növelni kell! Minden áron! Elpirult kis­sé László az utóbbi gondolatra. Minden áron? Szó sincs róla. A mennyiség növelése mellett ál­landóan szem előtt kell tartani a minőséget is. Egyszóval: szta­hanovista munkát kell végezni, A mikor elindította László a traktort, már ismét szi­lárdan élt benne az a tudat, hogy ezt a csatát is meg fog]a nyerni. Nem is csalódott önma­gában. Már az első forduló be­bizonyította, hogy ezúttal nem a csillogó karóra lesz a győztes, hanem az olajos-poros testű traktor. Hat perc alatt elérte László a dűlőutat. A kifogástalanul dol­gozó masina könyörtelenül ti­porta maga előtt a kóróerdőt, mintha megrögzött ellenséget lá­tott volna benne. A porhanyós barázdák egymás mellé simulva húzódtak az eke után, kitűnő ágyként kínálkozva a vetőmag­vaknak. Minden szem az órák lapjára tapadt. A traktoristák maszatos arcáh pattanásig feszült az izga­lom. Szalai cigarettát vett elő, gyorsan rá akart gyújtani) s mi­után a negyedik szál gyufát is hiába húzta végig a dobozon, türelmetlenül dobta el a szívni- válót. — Hú a mindenségit, de neki­iramodott — örvendezett Domo­kos Antal. — Micsoda? Az óramutató? >— tréfálkozott Szász Ferenc. — Csapjon a ménkű az órád­ba! — legyintett Domokos. — A traktort figyelem most én, nem az óramutatót. Baranyi ismét az eperfának vetette keskeny hátát. Pillantása sebesen siklott ide-oda a kar­óra és a traktor között. De köz­ben rá-rásandított a tenyerében tartott zsebórára is, mintha nem bízna meg teljesen a karórában. Megnyúlt ábrázatára komor ár­nyékot vetett a lapostetejú szürkekalap ellenzője. — Tizenkét perc! — harsogta túl a traktorpöfögést Domokos Antal, amikor a fordulóhoz ér­kezett László. — Még csak lesz, hat másod­perc múlva — helyesbített Szá­lai Károly, magasra tartva má­sodpercmutató óráját. Egy fordulón két perc időnye­rés, mosolygott László és kisi­multak homlokán a ráncok. — Mindösszé harmincöt forduló és visszajönnek az elillant percek. De hátha előtolakodik valami baj? __Elhessegette magától a n yugtalanító gondolatot. Minden figyelmét a traktorra összponto­sította. A tábla közepetáján) úgy százötven méternyi hosszúság­ban, mintha könnyebben húzna a gép. Lazább a talaj? Kétség­telenül. Mi történne akkor?... Hirtelen mérés* elhatározás ér­lelődött meg benne: átkapcsolta a motort a második sebességről a harmadikra. A traktor megtor­pant, nyögött ennyihányat, az­tán könnyedén indult tovább... A második fordulót tizenegy perc alatt tette meg László. A traktoristák újjongtak. Elekes Mária még táncra is perdült jó­kedvében. Szász Ferenc magasra dobta sapkáját és nevetve kiál­tott oda Baranyinak, aki búbá­nattól gyötörten álldogált az eperfa árnyékában; — Mit szól hozzá, igazgató elvtárs?! Látott már ilyent ví- lágéletében? — Az a gyanúm — dünnyegte Baranyi —, hogy holnap már félóra is kevés lesz az egy for­dulóhoz... Nem bírják sokáig ezt a rettenes hajszát. A gép ócskavasba kerül, az emberek meg összerogynak. űrre már András is meg- 1J szólalt, aki ott ült eddig a csatornapartön, jóízűen fala­tozva a nagy darab kenyérből- szalonnából. Mert igencsak meg­hozták ám az étvágyát a vissza- szivárgó percek. — Nálunk már második esz­tendeje folyik ez a »rettenetes hajsza«. Baranyi elvtárs. Tavaly ezerkilencszáz normálholdat, ta­valyelőtt ezerhatszázat szántott fel ez az ócskavas. Nekünk meg annyira megártott a havonkénti háromezer forint hogy én már, mint láthatja, majdnem pocakot eresztettem. Elhallgatott, lenyelte a szájába tett falatot, s váratlan kérdéssel fordult Baranyi hoz: — Nálatok mennyi volt tavaly a legnagyobb évi teljesítmény? — Azt ne számítsd —, tért ki az egyenes válasz elől az igaz­gató. — Az én embereim még gyerekcipőben járnak. — Na, majd embert; faragunk mi belőlük — nevetett András. — Ezekből? Akkor egy vagon szekercét hozzatok magatokkal. Az is mind kicsorbul a fáradsá­gos faragásban. A visszaérkező traktor vidám pöfögéssel kanyarodott bele a barázdába. A traktoristák oda­futottak Lászlóhoz, örömükben majdnem lerántották az ülésről. Úgy tűnt, hogy még a zseb- és karórák is büszkén mutatják a tíz és félpercet.., LáS2ló szerénykedve hárította el magától a traktorosok elisme­rését. — A kettőnk érdeme, Bandi­val. .. őt ugyan kihozta egy ki­csit a sodrából az ismeretlen ta­laj. De pár nap múlva rtlajd meglátjátok, mit tud.., íy/Teleg tekintetek kísérték to- A vább a vígan pöfögő masi­nát, szeretettel öléivé körül öláj- barna testét, s blztatöldg simo­gatva László mosolygó arcát. Q. Vi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom