MSZMP Budapesti pártértekezletei (HU BFL - XXXV.1.a.2.) 1980

1980-03-08 7. öe. - 1980_PE 7/77

- H2 Senki nem akar konzervatívnak látszani, vagy értetlennek, aki érzéketlen a modern művészetek iránt. Ilyenkor azt mondom nekik - amit magamnak szoktam -, higyjenek a szemüknek: nem minden modern, ami agresszív. Az ember ízlése persze nem abszolút értékmérd, de azt hiszem, nyugodtan elutasíthatjuk, ha a színpadon művészt és nézőt sértő pornográfiát látunk, ha a szadizmus művészietlen és öncélú, ha a mondanivaló nem értünk haragszik, hanem ellenünk. Ez minimális joga a mecénásnak: igy volt ez a görög klasszikusoknál, Periklész idejében, igy Moliere-nél, aki XIV.Lajos nélkül nagyon egyedül érezte magát. A Tartuffe végén be is jött a jé király jé hírnöke, vagyis az akkori Párttitkár, vagy I.Erzsébet kedvéért a Hamletban Fortinbrass és más müvekben hasonlé sematikus társai... Ettől ezek a müvek még remekmüvek voltak. Es milyen furcsa, a közönség értette ezeket a darabokat. Pedig nem csupa egyetemi tanár ült a nézőtéren, hogy értetek vagyunk, nem ellenetek. Manapság egy-egy színházi előadáson előfordul, hogy érdekesebb jelenetek zajlanak le a nézőtéren, mint a szinpadon. Ez sem új jelenség, volt már ilyen régen is, úgy hívták: nézőtéri színház. A nézőtéri cirkuszt, szervezett tüntetéseket menti, ha a szinpadon remekmüvet látunk, nagyszerű előadásban. De az ellenkezője szégyen a művészetünkre, mert eszközként használják fel valamilyen cél érdekében. A médszer egyszerű: több nézőt kell szervezni, mint a nézőtér befogadőképesságe. Különösen lényeges, hogy a mecénás - jelen esetben a nép -, fontosnak érezze magát, hiszen ő dotálja a színházakat és ő is emelte fel