MSZMP Budapesti Pártbizottságának ülései (HU BFL - XXXV.1.a.3.) 1972

1972-02-10 107. öe. - 1972_PB 107/25

- 22. százalék szolgál a kutatás fejlesztési tevékenységre vállalati szférában. Nálunk alig több mint 10 %. Pia azt nézzük, hogy az összkutatás fejlesztésére történő ráfordítások milyen termelési értékeket támogatnak, ez is rámutat arra a rossz helyzetre ami tulajdonképpen a valós helyzetet előidézi. Nálunk az a helyzet, hogy az ossz ráfordítások 60 %-át olyan célokra forditják, ami ha dollárra számítom át deviza-szorzókkal, nálunk 60 %, a fejlett ipari államokban 10 % alatt van. Azt is meg kell mondani, hogy a mi felsőfokú oktatási rendszerünk nem veszi figyelembe a gazdaság valóságos helyzetét. Az egyik egyetemi karunk a reform szellemében fel akarja számolni azt a helyzetet - állítólag sérti a mérnököket, szerintem nem - hogy bizonyos kilóra mért tudásanyag mellett is egyes egyetemeken doktori elmeket lehet kapni, a műszaki, természettudományos tekintetben pedig kilóra mérve sokkal több tudás mellett' sem. Nagyon szép, hangzatos terminológiák vannak: intenzív oktatás, többszintű képzés, stb. Pedig a magyar gazdaságnak nem doktorokra van szüksége, hanem az iparunkhoz értő és nemcsak disszertációkat irni tudó emberekre, a valóságos tachológiai körülményeket ismerő emberek tömegére. Megengedhetetlen, hogy különféle tudományos fokozatokat és az azzal természetszerűleg együttjáró 500, 1000 vagy 2800 forintot havonta olyan dolgokért rendszeresen megkapják, amelyeknek ipari haszna úgyszólván nincs. Rá kellene térni arra, hogy tudományos minősítést csak olyasmiért adjanak, amelyeknek eredményeit az élet igazolja. Nincs Szükség arra, hogy elmenjünk a természet és a társadalomtudományok olyan perifériáira, amelyekből népgazdasági haszon nincs. Nem kall bizonyítani, hogy sok tudósunk,áltudományos fokozatú emberünk van, hanem azt kell bizonyítani, hogy a gazdaságosságot hatékonyabban, jobban tudjuk csinálni. Nem mondom, hogy jobb helyzetet teremtünk az ipari üzemekben való felhasználásuk során. Már emiitettem, hogy egy felsőfokú képzettségű emberre nagyon kevés középfokú és szakmunkás jut. Ezt a helyzetet még rontjuk azzal, hogy a kelleténél lényegesen több ember kerül a termelés szférájába, és sokkal kevesebb kerül a fejlesztésre, vagy kutatás szférájába. Szólni kell arról is, hogy milyen helyzetet teremt a gazdasági mechanizmus a vállalatoknál. 3aji»nos preferencia-rendszerünk nagymértékben csökkenti a tevékenységnek a gazdaságossági mérce alapján történő szelekcióját, ennek következtében az ipari struktúrára konzerválólag hat. A preferenci-szerzés lehetősége és reménye másrészt a pótlólagos elvonása reális veszély, mind az állami szerveknél, mind a vállalatoknál, bizonytalanságot okozott, illetve ugy hatott, mint a korábbi tervutasításos módszer, igaz, az utasítás eszköze most nem a tervmutatók, hanem a támogatás, a mentesítés vagy az elvonás. A tünetek és következmények végső 3oron hasonlítanak a tervutasításos rendszer által kiváltott ütenetekhez, vagyis azokat a tényezőket hozzák előtérbe, ami az alkudozás, tartalékolás, tisztánlátás korlátozása stb. Jelenlegi preferencia rendszerünk annyiban is emlékeztet a tervutasítás rendjére, hogy igen nagyfokú vállalati és állami bürokráciát okoz. A bonyolult engedélyezési, nyilvántartás, elszámolási, ellenőrzési munka nagy terheket ró a népgazdaságra. Ha a főváros statisztikáját vizsgáljuk, sajnos azt látjuk, hogy azok az ipari ága2£