Budapest főváros törvényhatósági bizottsága közgyűlési jegyzőkönyvei 1946

2. 1946. február 6. rendkívüli díszközgyűlés jegyzőkönyve - 93

•**•••••••[ dÜJMÉMÍHHnMBHI 62 1946 február 12-iki rendkívüli díszközgyűlés. 92—93. szám. világ négy égtája felé rebbentek széjjel és Münchennél — t. Hölgyeim és Uraim : Münchennél — még magyar csapatok küzdöttek. Eszbontó valóság ez, ha meggondoljuk. De a bevonuló hadsereg katonái a legnemesebb bosszút állták rajtunk a politikai részben, önkormányzatunkat illetően. A nagylelkűség bosszúját hozta el a szovjetorosz hadsereg, amely Sztálingrádtól idáig azt a jelenséget varázsolta elénk, amelyről a történelem majd, mint az orosz csodáról fog megemlékezni, amely megmutatta, hogy mily hős tud lenni egy nemzet, amely hazáját védi, amely haza valóban minden dolgozó ember hazája, amelyre nem áll a költő szava, hogy: »Neve : szolgálj és ne láss bért, Neve : fizesssnetudd, miért, Neve : halj meg más javáért!« és ezt nem valami destruktív költő, hanem Vörösmarty Mihály írta, mint ahogy a kapitalistamilitarista' »haza« ezt ingyenben követelte. Az á kezdeményezés lendülete, felelősségvállalás bátorsága meg volt és meg van ebben a hazában és csak ilyenért lehetett így küzdeni. A francia forradalom óta minden nagyszerű szociális kísérlet laboratóriuma, amely nélkül — és ezt egyszer el kell mondni nekünk erről az oldalról is — újra a kapitalizmus irtózatos reakciója és krízise zuhogna végig a világon és amely haza és ország ma a világ békéjének őre, mint volt München idején, akkor is, amikor mások titubáltak. Tisztelt Díszközgyűlés! Én nem voltam jelen Budapesten az ostrom idején és akkor, mikor — talán nem szerénytelenség ez a szó — ennek a nemzetnek nem legrosszabb fiai börtönben vagy az országon kívül szenvedtek. Tudom, hogy sokat szenvedett ez a város és ennek a városnak népe. Sokat szenvedtünk mindannyian és csak a csillagsátor fölött élő Isten tudja megmondani, ki szenvedett többet, annyi könnynek, kínnak, vérnek, füstnek és lángnak olyan infernójában látott bele tekintetünk, amihez fogható nincs meg Dante lapjain. Nem szőtt olyan sűrű hálót Arache, amely elfödözhetné előttünk ennek a korszaknak borzalmait. Ezt már hordozni fogjuk mindannyian hátralevő életünkben, idegrendszerünkben, emlékezetünkben. Ebben az időben akadtunk néhányan, akiknek a börtönben volt módunk elmélkedni arról: mi következik az ostrom után? És a legsötétebb és legkínzóbb órák keserves pesszimizmusától eltekintve — meg kell mondanom, t. Hölgyeim és Uraim, — az én érzésem — és hiszem, hogy bajtársaim érzése is — az volt, hogy az első nagy visszahatás egy szörnyű korra és mételyére a szabadság-árama lesz, az egyéni és nemzeti szabadságé. A kis népek megmámorosodnak majd a szabadság édes, erős áramától, amelyet az Egyesült Nemuetek katonái hoznak el számunkra. A kis népek szabadulnak a szörnyű, gyilkos Germánia szorításából: végigzúg, végigárad a szabadság Európán, és mi mindannyian kicsit tántorogni fogunk a szabadság levegőjében, mert a szabadságot is meg kell szokni és mi annyira elszoktunk tőle. Mindannyian kissé tántorogni fogunk a szabadság levegőjében, pedig az mégis ver sacrum lesz. Oh, szabadság — mondjuk majd — hadd nézzünk szemedbe, oly sokáig vártunk rád epedve : szabadság, te régi ismerős vagy tulajdonképen e tájon — csak közben elfelejtettünk — hiszen itt hordozták véres zászlóidat és elhunytának legjobbjaink az érted való hosszú harc alatt. De bizonyos az is, — és ezt hittem és joggal hihettem — hogy a szabadság nagy árama után a második áram, a második nagy visszahatás, a szociális egyenlőség, a szociális igazság, a tömegek követelő, visszakövetelő szava lesz, a dolgozó rétegeké, amelyek soha a kollaboráló vezetőrétegeknek megbocsátani nem fogják és meg nem is bocsáthatják, hogy egy emberöltő alatt két világháborúba vitték őket a kapitalizmus krízise okán, két világháborúba, amelyekből egy is sok lett volna. Háborúba? Ebbe a szentségtelen tömegmészárlásba, amelynek kitörésekor mindannyiunknak meg kellett volna mondanunk — és e részben mindannyian háborús bűnösök vagyunk csakfokozati különbség állfenn közöttünk—,hogy ez egy szentségtelen tömegmészárlás, amelyért Krisztus sír a kereszten és az embertestvériség nagy álmát álmodónak öt véres sebe felszakad és újra vérezni kezd. Mélyen tisztelt Díszközgyűlés! Hiszem és tudom, hogy mindezt így érzik a magyar dolgozó rétegek. így érzi a legősibb magyar történelmi osztály ezen a földön, a magyar parasztság, amely ittmaradt mindig, akkor is, mikor rongy urai elszöktek, akkor is, mikor legnagyobb kincsünk, nyelvünk lehervadt, úgynevezett uraink ajkáról: őrizte az édes magyar nyelvet. így érzi a magyar paraszt és így érzi sorstestvére, akinek munkájára — a paraszté mellett, akiért kinő a földből a kenyér — válik a kőből ház és kovácsolódik az acélból fegyver: a magyar munkás ; és így érzi ezt a haladó értelmiség rétege, amely az előbbi kettővel egynek tudja magát és csak velük érzi magát egynek. Ezek nevében tisztelt Díszközgyűlés, elsősorban és pártom, a Független Kisgazdapárt nevében köszöntöm Budapest felszabadulásának hőseit, köszöntöm az Egyesült Nemzetek katonáit, elsősorban a dicsőséges szovjetorosz hadsereget, amely elhozta népünknek a szabadságot, elhozta a szociális haladást és elhozta az emberi szolidaritást, az örök, elkobozhatatlan, visszavívhatatlan, elveszthetetlen emberi alapjogokat és értékeket. !93. Kossá István bizottsági tag a Magyar Kommunista Párt nevében szólal fel: Tisztelt Közgyűlés! Mikor ma egy esztendeje elterjedt a városban a híre annak, hogy Budán befészkelt német és magyar fasiszta bandák lerakták a fegyvert a felszabadító vörös hadsereg előtt, akkor valamennyien fellélegzettünk, mert úgy éreztük, hogy ettől a pillanattól kezdve megszűnt annak lehetősége, hogy a már felszabadult városban munkájukba siető békés polgárok az utcán vagy munkahelyükön leljék halálukat azoknak a bitangoknak golyóitól, akik még abban az időben is esztelenül pusztították fővárosunkat.